Jódal Rózsa
Holtan szültem meg a lányomat

Ez az állandó zaj… Tompa koppanások. Tologatások. Állandóan tologatnak valamit. Most emelnek. Felemelnek. Miért kell engem emelgetni? Zsongás. Beszéd? Hányan fognak ezek engem? … Volt az a motorzúgás is. Zötykölődés. Akkor nagyon fájt a fejem. Én valami gépben. Repülő? Vagy helikopter? Emelkedések és süllyedések. Jaj! Minden csak forgott, egyre forgott velem. Most az nincs. Történt valami azelőtt is. Valami Rossz. Megszédültem. Egyszerre úgy… Igen! Hirtelen megfájdult a fejem és zutty – minden kijött belőlem. Azt hittem, minden, de nem. Egyáltalán nem minden. Csak hánytam és hánytam. Már nem is volt mit. Csak vizet és valami zöldeset. Epét? S aztán – bele. Fejjel a hányadékba. Sötét… Nem emlékszem.

Mit csinálnak ezek a Valakik velem? Valakik… Matatnak rajtam. Kapcsolgatnak. Azt mondják, most rákapcsoljuk. Rám? Mit? Te jó Isten! Mit? Mit kapcsolnak rám? Vagy hová? Mi történik velem? Várom a Fájdalmat.

Nem jön… Nem jön.

Nincs fájdalom.

Akkor mi van? Valami furcsa lebegés. Légüres tér? Nem értem. Kavargás.

Most mintha megindult volna valami. Valami bennem? Körülöttem?

Sustorgás.

Áramlás.

S én együtt úszok az árral.

„Agyvérzés” hallom valahonnan, mintegy távolról. Kinek az agyvérzése?

„Kérem”, akarom mondani, de valahogy nincs hangom.

„Ugye…”, próbálok hangosabban szólni.

Nem hallják! Nem hallják?

Aztán tovább úszkálok. Olyan könnyű vagyok. Testetlen. Nem érzem a testem! Próbálom magamat megérinteni, megfogni. Kitapintani, egyben vagyok-e? És nem megy. Mi történt velem?

„Agyvérzés-agyvérzés-agyvérzés”, hallom megint, valahonnan, mintegy a múltból.

– Csodálatos módon, a magzat él benne!

– Nahát! Ez… ez ritkaság!

– Mennyi idős most?

– Ez a terhesség tizenötödik hete.

– Korai. Nagyon korai.

– Akkor mi legyen?

– Természetesen megoperáljuk. Helyesen tették, hogy helikopterrel azonnal ide, az egyetem idegsebészeti klinikájára szállították. Reméljük, nem túl nagy a károsodás. S még „időben” vagyunk.

– Az a kérdés, az agynak mely részét és milyen mértékben borította el a vér. Ugye jól tudom? Akkor átveszik. Helyes. Akkor mi végeztünk.

Ezt mondták. Valami ilyesmit. Az én agyamat? Vér. Elborít.

Valahogy foltokban… rémlik fel minden.

Olyan sokan voltak… körülöttem. Később is. Mindenki engem nézett. Merőn. Figyelt. Állandóan bámultak. De hiszen ezek… anyu! És apu!

Anyu sírt. Még hogy sírt? Zokogott. Apu átölelte, lapogatta a hátát, simogatta a karját, a gyér, semmi kis haját.

– Sajnálom – mondta egy fehérköpenyes a sok közül. – Nem sikerült.

Mi nem sikerült? És miért könnyezik most már apu is? De hiszen ez, aki a szemét törli, nem is apu, hanem – Zoli! Az én Zolikám. A párom. Hát mind itt vannak? Miért? Történt valami?

– Mi igazán mindent megtettünk. A műtét azonban nem sikerült.

– De azért… Azért még… Ugye?

– Sajnos, nem mondhatok mást: lányuknál beállt az agyhalál.

– Jaj! Jaj Istenem!

„Agyahalál-agyhalál-agyhalál”. Az mi?

