Eugenia S. Lee
Olesia, a korjain

Él itt Aachenben egy koreai házaspár, akik valójában nem azok, de mégis. A hölgy úgynevezett "korjain", ami koreai nyelven annyit tesz, hogy vér szerint koreai, azonban a családja már legalább száz éve nem a félszigeten él.

Ő orosz, azaz Szahalin szigeteki korjain. Semmit sem tud koreaiul, a kultúrát sem ismeri, egészen kis korában került Németországba, oroszul és németül beszél, úgy viszont tökéletesen és rengeteget.

A férje egy csecsemőként örökbe fogadott, eredetileg dél-koreai férfi, aki nagyjából annyit tud Koreáról, mint a felesége, ő egészen németként nőtt fel.

A férfi próbálta keresni a szüleit, tanulgatja a nyelvet, főz is kicsit koreaiul, érezhetően nem tud németté válni, pedig szeretne, és ez szomorú.

A nő középiskolai tanár, másodállásban külföldieket tanít németre. Ő orosz. Annak érzi magát, és arrafelé ahonnan származik, az ázsiai vonások nem ritkák. Nem szenved identitászavarban.

Angolul egy hangot sem tud, viszont lételeme a kommunikáció, a barátkozás és a hideg. Vérbő személyiség, lehengerlő, alkatilag is, karakterben is, és minden bizonnyal bőrön át lélegzik, mert még egy alkalommal sem vettem észre, hogy e tevékenység miatt felfüggesztette volna a mondanivalóját.

Mindazonáltal áldott jó lélek, mindig segíteni akar, ajándékot hoz, felhív telefonon és órákig beszélgetünk, azaz ő beszél, és én igyekszem kihasználni a pillanatnyi réseket, hogy jelezzem, még nem tettem le a telefont.

Nagyon szeret inni, csak épp nem bírja, ahogy szinte egy koreai sem, de olyankor még vidámabb.

Szépen, érthetően beszél németül, így nincs gondom vele, mindent értek, amit mond még telefonon keresztül is.

Mikor legutóbb nálunk járt, vacsora után kimentünk a télikertbe beszélgetni. Meglehetősen hideg volt, úgy mínusz 4 fok lehetett. Sarkig tárta a kertre néző ajtót, és elámulva gyönyörködött a csillagos égboltban, míg mi szép sorban mind kihoztunk kabátot, sálat, sapkát, kesztyűt, majd fel is vettük ezeket.

Ő egy szál blúzban levegőzött úgy egy órácskát az ajtóban, és már arra gondoltam, hogy akkor húzok még egy zoknit is, mikor megelégelte a beszédhiányt, ugyanis kifelé fordulva mégsem tudta kihez intézni a szavait, hiányzott a szemkontaktus, ezt hangerővel pótolta, amiért másnap bocsánatot kellett kérnem a szomszédságtól. Végül bejött, persze az ajtót nyitva hagyta, ám én lecsaptam a kedvező lehetőségre, gyorsan és észrevétlenül kulcsra zártam, a zsebembe süllyesztettem a kulcsot.

Másnap, inkább nem is számoltam meg a kiürült boros és pezsgős üvegeket, gyorsan összeszedtem, őket és bedobáltam színek szerint a legközelebbi üveges konténerekbe.

Olesia, mert így hívják, azóta is az egyik kedvenc társaságom, legfeljebb egy pulóverrel többet húzok magamra, ha találkozunk.

Olesia és a férje, nem véletlen találtak egymásra. Koreai a koreaira, kiközösített az idegenre. Szándékukban áll elutazni Dél-Koreába, félek nem lesz ott sem jó nekik. Abban a világban nekik koreaiként kéne viselkedni, amit nem lehet negyven évesen megtanulni. Hiszek a genetikai emlékezetben, tudom, hogy létezik, a saját gyermekeimen látom, mégis esélytelen az ő esetükben. Ha én hibázom, ha nem megfelelően szólok, cselekszem, nekem még örülnek is, hiszen láthatóan idegen vagyok, aki próbálja, legalább próbálja, de egy koreainak ezt az esélyt az a társadalom nem adja meg.