„Elképzelhetetlen történetek és fordulatok keretezik életünket”
Keresztury Tiborral a zEtna XIII. (Triszkaidekafób) Irodalmi Fesztiválján Józsa Márta beszélget

Józsa Márta: Sziasztok! Jó estét kívánok mindenkinek! Azt beszéltük meg Tibivel, hogy in medias res egy felolvasással fog kezdeni. Hadd mondjam el, amíg leültök, hogy egyrészt örülök, hogy itt vagyok, másrészt ezeken a szombat estéken mindig olyan valaki a beszélgetőpartnerem, akivel már régóta szeretnék beszélgetni, és aki bár még nem járt itt, szívesen eljönne hozzátok, hogy reményeim szerint örömöt okozzon az itt ülő közönségnek. Most is erre fogunk törekedni!

Tegnap megfogadtam magamnak valamit, hogy megemlítem azt a kedves lányt, aki az eddigi fesztiválok során mindig elsőként fogadott az udvaron. Idén már nem tehette. Nagyon megrázott az halála. Idáig mindig nagyon kedves házigazdánk volt, és bármit kérdeztem tőle Vajdaságról, azonnal elmondta, mit olvassak el az adott témakörből, és honnan rántsam elő az ide vágó kiadványokat. Kaszás Angéláról ilyen szinten szeretnék veletek egy mondat erejéig megemlékezni. Keresztury Tibiről mindjárt bővebben is hallunk, de ő először is felolvas nekünk pacalról és ananászról.

(Felolvasás.)

J. M.: Igyekszünk akkor ezekbe kapaszkodni. Ez egy olyan csomag, amit ide is elhoztál, vagy amit direkt ide hoztunk. Azért a bemutatást nem fogod megúszni! Tehát a ma esti vendégem Keresztury Tibor, aki most a Művészetek Palotája irodalmi szerkesztője és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója. Jól mondtam? Ezt mindig összevissza szoktam keverni. Húsz évig volt az Alföld folyóirat szerkesztője, kb. tíz évig főszerkesztette a Literát.

Keresztury Tibor: Pont.

J. M.: Pont tíz évig. Stuttgartban a Magyar Kulturális Intézet igazgatójaként is működött, és még sorolhatnám. Irodalmi tevékenységét illetően többek között arról is híres, hogy nagyon jól megkomponált, jól kitalált módon, időnként még zenei megközelítésben is elő szokta adni Víg Mihállyal azt, amit megír. Számos tárcát, novellát, egyéb szöveget olvashattunk tőle. Nem tudom, hogy véletlen-e az, hogy a felolvasott szövegben szerepel Miskolc, a város, ahol te felnőttél, mely város Magyarországon valamilyen szinten metaforája a lepukkant ipari nagyvárosnak, amely aztán mindenféle bizarr, furcsa elemek gyűjtőhelyévé válik. Miskolc nélkül milyen lennél?

K. T.: Hát nem ilyen, az biztos. Normálisabb. Miskolc tényleg metafora, számomra leginkább a kelet metaforája. Ott éltem tizennyolc éves koromig, és a lepusztultságnak meg a brutalitásnak olyan szintjével találkoztam, amivel sehol máshol. Debrecen bunkósága és lepusztultsága egészen más természetű, mint ez. Miskolc minden lepusztultsága ellenére őszinte. Nem véletlen, hogy innen indult a P-Mobil, az Edda, meg a Diósgyőr, a futballcsapatom.

Szögi Csaba: Meg, ugye, a Diósgyőri Gépgyár, bocsánat.