Anyu egyszeriben eltűnt a szemem elől. Összeesett volna? Nagy kavarodás támadt, szaladgálás. Aztán újra megláttam. Mereven ült. Valami kifejezéstelen lárvaarccal. Egyszer csak megszólalt. Olyan furcsa, torz volt a hangja. Alig ismertem fel.

– Az egyetlen lányunk volt! A mi Beácskánk…Ez – lehetetlen! Értik? Le-he-tet-len!! Doktor úr…! Doktor úr, az Istenre kérem! Könyörgök… Ha… Ha…

– Asszonyom, kérem, nyugodjon meg! Nagyon kérem… Segítsen már… legalább valaki, hogy… Kérem, értse meg. Őt elvesztettük. Ez már sajnos végérvényes.

– Nem!!

– Nem tehetünk róla. Tehetetlenek vagyunk.

– De hiszen… Ma már… Olvastam! Szaklapokban.

– Az orvostudomány is véges.

– Csak harminckét éves! Harminckettő! Fel tudja ezt fogni? Nem igazság!

– Nincs igazság a földön, ha ilyesmi megtörténhet.

– DE! S most jól figyeljenek: A GYERMEK AZONBAN MÉG ÉL BENNE!

Hogy elhallgattak akkor egyszerre mindannyian!

Síri csönd lett.

– De ha egyszer az anyja meghalt. Nem értem. – Ez apu színtelen hangja volt.

Szóval – meghaltam? Én? De hiszen… Látom őket, hallom a beszédjüket.

– Mindössze öthetes. Még koraszülöttként sem életképes. Az első gyerekünk lett volna.

Zoli gyerekbolond. Sok gyereket akart. Legalább hármat. S mind fiút… Angyalom!

Az orvos hangja egyszeriben valahogy meleg lett, bizakodó.

– Mindössze két esetről tudunk, amikor agyhalott édesanya végül egészséges gyermeknek adott életet. Csak kettőről. De megkísérelhetjük. És meg is kíséreljük!

– Ó! De hát… hogyan lehetséges?

– Műszereinkkel mesterségesen életben tartjuk az anyát mindaddig…

– Meddig?

– Amíg – lehet. Amíg már életképes koraszülöttként – természetesen koraszülöttként – megszülheti a gyermekét.

– Az agyhalál persze, sajnos, olyan állapot, ahonnan nincs visszatérés…

Ezt már egy orvosnő mondta. A köpenyére erősített lapocskán az állt, hogy docens. Rajta kívül még elég sokan tolongtak az ágyam körül. Kíváncsiságukban még pipiskedtek is, hogy mindent minél jobban lássanak. Pfuj.

Anyu megint felsírt. Szegénykém.

– … csak a gépek tartják fenn hozzátartozójuk légzését, keringését, testi funkcióit. Ha lekapcsoljuk a gépeket, nemcsak ő hal meg, hanem a magzat is. Természetesen csak ezrelékekben mérhető a vállalkozás sikerének esélye, mégis azt javaslom, próbáljuk meg életben tartani és világra segíteni a babát.

– A babát! Legalább a gyerekemet, azt!

– Beleegyeznek ebbe a kockázatos és, bevallom, igen drága műveletbe? Alá kell írniuk a beleegyező nyilatkozatot.

– Még kérdi? Mi az, hogy! Hát lehet erre nemmel válaszolni? Így talán, a picivel, valahogy… valamilyen módon… egy kicsit a mi Beácskánkat is visszakaphatjuk majd. Az Ő vére lesz. Belőle egy… egy picurka rész, egy…

Ezt apus mondta, dadogta. Ó, apa…

– Ez… ez egyszerűen…

– Hihetetlen! Ha ezt meg tudják csinálni…

– Doktor úr! Drága doktor úr! Köszönöm! Köszönjük!

– Jaj ne! Ne térdeljen előttem, mit csinál? Asszonyom! Ne alázkodjon meg! Ezt azért… mégse.

