Bíró Tímea
Nyugvópont

próbáltam túlkiabálni a tengert
Edit figyelme süllyedőben
kövér vízcseppek ültek a csontjain
lassan szivárogtak a kifáradt bőr alá
sóból építtette új emberré magát
a szélre bízta hogy a tengerrel kiszorítsa
a múlt szagát és hogy elhagyták
miközben a nap szívta hajából a barnát
azt számolta hány hullám férne belé
mennyi nyomná le végleg a víz alá
fogja a csuklócsontját hogy enyhítse
a másik hiányát de a szeme üres
csónakokat ringat a nyílt víz
kérdésekkel teli gazdag pusztaságán

életképeket festek Editnek
hogy visszarántsam a kötelet
elvágjam a köteléket
a macska a ruhásszekrény alján
hozta világra a kicsiket
már akkorára nőttek hogy
amikor rájuk nyitunk elszégyellik
magukat hogy élnek
Edit szerint én is így nézek
mint a kettévágott sárgadinnye
magjai miután lelepleződtek

haza kell mennnem megforgatni anyát
és kimosni az ágytálat a tengervízzel
kitartóan távolodik az élettől
vendégmunkás a saját testében
lábnyomainkat elnyeli a víz éhsége
isten meg a sirályokra fogja hogy
nem látja hány belénk szorult lelket
emelünk naponta a tökéletes felszínre
gurítani nem lehet mert agyrázkódik a kocka
a deformálódott sorsnak pedig senki nem
szorít helyet a vaságy keménységét enyhítő
paplanforgatagban
visszazuhanunk a megszokásba
belemártom a kanalat a dinnyelébe és anyám
szájához emelném de félúton eltéved a kezem