K. T.: Bizony-bizony. Miskolc lepusztultsága és a mentalitása abszolút őszinte, és nem köntörfalazó. Azt gondolom, ez kiterjeszthető egész Kelet-Magyarországra. Ott teljesen más a szegénység tartalma, mint mondjuk, Hajdú-Bihar megyében, a Borsod és Hajdú megye közti különbséget én markánsan érzékeltem. Egyébként egy patológus apa gyermeke eleve nem lehet teljesen normális. Ehhez társult a miskolci lét, és az a meghatározó közeg, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Olyan helyen nőttem fel, ahol a társasház egyik oldalán az avasi szórakoztató negyedből, az ottani pincesorról estek, gurultak, tántorogtak le esténként az emberek, a kocsmázás után, néha még húzta az ablakok alatt a cigányprímás, és ott játszották le, hogy melyik nőt ki viszi el. A másik ablakunk pedig arra a bizonyos udvarra nézett, amelyről sokat írok, s amelyet a szoba-konyhás mélyszegénységben élő roppant vidám emberek hada népesített be. Minden este rendőri beavatkozásra volt szükség. Már ott elakadt a tisztázás, hogy sosem lehetett tudni, ki kire hívta ki a rendőrt, tehát általában teljes káosz uralkodott. Azt kell, hogy mondjam, mozgalmas életem volt gyerekkoromban.

J. M.: Te azért nem közéjük tartoztál, nem?

K. T.: Ebben az egészben az volt a különleges, hogy egy védett környezetből, egy ötezer kötetes könyvtárral rendelkező lakásból szemlélődtem. Apám orvos volt, mint mondtam, de a képzőművészet is érdekelte, képeket gyűjtött. Az egyik meghatározó élményem ezzel kapcsolatban három-négy éves koromból származik. Visszatérő vendég volt nálunk egy nagyon részeg ember, akinek mindig a térdén kellett lovagolnom. Annyit tudtam róla, hogy valamiféle festő volt, és kriksz-krakszokat rajzolt. Mint később kiderült, ő volt Kondor Béla, a korszak legnagyobb festője. Ilyen ambivalens, folyamatosan kétpólusú volt az úgynevezett nevelkedésem: az egyik oldalon a védett kulturális környezet, a másikon pedig a lepusztultság, a gyilkosságig menő családi viszályok mindennapossága. Talán ez köszön vissza a könyveimben is, ami sokszor szándékos, egyszerre szeretném láttatni az élet effajta paródiáját, és a véresen komoly aspektusát, vagy legalábbis ez lenne a célom.

J. M.: Te is gyűjtöd a képeket, és ezek a képek rendkívül erőteljesen vannak jelen a szövegeidben, melyeket olvasva látom magam előtt, ahogy Keresztury Tibi ül a HÉV-en. Jelenleg Budakalászon laksz, tehát gyakrabban találkozol a HÉV-el, mint az avasi képekkel. Hogyan jegyzed meg ezt a tömérdek történetet? Van nálad egy toll és felírod őket?

K. T.: Nincs. Nem jegyzetelek, figyelek és hallgatok. A történetek jönnek, elraktározódnak, aztán később derül ki, hogy melyikből lesz írás, meg melyikből nem. Ha nem hangzik túl nagyképűen, elmondhatom, hogy ezt a nyelvet, amit a szövegeimben használok, és amit stilizálva átveszek a hőseimtől, azt viszonylag jól ismerem. Gyerekkorom óta birtoklom ennek a lumpen világnak a nyelvi kifejezésmódját, a beszédmódját, a viselkedésmódját, tehát nem kell ahhoz jegyzetelnem, hogy megjegyezzem a mondatokat. Az előző beszélgetésben sokszor szóba került az önéletrajziság. Az élményeket én is autobiografikusan veszem át és szívom be, hogy úgy mondjam, de maga a mondat az enyém. A megformálás eltér a realitástól, nyilván nem vegytisztán tapasztalati, vagy vegytisztán autobiografikus, de engem semmiképp sem az érdekel, hogy – teszem azt -- egy hőst átvezessek a 17. századi Európán, a fikciónak ez a szintje nem vonz szakmailag. Az érdekel, ami valamilyen módon megérintett, abból tudok elvonatkoztatva valami általánost, vagy számomra fontosat előállítani.

J. M.: Tehát nem irigykedsz Péterffy Gergelyre, amennyiben rá céloztál ezzel a 17. századdal... Van egy egészen határozott közéleti gondolkodásod, amely végigvonul a szövegeiden. Parti Nagy mondta egyszer, hogy ő azt szeretné, ha bizonyos művei tíz év múlva már nem lennének olvashatóak, mert teljesen érdektelen lenne az a furcsa és bizarr magyarországi politikai közbeszédtéri közeg, amely előírja ezeket a szövegeket, és indukálja azt, hogy ezek pont így legyenek megírva.Te mit gondolsz erről?