Anyu megcsókolta a fehérköpenyes lábát! Rólam pedig egyszeriben megfeledkeztek. Már nem voltam fontos. Már nem. Illetve csak mint egy … talán… bebábozódott hernyóra, amelyből egyszer kirepülhet a lepke. Csak feküdtem ott – agyhalottan? – meredten, mozdulásra, megszólalásra képtelenül és hallgattam, hogy ujjonganak felettem, körülöttem mindannyian. Az egész családom.Tőlem senki sem kérte, hogy írjak bármit is alá.

*

Most itt fekszem, kiterítve, mindenféle csövekkel, drótokkal, huzalokkal, tudom is én, mikkel, valamihez, vagy valamikhez kapcsolva, forrasztva, amik, azt mondják, a keringésemet biztosítják.

Hát most keringek.

Mindenki – ezek itt mind, de az enyémek – az enyémek is! – valamennyien azt hiszik, hogy semmit nem látok, nem hallok, semmit nem érzek. Azt hiszik – halott vagyok! Nevetséges. Látok és hallok. Lehet, hogy ez nem természetes, a számukra nem valós, de ha egyszer én…

Valami jelet kellene adnom… Ha legalább a kezemet… Az egyik ujjamat. Vagy a szemöldökömet, a tekintetemet… Ha megpróbálok erősen-erősen koncentrálni…

Semmi. Semmi!

Hát ez meg mi? Egy fodrásznő? Itt?! A kórteremben? Az idegsebészeten?

Ez most nekiáll, és szabályosan megmossa a fejemet. Most meg hajcsavarokat vesz elő a nagy, piros, feneketlen táskájából. Nagy, gömbölyű, színes hajcsavarokat. Hosszú lehet már a hajam. Ennyi idő alatt megnőhetett… Mennyi idő alatt? Megszűnt az időérzékem.

– Most pedig szépen felcsavarjuk ezt a gyönyörű dús haját. Merről szeretné a választékát?

Ez hozzám beszél? Nem lenne tisztában azzal, hogy nem tudok válaszolni?

– Akkor így, talán most balról. Jobb, ha időnként változtatunk. Ugye? Minden kuncsaftomnál így szoktam.

Megőrülök! Csak beszél és beszél. Hozzám! S én hiába erőlködöm… Hiába. Legszívesebben sírva fakadnék. Egy kiadósat ordítanék. Ha tudnék.

– Érdekes, hogy a haja nem sínylette meg. Megmaradt a gyönyörű ébenfekete színe, a fénye, az omló puhasága… Látja, milyen rugalmas? Nyugodtan tapintsa meg. Még serceg is a kezem alatt. Valósággal szikrázik.

– Amikor tudomást szereztem a főorvos úr tervéről, meghűlt bennem a vér.

Hát ez meg kicsoda? Ez a dörmögő. Ja? A fodrásznőn kívül velünk van még egy fehérköpenyes, fityulás nő is. Talán egy nővér. Milyen mélyhangú.

– És, bevallom, nevethetnékem támadt. Még hogy úgy bánjunk vele, mintha még élne. Frizurázzuk, manikűrözzük, sőt, uram bocsá', mielőtt az övéi – pláne a férjecskéje! – látogatóba érkeznek, még az arcát is kendőzzük! Egy ilyet kifesteni! Beleborzongtam, amikor először ki kellett rúzsoznom.

Ez undorodott tőlem!... A fodrásznő persze röhögött. Kövér, tokás majom.

– Azt hittem, jéghideg, mint azok ott lent a boncteremben.

– Csinálta?

– Ja… Most meg tisztára libabőrös lettem. De nem.

– Persze hogy nem.

Szóval nem vagyok hideg. Jó ezt tudni.

– Holnap egy tranzisztort is behoznak a szobájába, ami majd, ha jól értettem, éjjel nappal szól… Nem baj, ha nem csak zenét közvetít. Úgy „életszerű”.

– Nem baj? Még ilyet!

– És beszélni kell majd hozzá. Minél többet.

– Beszélni? Minek?

