Döme Szabolcs
Jaskow átalakulása

Gondnoki, karbantartói és takarítói teendőket láttam el Jaskow nyugdíjas villamosmérnöknél. Amolyan mindenes voltam. Jaskow nyolcvan körül járhatott, felesége pedig, aki világéletében háziasszony volt, nem sokkal lehetett fiatalabb tőle. Kiko, egy fehér szőrű francia bulldog élt velük az elképzelhető legnagyobb kényelemben, ami egy szobakutyát megillethet.

Egy hónappal ezelőtt történt: Jaskowtól azt a feladatot kaptam, hogy a virágoskertre néző, nyitott terasz tetőzetének szétázott, eltöredezett nádszövet burkolatát újra cseréljem. A dolgom a következő volt: a nádszövetdarabokat megfelelő méretűre vágtam, majd egyesével a terasz hegesztett, lecsupaszított tetővázához erősítettem. Egy kétágú falétra közepén álltam: egyik kezemben egy drótköteget szorongattam, a másikban egy kombinált fogót tartottam. Felfelé néztem, hunyorognom kellett a napsütés miatt. A nyugdíjas mérnök felesége, Hanna néni nem volt otthon, az egyik közelben lakó barátnőjét látogatta meg. Jaskow, mint általában, a dolgozószobájában tartózkodott: olvasott, összefoglaló jegyzeteket írt, vagy rádiót hallgatott.

Néhány alkalommal, miután végeztem a munkámmal, behívott magához. Ilyenkor hellyel kínált, kekszet és süteményt tett elém egy téglalap alakú tálcán, üdítőt töltött nekem. Szeretett velem beszélgetni. Pontosabban, szeretett hozzám beszélni. Hiányzott neki, hogy Hanna nénin kívül más is meghallgassa, hogy valakinek a figyelmét érezve fokozatosan kibonthassa a szívében szunnyadó történeteket. A mérnök szobája tele volt a műszaki tudományokhoz kapcsolódó szakkönyvekkel, azonban több polcon szépirodalmi kötetek sorakoztak. Jaskow széles íróasztalán is mindig könyvek tornyosultak, jegyzethalmok magasodtak nagy összevisszaságban.

A létrán nyújtózkodtam, egyensúlyozva próbáltam rögzíteni egy nádszövetdarabot, amikor kiáltás hangja szűrődött ki a házból.

Leugrottam a létráról, a szerszámosládába ejtettem a fogót és a teraszajtón át beléptem a házba.

Itt vagyok, Jaskow úr!, kiáltottam. Jövök már!

De Jaskow nem felelt, csönd töltötte meg a ház belsejét. Kiko, a házi kedvenc a tágas előtér közepén állt, figyelte, mi történik körülötte. A mérnök szobája az emeleten volt. Felrohantam a lépcsőn. Megálltam a dolgozószoba ajtaja előtt. Bekopogtam.

Jaskow úr! Hallottam valamit a házból. Minden rendben?, kérdeztem.

Egyetlen apró nesz sem szűrődött ki a szobából. Újra kopogtattam az ajtón. Újra semmi.

Bemegyek, mondtam.

Egy szempillantás alatt nyugtalanná váltam. Nem tudtam, mire számíthatok, milyen látvány fogad a helyiségben. Megfogtam a kilincset, lassan benyitottam.

A nyugdíjas mérnök íróasztala az ajtóval szembeni falnál volt. Azonnal odanéztem. Néhány másodpercig mozdulatlanul álltam, próbáltam felfogni és értelmezni, mit lát a szemem. A levegőben különös, édes illatot éreztem.

