Milan Micić
Mint egy cédrusfa csónak

A folyó torkolatában ülve ezüst zsinórral hímezte mintáit selyemre Deszpa hímzőnő. A folyók torkolatába az egyik nyugatról jött, a napnyugtát hozva magával, a másik kékben játszva, északi irányból, az erdő és a síkság felől, amelyeken nem nő bogáncs. A folyó felszíne tükröt tartott a csillagoknak, az üstökösöknek és a napnak, hogy megláthassák önmagukat.

Ebben a torkolatban állt a kőből épült város. A világtájak őrének bástyájaként épült, ott, ahol egymásba torkolltak a nyugati és az északi halak vizei. A kőből épült város legmagasabb tornyának órakongása jelezte az idő múlását. Itt vált időben eggyé nyílsebesen a keleti fény és a nyugati dér. A legmagasabb fehér torony csúcsa körül csapott egymásba a két idő és létrehozott egy láthatatlan, de a föld szívéig hatoló, mély örvényt.

A város ura onnan jött, ahol jobb szőlő terem, ahol adományokkal tömöttek a tarisznyák, időtállóak az orsók és hangosabbak a terített asztalok borai. Vele jöttek vörösben játszó vértben, harcoktól elcsigázott katonái, az utakat ismerő szerzetesei, gyertyákkal és füstölőkkel és ugyanazon széllel jöttek kifinomult nemesei. Három nyelvet hoztak a déli jövevények: a tőr szavát, amivel kenyeret lehet szelni, az imádságét, amely sebeket gyógyít és a vándorlásét, amelynek soha sincsen vége.

Maga Deszpa hímzőnő is nemesi vérből eredt. Apja, a régi földesúr, messze délen, kilenc napi sárkányröptére, ahol a folyók körtáncba fonódva lejtenek tova, csodaszép udvart birtokolt, tiszta vizű forrásokkal, jól termő mezővel, teli kincstárral, amelyben az arany, mint az alma termett. Az utak tündérei védelmezték, a folyók gázlóit őrizték, nem hagyták, hogy idegen katonák átkeljenek és feldúlják. De egy tavaszon a török herceg serege ellen ütközetet vesztettek az úti-tündérek. A gyönyörű udvart feldúlták, a kincstár aranyát széthordták, az öreg földesurat rabszolgájukká tették. Deszpa hímzőnő is a török herceg fogja lett, hét éjszakát töltött a félholdas és csillagos sátorban. Nyolcadik éjjel a város ura kiváltotta.

A város ura a nemes hímzőnőt a rangjához illően fogadta. A toronyban adott neki szállást, selymet, ezüst- és aranyszálat adott neki, és zenészeket, hogy hímzés közben szórakoztassák. Arany kosárban küldte a legszebb gyümölcsöket a város ura a nemes hölgynek, tulipánokat és pergamenre írva, gyönyörű verseket; mert az úr költő is volt. De Deszpa a torkolatnál, a fehér toronyban csak hímzett és az anyag, mint a viasz, lassan mind elfogyott a keze munkája nyomán.

A város ura nem fért a hímzőnő szívéhez. Hiába jött a folyóhoz, hiába küldött papírhajókat a nőnek. Deszpa hímzőnő egyetlen papírhajót sem nézett meg, hiába haladtak el mellette a tenger felé, más városokat érintve, ahol más hímzőnők és hercegnők vadászták az ilyen papírhajókat, sóhajok közepette olvasták verseit a tornyaikban. Majd követek érkeztek csatakos lovakon a kővárosba, és az úrnak pergamenre rajzolt szívet hoztak, amely leány-sóhajokba volt burkolva.

Figyelemre sem méltatta a város urát Deszpa. Szíve a török hercegnél maradt, a félholdas sátor alatt, azon a hét éjszakán, az eltépett párnán. Az arany fonalas hímzés mind a török hercegnek szólt, hét részre oszlott, mint az éjszakák sóhajai. Csakis éjszaka hímzett Deszpa arany-zsinórral. Annyit hímzett este, hogy hét gyertyaöntő csak az ő gyertyáinak öntötte a viaszt.

Hónapokon át pórázon vezetve, mint egy veszett vadat, hordozta a szép hímzőnő, a tömör és heves szenvedélyt, amelyet a török herceg sátrában megélt. A nemes hölgyet azon a hét éjszakán mennyei ladik ringatta pőre ébredésre a selyemágyon, csodás pávák gyűrűjébe, ágyát vörös és sárga tulipánok borították és a herceg rabnői mézzel kenegették a testét. Amikor az éj ráborult a tájra a sátor felett a félhold és a csillag megvillant, három oroszlánt állított őrnek a herceg, majd a sátorba ruhátlanul bevonult. Izmos mellkasára három oroszlánfej volt tetoválva, ezekkel küzdött minden éjjel a szép hímzőnő. Nyolcadik nap, amikor a küldönc megjött a váltságdíjjal, szép arcára a bánat ült és vigasztalan sírásba kezdett. A herceg megparancsolta rabnőinek, hogy a könnyeket apró aranytálkába gyűjtsék össze, hűbéreseire ráparancsolt, hogy vigyék edirnei udvarába a szép hímzőnő könnyeit és a tulipánhagymák közé ássák el, mint egy kincset. Majd kikísérte a szép hölgyet.