– A docens asszony azt mondja, olyan hangulatot – még hogy hangulatot! – kell teremteni körülötte, mintha minden rendben lenne. Szerinte a pici ott bent hall is, meg sokat megérez. Azzal kellene elhitetnünk, hogy rendben mennek a dolgok.

A kicsim. Bennem. Hallana? Hall! Érez!

– Nézze csak! Ugye, szép lett a frizurája?

– Csudára jól sikerült. Szegény jó férje majd gyönyörködhetik a halott asszonya lakktól fényes frufrujában meg a loknijaiban. Az mindennap bejön munka után. Minden áldott nap. Akár esik, akár fúj. A jó múltkor, abban a szakadó esőben, térdig lucskos volt a nadrágja szára.

Bizony bejár hozzám! Meglátogat. Itt.

– Mondja: a szülei nem?

– Dehogynem. Azok csak igazán. Órákig itt üldögélnek. Elmesélik neki – Neki! – mi minden történt otthon. Hogy a szél kidöntötte a kerítés egy részét. Hogy a „gyüttment” macska, úgy látszik, végleg odaszokik hozzájuk, és amikor csak teheti, „ajándékba” odatesz a konyhaajtajuk elé hol egy összerágott, félig megevett egeret, vagy valami madár – talán veréb, ki tudja – tollait… annak csak a tollait, mert úgy látszik, a cicusnak a madárhús jobban ízlik, mint az egér. Meg hogy elnevezték Sámsonnak, de kiderült róla, hogy nőstény.

– Ilyen szamárságokkal traktálják?

– Mindegy annak – szegénykémnek – nem igaz? A doktorok azt mondják, ennek így kell lennie, ez így jó. Legyen meg a természetes, családias hangulat.

– És mondja csak: hogy etetik?

– Mesterségesen táplálják, hogyan is lehetne másként? A hormonokat, meg a többit, a többi sok mindent, azt is úgy juttatják be a szervezetébe. És mindennap mozgatnunk kell.

– Hogyhogy mozgatni?

– Változtatni a testhelyzetén. Talán, hogy ne legyenek felfekvései. Meg ugye az a sokat emlegetett keringés. Az övéi még simogatják is. Anyukája, meg az a szép szőke férje még csókolgatják is. Az néha ráborul, úgy gügyög neki. Meg a kicsinek.

– A kicsinek? Ugyan!

– Már gondolkoznak a nevén is. Amíg kiviláglik, királylány lesz-e, vagy királyfi, addig.

– Az mikor is derül ki?

– Még ezt se tudja? Hát úgy kb. a terhesség huszadik hetében. Akkor már szólongatni is fogják. Meg énekelnek neki. Már most is. A nagypapa népdalokat gajdol, a vénasszony valami slágereket cincog, de a férje, az csak a gyerekének énekel. Gyermekdalokat. Egyszer, egy őszinteségi rohamában elmondta az Incinek, hogy külön erre az alkalomra tanulgatja őket, beszerzett egy daloskönyvet, meg egy gyermekmondókásat is. Egyet meg is tanultam tőle. Hallgassa csak: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én. Esztendőre vagy kettőre férjhez megyek én.”

– Ugyan, hagyja.

– Miért? Ha egyszer gyerekem lesz, én is dúdolgathatok neki.

– Nem késett már el ezzel egy kicsit?

– Manapság negyvenévesen is szülnek a nők. Sőt. Olyanról is hallottam, aki már negyvenöt is elmúlt.

– Akkor csakugyan kár lenne sietnie.

Hogy gonoszkodnak. Egymással is, velem is. Miért ne tennék? Ki vagyok szolgáltatva. A gonoszkodásaiknak is, meg a jóakaratuknak is. TÁRGY lettem. Közönséges tárgy, de amely még meleg. S „amelyet” ráadásul manikűrözni, pedikűrözni, fésülgetni is lehet.

*

– Megmozdult! Figyelje csak a hasát! Látja ott jobbról, hogy kidudorodott hirtelenében?

– Most meg emitt… Nahát! Rugdalódzik a kicsi. Egyem meg a szívecskéjét!

