Goran Petrović: Mindaz, amit az időről tudok
Mese a meséről

Sokan úgy vélik, de legalábbis azt mesélik, hogy élt valaha réges-régen egy fejedelem, aki soha nem mozdult ki a palotájából, és minden idejét azzal múlatta, hogy papírra vetette miből mennyi található a kamrákban, mennyi a pajtákban, meddig terjed az uradalma, és mekkora a gazdagságának híre... A fáma szerint személyesen számolt és írt össze minden szőrszálat gyönyörű felesége szemöldökén, az asszonya szemének minden csillanását, ajka összes sóhaját, majd azt követően összeírta az összes drágakövét, valamennyi tüzes fényű aranyát, és végül a kincstár sarkában meghúzódó utolsó rézgarasát is... Ő maga mérte le, részletezi a történetírás, az összes rőf selymét, az ezüst gyertytartók súlyát, a mézescsuprok és a boroshordók űrtartalmát, de még a kastélypincék pókhálóinak térfogatát is... A dölyfös fejedelem előtt, az írás tanulsága szerint, nap mint nap meg kellett jelenniük tiszttartóinak, akik közül kinek ez, kinek az volt a megbízatása. Hozták a jelentéseiket: hol sírt fel egy újszülött, hol csendült fel temetésre a gyászharang, hol, mekkora a fejedelem folyóiban a halivadék-hozam, hogyan fejlődik a rozs- és búzamag a kalászban, mekkora a fácánköltés a határban, van-e elég vadnyúl, hogyan kölykedzett a többi vad az ő erdein. És jöttek, természetesen, a besúgók is, hogy be- és feljelentsenek kimondott és elsuttogott szavakat, vádakat és elhallgatott titkokat... Ettől az információáradattól csak az írnokok száma gyarapodott, többszázan voltak, ki reggel, ki délben, mások pedig este írták tovább a hosszú és összetett könyvelést... Akkorára dagasztották a fejedelem vagyonösszeírásának iratait, hogy az udvarának legnagyobb helyisége lett kijelölve ezen könyvek és lajstromok számára, egy valamivel kisebb ezen könyvek és írások összefoglaló jegyzékeinek, míg a harmadik helyiség a jegyzékek jegyzékeinek lett előlátva, és így tovább, míg végül egy maghatározott nagyságú, négybe hajtott kivonatig jutottak, amelyet a fejedelem a feje alá tett a hálószobájában, amely – talán szükségtelen megjegyezni – pontosan húsz öl hosszú, kilenc láb széles és hét lépés magas volt.

Egyszercsak mégis felvirradt az a nap is, amikor már mindent összeírtak, lemértek, megszámoltak, már nem maradt semmi számbavenni való, valami új hozzátenni való, mindenről lehetett tudni, hogy hol van és mennyi van belőle. Kétségbe esett ekkor az önimádó fejedelem, haszontalannak érezte az életét, kétségbeejtően értelmetlennek tűnt minden perc. Hacsak, jutott eszébe ekkor mentőötletként az, amire eddig nem is gondolt: mekkora súlya lehet egy mesének? Persze a róla szóló meséknek, mert csupán azoknak a súlya érdekelte.

– Hogyan mérjük le a mesét? – tanakodott sokakkal a fejedelem. A serpenyő egyik felébe belerakta dagadt és bekötött összeírásai köteteit, a mérleg másik serpenyőjébe pedig ugyanolyan, de üres lapokkal bekötött könyveket tett. A különbség csupán a felhasznált tinta súlyában volt kimutatható. Lemérte egy üres üveg súlyát, majd belemondta a nevét és nemesi rangját, de az eltérés csupán akkora volt, mint amikor leheletté lesz a szó, a leheletből pedig vízpára, ami harmatként csapódott ki az üveg falára. Sokféle módszert és huncutságot kipróbált, de a mese mértékét nem tudta megtalálni, mígnem eszébe jutott, hogy egy vele azonos súlyú embert kellene találnia, hogy annak elmesélve a mesélnivalót, meglátnák mekkorát is nőne az illető súlya.

– Ha elmesélem, mi mindenem van, attól biztos, hogy nagyot nő! – mondta fennhangon, mielőtt kiadta volna a parancsát.

Hajbókolva szerteszét széledtek a fejedelemség elöljárói, kutatva a nagyúr másolata után. Mindenkit szemre megsaccoltak, míg végül egy lepukkadt vendégfogadóban rátaláltak egy csavargóra vagy zarándokra, aki súlyában és nevének betűi számában sem tért el a fejedelemtől, épp úgy hívták, mint az uraságot, de ő nem volt semminek sem ura a puszta életén kívül, úgy járt-kelt a világban, ahogyan éppen kedve kívánta.

Már kora hajnalban a palota előtt felállítottak egy egyszerű szerkezetet, amit a gyerekek mérleghintának neveznek. Az egyik végére a fejedelem ült, a másikra pedig a csavargó. Az elképzelés nagyon egyszerű volt: amíg az előbb említett elmondja a saját meséjét, amit meghallgat az utóbb említett, ezt követően majd kiderül, mekkorát ugrik az utóbbi súlya. És így is tettek. A fejedelem mesélt, a csavargó pedig hallgatta. Lassan a reggelből dél lett, majd delelőre ért a Nap, később lassan bealkonyult, már a szürkület jelezte a nap végét, de semmi sem történt – egyensúlyban maradtak a fejedelem fennséges meséje ellenére, továbbra sem mozdult ki semmi. Se le, se fel nem mozdult a mérleghinta.

Szinte már beesteledett, de a mese hatása nem mutatott semmilyen látható elmozdulást, mígnem a szövegeléstől rekedten és dühösen, odakiáltott a fejedelem:

– Hallod te, amit én mondok?
– Hallom felség – válaszolt a csavargó . – Figyelmesen hallgatom, ha kéri megismételhetem mindazt, amit mondott...
– Ez nem létezik, amikor annyi értékről beszéltem, már csak az irigységnek ki kellene billentenie az egyensúlyi állapotot...
– Nagyságos fejedelem, az ön meséje igen jelentékeny – jött a felelet. – El kell ismernem, nincs amije nincs, nem volt szűkmarkú önnel az élet. Mindazok nagysága és súlya ellenére azért nem billenünk ki egyensúlyi állapotunkból, mert amit nekem elmond , azzal könnyebbé válik felséged, és én is annak meghallgatása után ugyanannyival leszek könnyebb. Emiatt, igaz nagy dolgokról mesélt, közöttünk mégsem jöhet létre elmozdulás, hacsak nem annyi, hogy egy mesével mindketten könyebbek lettünk. És ez nem kevés. Szinte úgy is mondhatnám, hogy kielégítő eredmény.

Ezek után mindketten elkezdtek egyszerre leszállni a szerkezetről, majd a fejedelem és a csavargó lassan, apró léptekkel elindult a palota felé. Most az utóbbi, kinek nem volt határtalan birtoka, halkan mesélni kezdett az előbbinek, minden bizonnyal arról, amit a világban jártában-keltében tapasztalt. Ismét mindketten, egyformán megkönnyebbültek, mint ahogyan az már lenni szokott, amikor valaki valakinek mesét mond, legyen annak bármi is a tartalma.

Juhász Attila fordítása