K. T.: Nagyon rosszat gondolok Magyarország jelenlegi állapotáról, a szolidaritás teljes hiányáról, a következmények nélküli ország teljes lezülléséről. Azt kívánom, bár ne lenne aktuális, amit két éve írtam a Temetés az Ebihalban, ám azt gondolom, hogy az ott szereplő szövegek aktualitása egyre inkább fokozódik. Számomra elképzelhetetlen történetek és fordulatok keretezik életünket, és nem gondoltam, hogy egy ország erkölcsi szempontból, vagy a pökhendiség, és az arrogancia szintjét tekintve ilyen mélyre tud süllyedni.

J. M.: Az előttünk lévő beszélgetésben szóban forgó regényeket mindkét esetben azok a bizarr események indukálták, amelyek ebben a régióban történtek. Lehet, hogy erőltetett ez a kérdés, de te hogyan látod a különböző határon túli magyar társadalmak és a magyarországi társadalom közötti párbeszédet egymásra látás szempontjából? Ami Magyarországon történik, az befolyással bír-e az itteni történésekre és vica versa?

K. T.: Azt gondolom, hogy van egy képmutató, Semjén Zsolttal nevesíthető határon túli műpolitika, ami a szavazatszerzést célozza meg, és vannak ezek a fórumok, ahol most is ülünk, és ahol kultúráról, irodalomról, művészetekről van szó, ahol létrejönnek közvetlen szakmai és baráti kapcsolatok. Ennek a civil vonalnak a megléte nagyon fontos, és ilyen elkötelezett embereknek köszönhető, mint például Beszédes Pista, meg Virág Gábor, meg a többiek. Erdélyben is működik ez a vonal, igazából ennek köszönhető, hogy nem kirekesztett embereknek érezzük a határon túliakat, és nem határon túliaknak, hanem teljesen velünk egyenrangúaknak, egyívásúaknak… Egy szív, egy dobbanás. De ez egyáltalán nem a politika álságos mivoltától függ, hanem ezeknek a határon átjáró, átnyúló szakmai, irodalmi kapcsolatoknak köszönhetően jön létre.

J. M.: Én néha kicsit fordítva érzem ezt. Nekünk, vagyis a Magyarországon élőknek, bár nem tudom, mi az, hogy nekünk , erdélyiként itt Vajdaságban mit is mondhatnék, de szerintem nekünk van itt menedékünk. Akkor, amikor a miskolci gettó szélén éltél az ötezer kötetes könyvtárban, vagy amikor Debrecenben voltál egyetemista, ill. lapszerkesztő, majd később Budapesten, hogyan viszonyultál a vajdasági irodalmi hagyományhoz? Nyilván voltak ehhez köthető kapcsolataid.

K. T.: Általában a saját korosztályommal alakultak ki határon túli, tehát nem csak a vajdasági kapcsolataim, elsősorban az Alföldnél töltött húsz éves szerkesztői működésem során. Első helyen Kovács András Ferencet kell említenem, de az ittenieket is sorolhatnám. Folyóirat-szerkesztőként már akkor sem aszerint közöltem, hogy valaki határon túli, vagy nem határon túli. Egyébként büszkén mondhatom, hogy a Jelenkor mellett az Alföld volt az a folyóirat, amely az én korosztályomat pályára állította, elindította. Kovács András Ferencet, Háyt, Kemény Istvánt, Szijjt, Borbély Szilárdot, Tóth Krisztát és a többieket. Mondhatnám tovább a neveket, mert az egész hatvanas évek elején-közepén született nemzedék elindításában vagy későbbi kanonizációjában volt némi szerepem. Ehhez elég kemény csatákat kellett az Alföldnél végigvinni, mivel ott akkoriban teljesen más ízlésvilág uralkodott. Hogy az erdélyieknél maradjak, a lapnál Sütő András kultusz volt, nem Székely János stb. A Debreceni Egyetemen, ahol tanultam, Esterházyról, Nádasról, Tolnairól vagy Végelről szó sem volt, ellenben Duba Gyula Vajúdó parasztvilág c. könyvével foglalkoztunk.