– Tegyük oda most a mama kezét.

– Beácska, a kis Írisz felébredt. Most ide tesszük a kezét. Érzi? Érzi? Milyen nagyot lökött most. Mintha nem is lány, hanem egy jövendő zsurmó focista lenne. Most megint! Elemében van.

– Érdekes. Ilyen körülmények között. Ha nem látnám, el sem hinném.

– Íriszkém, ez a mama keze. A te mamádé, aki nagyon szeret téged. Úgy bizony. Érzed a melegét? Ez a te mamád. Úgy hívják, hogy B-e-a.

– Azért nem kellene túlzásba vinni. Ezt a színjátékot.

– Ez nem színjáték! Részemről legalábbis nem. Hát nem emlékszel, mit mondott a docensnő? Ez a várandós nő nem egy eleven inkubátor, hanem egy jövendő édesanya, hát úgy is kell vele bánni!

Szóval kislány lesz. Az ÉN kislányom. Zoli fiúkat szeretett volna. Nem baj. Nem baj. Írisz. Milyen furcsa nevet adtak neki az enyémek. Ritka nevet. De azért szép. Virágnév. Kicsi virágom. ÉRZEM, hogy mozgolódsz odabenn, bennem, mert ÉREZNI AKAROM. Csak rugdalózzál, ugrálj, henteregjél bennem. A tiéd vagyok. Csak a tiéd. Azért tartanak életben, hogy Te megszülethessél. Csak szét ne essen addig a testem, fel ne mondják a szerveim idő előtt a szolgálatot. Azt mondják, egyre nehezebb a keringésemet stabilan tartani. Itt beszélték a minap. Ha segíthetnék! Úgy szeretnék segíteni!… Hol vagy, kincsem? Most az ellenkező oldalra tették a kezemet. ŐK mind azt hiszik, semmit nem látok, nem hallok, nem érzek. De én most ÉREZLEK! Most együtt vagyunk. Csak mi ketten!

*

Hát eljött a perc! Mindenki olyan izgatott itt körülöttem. Kapkodnak, rohangálnak. Azt mondják, nincs tovább. A keringésemnek – kaputt! Azonnal világra kell hoznom Íriszt. Sietni kell vele, nagyon kell sietni. Persze császármetszéssel, hogyan is másként. Kilencven napig bírtam. Huszonhét hétig! Állítólag ez nagy szó, azt mondják, szép „teljesítmény”. Csak sikerüljön, jaj, csak sikerüljön! Íriszkém, kicsikém! Úgy FÉLEK! Miattad félek, érted, hiszen nekem, hidd el, nem fáj, ez cseppet sem fáj. Hallasz engem? Tudom, hogy hallasz. Szedd össze minden erődet, bogaram, szedd össze magadat. Most már csak rajtad áll – meg az orvosokon – hogy megszülethessél. Úgy szeretnélek már látni! Ezek itt azt hiszik, hogy én nem látok, de ne hidd. Te csak nekem higgy. Mindig nekem.

