Tóbiás Krisztián
Non omnis moriar I.

Cicero halott…

Cicero halott
már csontjai is porlanak
halkan sercegve
ahogy falon pattan el
a napon repedező hófehér vakolat
s most szobrot állítanak neki
azok akik pergamenszürke
ráncszálkás bőrét
tőrrel döfték át
remegő ujjak közt a toll hegye
hasítja úgy át a lapot
és a koromfekete tintát
issza be úgy az ebédlőasztal
mint formiae tengerpartjának homokja
cicero vérét.

Szobrot cicerónak
nagyot és rettenetest
a vésővel meggyalázott
néma fehér márvány
üresen mered előre a forumon
ott ahol egykoron
frissen hántolt
karóba húzott feje bűzlött.

Néma szobrot
cicerónak
csiszolt tükörsima
vakító
szobrot
hogy a nap sugaraitól
senki se láthassa
vörös márványeres szemeit.

A forumon drágaköves gyűrűk súlya alatt
görbülő ujjakkal mutogatnak
a hangtalan kőhalomra
mint finom úrigyerekek a koldusra
akit csak illendőségből sajnálnak
de undorral nézik rothadó fogait
és foszló büdös rongyait
idézik és hivatkoznak rá
a némává merevedett kőhalomra
régi dicsőségeket emlegetnek
pater patriae
de éjjelente takarójuk alatt felzokognak
amikor hidegleléses lázálmukban
ropogva életre kel a bálvány
végigsétál a tiberis partján
a végtelenbe kanyargó kövesúton
és verítékezve reszketve imádkoznak
félálomban
hogy meg ne szólaljon
maradjon csak csendes
és mozdulatlan emlék
mert cicero csak szobornak jó
néma
vak
süket szobornak
cicero halott
halott
és nem kell félni
nem támad fel.

Lefűrészelt feje
antonius terített asztalán
kitépett nyelve
fulvia lágy takarója alatt
és leszakított karja mint hatalmas ütleg
lebeg még mindig a szenátus feje felett.

Fát ültessetek cicerónak
ha valaha is szerettétek
csak egy fűzfát
arpinum völgyében
egy terebélyes fűzfát
ami úgy ad árnyékot
mint vesszőt korbácsnak
és ez a fa
még akkor is virágozni fog majd
amikor sulla nevét már csak
a testét felzabáló tetvek ivadékai emlegetik.