J. M.: Jóllehet, ők azért egy tízessel idősebbek nálunk, tehát nyugodtan szó is eshetett volna róluk, már átjöhettek volna a kánonon.

K. T.: Persze. Szóval mikor harmadéves egyetemistaként a laphoz kerültem, komoly küzdelmeket kellett szerkesztőként folytatni, hogy mondjuk, egy Garaczi-szöveg átmenjen a rostán. Eleinte egyedül, később Mészáros Sanyival szövetkezve sikerült átformálni az uralkodó ízlésvilágot.

J. M.: Mikor láttál életedben először Új Symposiont?

K. T.: Egyetemista koromban. Akkor is működtek ezek a kapcsolatok, jöttek-mentek az emberek, és hoztak belőle. Sziverivel az áttelepülése után, majd az ő életének utolsó fázisában nagyon közel kerültünk egymáshoz. Domináns élmény volt a vele való találkozás, sokszor meglátogattam kelenföldi lakásán, nagyon mély hatást tett rám emberileg és költőileg egyaránt. Függetlenül határoktól, függetlenül Vajdaságtól, ő egy kulcsfontosságú szereplő az életemben.

J. M.: Van még valaki, aki hasonlóan fontos szerepet tölt be nálad, ő pedig Petri.

K. T.: Igen, és mondanék még egy nevet, Tar Sándorét, akit barátomnak tudhattam haláláig Debrecenben. Talán még Krasznahorkait is ide sorolhatnám. Elsősorban azonban Petri volt, aki az egyetemi éveim után egyszerűen megdöbbentett azzal, hogy így is lehet verset írni. Olyan mértékű megdöbbenés volt ez, hogy írtam róla egy monográfiát, mert iszonyú nagy hatással volt rám. Ha valaki hatott a szövegeimre, akkor hármójukat kell említenem. Ők mutattak rá klasszikus, érvényes és utánozhatatlan módon arra, hogy hogyan lehet a tapasztalati tényekből magas irodalmat csinálni abszolút elvonatkoztatva a puszta élménytől. A magam szerény eszközeivel én is ezt próbálom tenni.

Tar a későbbi összeomlása, meg az ügynökvolta ellenére – azt gondolom – Bodor Ádám mellett a 20. század legnagyobb novellistája volt, és az is marad. Petri, ahogy a könyvemben is írom, megváltoztatta a költői anyanyelvet. Tolnaival, Oravecz-cel és Tandorival együtt átírta a magyar lírai hagyományt. Utánuk, főleg a szívemnek legkedvesebb Petri után, nem lehet ugyanúgy gondolkodni költészetről vagy versről, mint előttük lehetett. Számomra nagyobb iskola volt a velük való találkozás és elmélyülés, mint az egyetem maga. Ha már Tarnál meg Petrinél tartunk, egy évvel ezelőtt Horváth Csaba, a Forte Társulat vezetője felkért arra, hogy Tar Sándor és a saját szövegeim alapján írjak egy darabot a társulat számára. Ez egy telitalálatos felkérés volt, nem mindegyik ilyen, és nagy örömmel tettem eleget neki. Aki nem ismeri a Forte Társulatot: ők az egyik legprogresszívebb, az itteni Urbán András társulathoz fogható magyarországi független színházi társulás. A darab be is lett mutatva, és díjak sorát tudhatja magáénak.

J. M.: Nem túlságosan kreatív módon, de most újra megkérnélek rá, hogy olvass fel egy következő darabot.

K. T.: Ez a szöveg a németországi diplomata-éveimhez kapcsolódik.

J. M.: Tehát a Stuttgarti Magyar Intézet igazgatójaként eltöltött öt év egy részlete. Jól mondom, hogy öt évet töltöttél ott?

K. T.: Igen.

(Felolvasás: A másik Madárné .)

J. M.: Mit jelent az, hogy konkrétra mentek?

K. T.: Hogy megvolt a cím, ahová be kell törni.

J. M.: Ja, hogy nem véletlenszerűen választanak.

K. T.: Igen, füles alapján.

J. M.: És téged, miközben kultúrdiplomata voltál, hogy a szöszben találtak meg az ehhez hasonló történetek?

K. T.: Stuttgartban nem volt magyar nagykövetség, és mivel a városban Magyarországot egyedül a kultúrintézet képviselte, hozzánk hozták az összes elfogott magyar bűnözőt.

