Eugenia S. Lee
A napszám

Napszámban voltunk, és ezt nyugodtan értsék szó szerint.

Van egy rokonunk, aki a koreai nyelv szerint a mi komohálmonyink.

Ő apósom nagyapjának a lánya. Az én európai rokoni viszonyaim között nem közeli rokonom, de Koreában bizony annak számít. Ráadásul, aki a férjem rokona, az épp olyan rokonom nekem is, attól a pillanattól kezdve, hogy összeházasodtunk.

Szegény asszony egész életében nagyon sokat szenvedett.

Dédi papa csinos ember volt, a csillagok ismerője, nevet adott az újszülötteknek, megmondta, mikor szabad kivágni egy fát és mikor nem, híresen jó szádzsus ember volt, mert ezt úgy mondják Koreában, és ma is elfogadott, tiszteletre méltó hivatásnak számít.

Ez a néni, a szádzsus dédi lánya, igen jó viszonyt ápol apósomékkal, így aztán velünk is.

Idős már, a férje is az.

Megvan még a gyümölcsösük nagyon vidéken, abból élnek.

Egyedül nemigen bírnak már vele, napszámost sem találnak, a mai fiatalok itt sem állnak sorban a kétkezi munkáért.

Megsajnáltuk őket, felkerekedtünk egy nap kora hajnalban, és talpig golfruhában, ringló szilvát szilvátlanítani, vagy hogy mondják. A feladat az volt, hogy a szilvafa egy ágacskáján egynél több szilva ne maradjon. Magától nőtt rá minimum nyolc, némelyikre több.

Egy ilyen nyomorult szilvafának megszámlálhatatlan ágacskája van, zavaró mennyiségű levele, ami ráadásul megegyező színű, a még apró és éretlen gyümölcsei is. A tájfunok miatt kikötözött fák sorának vége nem volt látható.

Első látásra Hamupipőke és a borsóválogatás jutott eszembe az elvégzendő munka szinonimájaként.

Nos, nem akarok panaszkodni, de mire végeztünk, addigra már a férjem is alig állt a lábán, pedig ő igen erős ember.

A két öreg nálunk sokkal jobban bírta, és udvariasan nem röhögtek a golfruhánkon, annyira…

Anyósom, a komohálmonyitól kölcsönzött munkaruhában viszont számunkra volt mulatságos látvány.

Késő délutánra már a fáradtság, napégés, és a végeláthatatlan szilvafamezők okozta kilátástalanság lelkiállapotában egymást dobáltuk harsány röhögések közepette a leszedett szilvákkal.

Amúgy remek napunk volt. Egy nagy és méltóságteljes hegyvonulat egyik kisebb orma alatti lankán dolgoztunk, alattunk kristály patak szaladt, hatalmas haltej-darabokra emlékeztető fehér sziklák között. Szemben velünk a nagy hegység, az ilyen helyekre mondják a koreaiak, hogy ott kétszer kel fel a nap.

Nagyon finom ebédet és vacsorát kaptunk, és egy sor házi készítésű ajándék élelmiszert is, a segítségért cserébe.

A lányom még egy mérgeskígyót is talált, ami úgy történt, hogy ő és a kígyó összetalálkoztak, mindketten megdermedtek, a gyerek suttogva kiabálta, hogy anyu, anyu, anyu, kígyó, kígyó, kígyó!

Sejtettem, hogy nem rám céloz, ezért a magyarul elhangzott segítségkérést tolmácsoltam koreaira, odafutottam hozzá, és lám, tényleg ott volt a kígyó.

A nagypapa rutinos kígyóvadász lehetett, mert mire mi bármit tettünk volna, egy erre rendszeresített kampós végű, hosszú bottal behajította szegény jószágot az erdőbe, majd megnyugtatott bennünket, hogy nem fog visszajönni. Gondoltam, ha kígyó lennék, én se tenném, úgyhogy hittem neki.

A munka végeztével még hazaautóztunk onnan a nagy hegyek lábától a fővárosba, ettünk egy éjjel-nappal nyitva tartó étteremben pár algatekercset, majd otthon álomtalan alvásba zuhantunk.

Másnapra már csak a vörösre égett bőröm, a minden porcikámra kiterjedt izomlázam és a határozott jó kedvem maradt meg, no meg a sok finomság a hűtőben, és egy cseppnyi lelkiismeret-furdalás, hogy talán kicsivel több szilva terem majd abban az évben, mint amennyinek teremnie kéne.