A város ura nem tudta, mi dúl a szép hímzőnő szívében. Sóvárgott, mint liget a harmatra, verseit a tölgyek kérgébe marta, a város körüli, rendezett lugasokban szarvasokra vadászott, hogy a lelkében égő óriási máglya tüzét csillapítsa. Távoli országokból ügyes zsonglőröket, tűznyelőket és látnokokat hozatott, bányáinak forró aranyából karkötőket veretett, és az ablaka alatt cédrusfa hajócskákat eregetett, mécsessel. A nemes hímzőnő szándéka nem változott; az égő mécsessel úszó cédrusfa hajók tova úsztak a tenger felé szívet megindító zene kíséretével.

A város ura úgy döntött, hogy lovagi tornát rendez. A nyugati és az északi folyó forrásától nemes urakat hívatott. Hetekig utaztak a régi római utakon, ősi füzeseken keresztül, firenzei vértjük visszatükrözte a folyók csillogását. Távoli földek és utak porát hozták magukon, amilyent itt még nem is láttak, jeges tekintettel jöttek a hatalmas lovagok a folyók egyesüléséhez, mindenre elszántan.

Mind közül a város ura volt a legdicsőbb, a legszebb és a legbátrabb a torkolatnál rendezett lovagi tornán. Ő lőtt az íjjal legügyesebben, a gyűrűn keresztül át az almát, az aranyszárnyú vadkacsát az égen és a folyó túlpartjára az asztalra állított hajfogóját a hímzőnőnek is pontosan átlőtte. Az ő kezéből repült a legmagasabbra a tollas buzogány, röptében eltalálva a hosszú nyakú darvat, és úgy esett vissza a zuzmarás tekintetű lovagok közé.

Este, a lakomák végeztével, amikor elhallgattak már a lantosok, az úr bezárkózott a szobájába és megpróbálta versbe szedni a legszebb szavakat. Dalba foglalta a virágot és a harmatot, a pacsirta dalát és a tölgyfa lombjának hűsét. Az úti-tündéreket és a hegyek szellemeit, a föld soványka csermelyeit, a hímzőnő nyakának kecsességét, ajka nemességét és homloka fényét. Mindez benne volt a dalokban.

Tornya magasán Deszpa hímzőnő mégis másnak adta a szívét. Az éjfélt jelző óra kongására az északi vizektől jött, szőke lovag mászott a tornyába. Fehér vászon kötelét a nemes hölgy a tornya fala mentén leengedte, sík mezőre hasonlított a folyó menti illatos füvekkel bélelt, bársony ágya, amelyen a nemes lovagot várta. A sápadt lovag feszülő mellkasát egy szélmalom rajza díszítette; annak szélforgóján hintázta át az éjszakát a gyöngéd hímzőnő, hol a föld virágait, hol az ég fellegeit érintve.

Egy esős nap és kilenc holdvilágos éjen át szeretkezett a nemes hölgy és a szőke lovag. De eljött az ideje, hogy a sápadt lovag visszatérjen északi otthonába. Deszpa hímzőnő három könnycseppjét selyem kendőjébe törölte, ezüst fonállal kivarrva a lovagjának a nyergébe gyűrte. A nemes lovag, az északi vizek vidékének talán legjelesebbike, egy arany almát adományozott és nemesi szavát, hogy a kővárosba visszajön érte.

Azóta ül Deszpa hímzőnő a folyó torkolatában és hímezi, ezüst zsinórral, selyembe mintáit. A vadludak hozzák lovagjának üzenetét északról és azoktól a forrásoktól nemes sóhajokat fodroz a folyó, beleakadva a füzek lombjába érkeznek el hozzá. Éjjelente mintha lovagjának lova dobogását hallaná, ami hajnalhasadtára tovatűnik. Marad a nyugati és az északi folyók halk morajának visszhangja a sápadt holdfényben.

A város ura továbbra is írja gyönyörű verseit, és a hímzőnő ablaka alá eregeti cédrusfa csónakjait. Tovaúsznak a tenger felé olajmécseseikkel, olyan zene kíséretében, amely minden szívet megindít. A távoli kelet tengerén, ismeretlen hölgyek ablaka alatt éneklik, más dalnokok, a szép hímzőnőnek szánt dalokat...

Juhász Attila fordítása