J. M.: Hogy bírtad a kultúrdiplomata életet?

K. T.: Elég nehezen. Komoly kihívás volt, főleg azért, mert amikor 2006-ban oda kerültem, akkor kezdődtek Magyarországon az utcai zavargások. A bemutatkozó látogatások során mindenhol megkérdezték, hogy mi a véleményem a budapesti politikai helyzetről. Érdekes szituáció, mikor a helyi lapok riporterei egy ötnapos igazgatótól kérdezik ezt, hiszen ezek a lapok nem a Hajdú-bihari Napló olvasottságával és példányszámával bírnak, tehát nem lehetett hülyeséget beszélni.

J. M.: Lehetett véleményed, vagy tiltotta a diplomáciai szabályzat?

K. T.: Lehetett, akkor még nem voltak érvényben a mostaniakhoz hasonló szabályzatok. Egyébként sok jó dolog is járult a kulturális diplomácia mellé. A protokollban a legszükségesebbre szorítkoztam, sikerült azonban egy csomó jó dolgot „kiközvetíteni”, hogy ilyen csúnya szóval fogalmazzak. Írókat, zenészeket, táncosokat, dzesszzenészeket, komolyzenészeket, együtteseket utaztattunk Németországba és juttattuk el őket a közönséghez. Nem is feltétlenül az intézeten belülre szerveztünk programokat. Ha dzesszbanda érkezett, akkor megkerestük a legjobb dzesszklubot, ha színház, akkor kooperáltunk a legjobb helyi színházzal, és sikerült a közönséget is a magyar '56-os emigráns közönségből átalakítani német értelmiségiekre, meg egyetemistákra. Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy nekem nem az '56-os emigrációt kell szórakoztatnom, hanem a magyar kultúrát a német közönséghez kell eljuttatnom, szakmám szerint főképpen az irodalmat, mert tudjuk, hogy a világirodalomba Németországon át vezet az út. Rengeteg pozitív tapasztalatom volt, hogy néhány nevet is említsek, többek között Harcsa Veronika vagy Palya Bea németországi karrierjét is mi indítottuk el, rajtuk kívül pedig számos képzőművészét vagy táncosét egyaránt. A munkának ezt a részét szívesen végeztem, talán néha még élveztem is. A diplomáciai rész azonban nehezebb volt, a különböző fogadásokon, protokolláris eseményeken a salátás tálak körül zajló bájcsevegés jóval kevésbé vonzott. Ezeken kívül számos érdekes esetről tudnék mesélni. Többek között arról, amikor éjjel kettőkor becsengettek a rendőrök Madárnéval, mert nem tudták hova vinni, és azt hitték, hogy mi vagyunk az a hatóság, aki kezeli majd az ügyét. Rengetegszer esett meg, hogy a Madárnéhoz hasonló delikvenseknek kifizették a buszjegyet Magyarországig, a helyi hatóság emberei feltették őket a megfelelő buszra, ők meg másnap újra ott voltak, mert leszálltak a külvárosban.

J. M.: És várták, hogy megint kifizessék a buszjegyüket.

K. T.: Egészen megejtő történetek tanúja is lehettem. 2006 és 2010 között voltam Stuttgartban, nagyjából akkortájt szaporodott meg a magyarok külföldre való áramlása. Egészen döbbenetes esetek sorjáztak, például egy család két csecsemővel és egy Wartburggal megindult, éjszaka csengettek be hozzánk, hogy elfogyott a pénzük, a benzinjük. Ilyen esetben visszakérdez az ember, hogy kihez jöttek, hogy' nem gondoltak erre az utazás előtt stb., és rendre az volt a válasz, hogy azt mondták, Németországban van munka. Na és kik mondták? Hát a falubeliek. Ilyen esetek hadát is fel kellett dolgozni, ezekkel az emberekkel is foglalkoznunk, törődnünk kellett. Ez a néhány év egy összetett kaland volt.