Beljebb mentem. Jaskow teljes öltözéke, oldalzsebes, övvel hordott rövidnadrágja, rövidujjú inge, alsónadrágja a széken hevert gyűrötten, órája, szemüvege és töltőtolla pedig az asztal írófelületén helyezkedett el rendetlenül, mintha odahajították volna őket. Szobapapucsa benne a zoknival a szék lába előtt, a parkettán. Mindezeket a személyes holmikat ismeretlen, apró szemű, kékesfekete, szemcsés anyag borította és töltötte meg, ami ránézésre a forró aszfaltra emlékeztetett. A levegőben párafátylak hullámoztak a sötét halmokból felszállva. Kisebb mennyiség, maroknyi állt a szemcséből az íróasztalon, egy nagyobb a széken, a szék körül pedig keskeny körívbe rendeződött.

Jaskow úr! Itt van?, kérdeztem jó hangosan.

De Jaskow nem volt a dolgozószobájában. Elindultam az íróasztal felé, majd közvetlenül az asztal mellett megálltam. Odahajoltam a feketéllő, halványan gőzölgő halomhoz. Középső ujjam hegyét hozzáérintettem. Langyos volt. Ekkor vettem észre, hogy a kékesfekete darabkák valójában különböző alakzatok, három-négy milliméteres betűk. A latin ábécé aprócska, illatozó betűi.

„Ez az egész itt Jaskow. Úgy látszik, átalakult betűvé”, gondoltam.

A konyhába mentem a takarítóeszközökért: a műanyag kislapátért, a söprűért, egy nejlonzsákért, gumikesztyűkért. Engedtem egy pohár vizet a konyhai csapnál, ittam néhány kortyot. Visszamentem Jaskow dolgozószobájába.

„Ez azért nem túl sok”, futott át rajtam. „Egy csomó betű.”

Felhúztam a kesztyűt, visszahajtottam a zsák száját, hogy a lapát beleférjen.

„Ki fogja ezt mind szétválogatni?”, ötlött fel bennem, de gyorsan el is ütöttem a gondolatot. „Mindegy, nem az én bajom.”

A betűszemeket az asztalról és a székről a padlóra sepertem. Óvatosan kiemeltem a papucsokat és a zoknikat a szemcsék közül. Kiráztam őket. Kupacba húztam a langyos anyagot. Kemény volt, mint a köles. Leguggoltam és a lapátra sepertem a betűket a parkettáról. Aztán a lapátról a zsákba csúsztattam Jaskowot betűről betűre. Néhány szem a parkettadarabok közötti szűk illesztésbe szorult. Ezeket nem tudtam kipiszkálni. Ami miatt aggódtam, nem következett be: a betűk lassan kihűltek, szerencsére nem olvadt meg a nejlonzsák.

Összegyűjtöttem az összes betűt. Próbaképpen megemeltem a zsákot, mégis, súlyra mennyi. Négy-öt kiló lehetett.

A Jaskow-betűs zsákot a ház előterébe vittem, jól látható helyre, egy kisasztalra tettem. Újra megjelent Kiko. A fülei úgy néztek ki, mint két egyenlő szárú, szőrös fehér háromszög. Kíváncsian hegyezte őket: méregette, fürkészte a zsákot.

Kerítettem egy papírlapot, kőműves ceruzámmal ráírtam: „Ez itt Jaskow mérnök úr. Átváltozott egy halom betűvé. Mintha a betűk nem fokozatosan szivárogtak volna belőle a papírra, mint rendesen, hanem egy időben, robbanásszerűentörtek volna elő.” A végére odaírtam: „A terasz tetőfedése még nincs kész.” Aláírtam a nevemet. A papírt széltében kettéhajtottam, hogy a két oldallapon támaszkodjon, mint egy meghívó. A zsák mellé tettem.

Úgy döntöttem, aznap már nem folytatom a megkezdett munkát. A szerszámosládát, a létrát, a megmaradt nádszövetet visszavittem a helyére, a fészerbe. Bezártam a kulcsommal a ház bejárati ajtaját, az utcai kaput szintén. Aggódva arra gondoltam, szegény Hanna néni alaposan meg fog lepődni, amikor hazaér.