*

Milyen szép vagy! Milyen gyönyörű! Megmutattak. ELŐSZÖR NEKEM! Aztán Zolinak. Az édesapádnak. Ő is olyan szép! Neked van a legszebb édesapád, tudod? Rá fogsz hasonlítani, rá KELL hasonlítanod. A kedvemért. Ugye megígéred a te mamikádnak? Utána a nagyszüleid előtt emeltek a magasba. Tudnod kell, hogy ők is – imádnak. Mind a négyen. De ott tolongott a műtő üvegfala előtt, aki csak él és mozog a kórházban. Mindenki Téged akart látni. Íriszkém, te egy CSODA vagy! Azt mondják, 1430 grammot „nyomsz”, és hogy ez jó, ez nagyon szép teljesítmény. Azt is mondogatják, híresztelik – az újságokban is benne leszel, képzeld – hogy valami száztíz ember (orvos, ápoló, kisegítő személyzet, mit tudom én) érdeme, hogy te a világra jöhettél. Ha koraszülöttként is, de épen és egészségesen, s hogy most meg akarják ünnepelni, hogy megélhették ezt a felemelő pillanatot, a siker pillanatát, s hogy úgy érzik, jó munkát végeztek, hogy nem volt hiábavaló a hónapokig tartó kitartó fáradozásuk. De mi ketten azért, ugye, tudjuk, ez a mi közös titkunk, cicus, hogy azért elsősorban rajtunk múlott ez a győztes háború, ugye, picikém? Az én nyomorult testem, hogy eddig kihúzta, nem löttyedt össze még idő előtt, és hogy te végig olyan bátran és ügyesen viselkedtél az én beteg, merev testemben. HŐSÖK VAGYUNK, ÍRISZ, HŐSÖK! Úgy bizony. Mondd azt, hogy: Hurrá! És még egyszer: Hurrá! Most elvisznek az inkubátorba, de ne félj, egy szemernyit se rettenj meg, szívecském, nem maradsz ott sokáig. Legyél jó kislány. Viselkedj! Fel a fejjel! Most már – élsz! ÉLSZ! Az én kis Íriszem – MEGSZÜLETETT!

*

És most mi lesz? Lekapcsolnak a gépekről? Nem láthatom többé Íriszt? Nem akarom!

Most mind vitatkoznak? Aha. Győzködik az enyéimet: egyezzenek bele, hogy az én különben még fiatal – Istenem, hiszen még fiatal vagyok – egészséges szerveimet adományozzák oda. Olyanoknak, akik rászorulnak. Ugyan mit válaszolnak? Én odaadnám. Nekem már úgysem kellenek. Kellhetnek. Olyan zavart vagyok. Valahogy nem igazán tudok most erre gondolni, egyre a lányom jár az eszemben. Mit csinálhat most ott az inkubátorban? Írisz! Aranyom!

Beleegyeztek! A májamat, mindkét vesémet, a szívemet és a hasnyálmirigyemet felajánlják hát – ajándékba. Azt mondják, négy-öt embert menthetnek meg velük. Tulajdonképpen örülnöm kellene… Örülök is. Hát persze. Ha elgondolom, akkor én most ilyen nyavalyásan, ilyen nyomorult agyhalottan is voltaképpen nem csak egy lénynek – a lányomnak – adtam életet, hanem még legalább négynek. A listájuk szerint ugyanis az egyik vesémet a hasnyálmiriggyel együtt transzplantálják majd egy régóta donorra váró betegükbe. Elégedettnek kellene lennem és boldognak. De nem vagyok az. Hallom – nem vagyok süket, ha azt is hiszik – hogy két napra van mindehhez szükségük. Aztán a transzplantáció után – lekapcsolnak a gépekről. Végre letudhatnak. Micsoda megkönnyebbülés lesz majd ez az egész stábnak!

Nekem ugyan hiába mondják, hogy ez ilyen egyedülálló esemény, meg olyan egyedülálló, mert hogy a nemzetközi szakirodalom csak néhány olyan esetet említ, amikor is a magzatok agyhalott anyától jöttek világra – bár, s ebben is az én esetem szinte egyedülálló – azok a magzatok idősebb terhességi korszakban, azaz néhány héttel „idősebben” jöttek a világra – de az még nem történt meg (!), hogy egy agyhalottat több mint három hónapig sikerült „transzplantálható állapotban” tartani, majd átültetni a szerveit. Most azt kellene kiáltanom, hogy HURRÁ! Így, csupa nagybetűvel, de én csak kisbetűsen suttogom magam elé, hogy hurrá, mert nem tudok nem arra gondolni, hogy utána lekapcsolnak a gépekről, és… és akkor már nem csak az agyam lesz halott. Nem, nem tudom, és nem is akarom elképzelni, az milyen lesz. Most pedig, hősiesség, egyedülállóság, meg hírnév ide vagy oda, lassan belesüppedek az önsajnálatba. Írisz! Zoli! Szeretlek benneteket!