J. M.: Ami ráadásul egy újabb kalanddal folytatódott, ezt követően nem Debrecenbe tértél vissza, ahonnan eleve elindultál, hanem Budapest környékére költöztél. Egy kicsit beszéljünk a Literáról is, amely az első magyarországi online szépirodalmi portál. Azóta is verhetetlen, és megkerülhetetlen, annak ellenére, hogy mára gyakorlatilag zéró pénzből működik. Hogy vetődött fel bennetek egy ilyen oldal létrehozása?

K. T.: Megkeresett Csejdy András és Sebők Marcell, akiknek volt egy ötletük valamiféle kulturális site-ot illetően. Az ötletelésbe bevontuk Nagy Gabit is, és tulajdonképpen négyen találtuk ki, építettük fel ezt a site-ot. Azt érzékeltük, hogy a nyomtatott folyóiratok olvasottsága, példányszáma egyre apad, az online térnyerése pedig egyértelművé vált. Érzékeltük a hiányát egy kifejezetten tematikus kulturális online portálnak, s ekkor kezdődött a közös gondolkodás. A legutolsó rovatig közösen találtuk ki, hogy hogyan is nézzen ki ez az oldal, melynek a finanszírozása az első években megoldott volt, legalábbis a mostani állapothoz képest igazán megnyugtató. Aztán, mint minden kulturális termék, ez is találkozott a forráshiánnyal, ami azt gondolom, előbb-utóbb a színvonalon is meglátszik. Ha az embernek nincs pénze, nem hogy fizetésre a szerkesztőnek, hanem honoráriumra a szerzőknek, akkor baráti, szívességi alapon nem tud sokáig működni a dolog. Igazság szerint nekem ebből lett elegem. Nem bírtam már a barátaim, kollégáim, írótársaim szemébe mondani, hogy „adj már kéziratot, de fizetni nem tudunk”. Ehhez már nem volt gyomrom. Mindenesetre azt gondolom, hogy egy óriási dolog volt a Litera létrejötte, és még nagyobb, hogy ma is működik. Ez egy olyan fórum, aminek napi nyolcezer olvasója van, ez pedig egy nagyon magas szám. Sokan a szakmából ott kezdik a napot, megnézik a híreket, a friss anyagokat.

J. M.: Nehéz volt a váltás szakmailag? A print folyóiratból az internetes felé orientálódni?

K. T.: Nehéz, mert teljesen más kondíciókat igényelt, meg kellett tanulni egészen új műfajokat. Az internetes újságírásnak teljesen mások a szabályai akár terjedelmileg, akár műfajilag. Hosszú tanulmányokat, esszéket eleve nem lehet, ill. nem célszerű, nem szerencsés közölni, viszont a rövid műfajoknak nagyon kedvez, amelyeknek meg a havi folyóirat nem igazán. Elsősorban ezeket a műfajokat, a jegyzetet, a tárcát, a publicisztikát preferáltuk, vagy preferálják máig a volt kollégáim.

J. M.: Azt preferálod a saját műveidben is.

K. T.: Igen. Azt gondolom, hogy a Literának változatlanul nagy szerepe van a kulturális életben, attól függetlenül, hogy a pénztelenség, ahogy hallom, most is napi gond.

J. M.: A pénzről szólva, mit gondolsz, hol vannak az együttműködésnek, vagy a kollaborációnak, vagy nem is tudom minek nevezni a határai? Gyakorlatilag az egész magyarországi kulturális közeg azzal küzd, hogy honnan teremtsen elő tőkét. Létezik olyan fajta finanszírozás, amely mondjuk mecénásokat, vagy szponzorokat jelent, akiknek nem vagyunk elkötelezve? Te hol állsz ebben a mindannyiunk számára marha nehéz ügyben?

K. T.: Én ott állok, hogy az NKA-nál lehet pályázni.

J. M.: Tehát a Nemzeti Kulturális Alapnál. De az már szinte összeforrt az MMA-val... Becsatornázták az NKA-t az MMA-ba. Akkor most mi van?

K. T.: Még nem teljesen, de ez a folyamat, ha folytatódik, tragikus lesz. Nem is merek rágondolni. Valójában igazad van, tehát már túlsúlyban vannak a kurátorok, de még mindig NKA-nak hívják, nem MMA-nak, ahová pályázunk. Egy Litera, vagy egy Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése például nem teheti meg, hogy nem pályázik. A Frankfurti Könyvvásár magyar standját nem lehet más forrásból, mint állami pénzből megszervezni, vagy a budapesti áprilisi Nemzetközi Könyvfesztivált, vagy a szokásos júniusi könyvhetet. Ezekre lehetetlen szponzort szerezni. Egy könyvre, vagy egy lapra még mindig jobban lehet, azokra se könnyű, de a nagy rendezvényekre esélytelen. Ezekben az ügyekben én is kénytelen vagyok az állam csecsére bukni, hogy így mondjam, nem nagy sikerrel egyébként, de muszáj, különben ezek a rendezvények nem valósulhatnak meg. Vannak azért kacifántos történetek. A jövő évi pályázatunkat, a Millenárison évről-évre megrendezésre kerülő Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált, amelyen egyébként Orhan Pamuk lesz a díszvendég, az NKA fesztivál-kollégiuma nulla forinttal támogatja. Ezzel szemben ugyanannak a kuratóriumnak ugyanaznapi döntésén a két napos Balatonakarattyai Művészeti Fesztivál húszmillió forintot kapott. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra körülbelül hetven országból jönnek kiállítók, Európa által jegyzett szakmai fóruma ez a könyves világnak, és az a jelenlegi kuratórium, ahová lehet pályázni, nulla forinttal támogatja. Ezzel szemben Balatonakarattyán egy hétvégi kulturális fesztiválnak mondott sörfesztivált húszmillió forinttal támogat.

Bozsik Péter: És befizetted a megpályázott összeg 1%-át + áfát, ezt ne felejtsük el!

J. M.: Igen, ráadásul azért, hogy egyáltalán pályázhass, be kell fizetned a pályázati díjat, és utána kiderül, hogy egy sörfesztivál kapja azt az összeget, amit mondjuk Pamukra, vagy bármi egyébre lehetne költeni. Ezt én nem is akarom tovább hallani, úgyhogy inkább olvass valamit.

(Felolvasás. A kiszolgálás szünetel. )

J. M.: A beszélgetés végén járva, még egy kérdésre válaszolj! Említetted, hogy mekkora öröm volt számodra Horváth Csabáékkal, meg egyáltalán színházzal együtt dolgozni. Vannak egyéb színpadi, színházi terveid?

K. T.: Saját fellépésekre gondolsz?

J. M.: Mindenfélére. Nem gondoltam, hogy eljátszd Rómeót a Rómeó és Júliából, bár igazából azt is megnézném, de tervezel még drámát írni? A MÜPA-ban is szervezel különböző irodalmi programokat meglehetősen érdekes dramaturgiával. Erre a MKKE mellett van időd, kedved?

K. T.: Kedvem nagyon volna, időm már kevésbé. Nagyon sikeresnek bizonyult az a műsor, amit Víg Miskával, a Balaton együttes frontemberével Víg végnapok címmel az írásaimból összeállítottunk. Élveztem azokat az esteket, volt vagy negyven fellépésünk.

J. M.: Mindig teltház van, és nem lehet jegyet kapni rá…

K. T.: Ennek mindenképpen szeretném a folytatását, mert ez nagyon jól működött, a közönség is szerette, meg rám is jó hatással volt. Van egy újabb felkérésem Horváth Csabától egy eredeti darabra, ezt mindenképpen meg szeretném csinálni, mert végtelenül érdekesnek találtam az együttműködést. A színházhoz résztvevőként, belül lévőként eleddig nem volt sok közöm, és igazán lenyűgöz, amit egy kreatív rendező tud ezekkel a szövegekkel kezdeni. Csodálatos, ahogy hozzáadja azt a külső nézőpontot, és azt a formanyelvet, ami teljesen elüt az eredeti formától. Tehát ezt szeretném folytatni, és legfőképpen írni kellene új szövegeket, ezek most akadozva mennek a hivatalnoki teendőim miatt.

J. M.: De a HÉV mindig jár, és ott – mint tudhatjuk tőled – mindig történnek újabb és újabb események. Köszönöm szépen, hogy beszélgettünk!

K. T.: Köszönöm én is!

Készült 2016. november 5-én, a Zentai Alkotóház helyszínén. A hanganyagot feldolgozta Mészáros Anikó.