Balázs Attila
Szökés a bolhacirkuszból
(Kisbolha Péter történetei, ahogy közreadja fia, Pál. Részlet)

4. Apánk kitűnően érezte magát Egyiptomban. Különösen Alexandria nyüzsgő városában. Csibészes mosollyal regélt nekünk erről jóval később itthon. A tarka kutya bodor hátán, ahol az ő színes, általában jól elkanyarított és kipödört történeteit meghallgatni gyakorta összejöttünk. Utóbb a bolhapiac kapujában, ahol – némi koszt és kvártély fejében őrző munkát vállalva – végül is megállapodott ez a csatangoló, isten tudja, mióta kóborló eb, akit volt szerencse elcsípni. Boldog idők voltak azok, belakhattuk a kutyaház minden rejtett zugát. Élvezhettük otthonos melegét, ám az igazság sajnos az, hogy egyszer minden jónak vége. Szerencsére még nem tartunk ott az elbeszélésben.

Mesélt nekünk apukánk egy csésze erős, angolos tea mellett. Aprókat kortyintva, meglögybölve a pokol katlanában is forrón fogyasztandó italt a szájában. Szeretett otthonunkban tehát azon a dzsungelszerű környéken, ahol az ebédre hívott vendégeink legügyesebbje is folyton eltévedt a tormalevelek között, hacsak nem hordott iránytűt az órazsebében. És nem is juthatott messzire, ha nem hozott magával bozótvágó kést.

Apánk meséit mi apróságok meghallgatni nagy izgalommal bújtunk össze. Megtudhattuk például, kis tátott – esetleg málé – szájúak, hogy hova mindenhova sikerült besurrannia 'pucikánknak, ahol nem kellett belépőt fizetnie.

– De hát valami előnnyel csak kell járnia annak, hogy ilyen aprócska kis hitvány férgek vagyunk! – mondta tréfásan. – A kulcslyukon is vígan beférünk.

Ilyenkor úgy kuncogott, mint egy kamasz, aki valami csínyt követett el. Picit ugyan szégyelli a dolgot, mégis inkább a tréfás oldalát látja. Közben büszke rá, milyen egy rátermett kis csudabogár-furabogár!

Egyáltalán nem érzi magát „tetűnek” emiatt. Hitte és mondta apukánk, aki egyébként roppant szerette a történelmet. Miként a meséket is, és ahogyan imádta lefesteni a dolgokat, abban a kettő határai gyakorta összemosódtak. Mint egy ihletett rajzórán, ahol a diákok vízfestékkel dolgoznak, s rendre remekül összefolynak a dolgok.

Alexandriában eszébe jutott – nem is lehetett, hogy ne – a szomorkás szemű Gréti. Ugyanis Grétinek volt egy könyve, amelyet a versekkel együtt dugdosott a szekrény mögött. Olyankor vette elő mindig, amikor biztos lehetett, hogy az anyja nem nyitja rá az ajtót. Akkor leereszkedett törökülésbe a padlóra, az agyonlapozott, szamárfüles könyvecskét a vékonyka kis combjára tette, úgy olvasta. Miközben orcácskáin pír ütött ki, és nagyokat sóhajtott.

Főleg lapozáskor. A regényes történelmi feldolgozásnak pedig ez volt a címe: Antonius és Kleopátra igaz szerelme.

A könyv borítóján egy ókori római öltözéket viselő férfi volt látható, csillogó karddal az oldalán, lábán könnyű saruval. Éppen letérdel egy csinos, büszke fejtartású egyiptomi úrhölgy elé, s adná át neki a virágot. A rajzoló azt a pillanatot örökítette meg, amikor a hollófekete hajú szépség még csak nyúl a csokorért – azzal a híres csábító mosolyával, amelyet csak Elizabeth Taylor színésznő tudott igazából utánozni –, de a keze még nem ért oda. Frizurájában tekeredő kígyóra emlékeztetőt hajtű. A háttérben egy baldachinos ágy, mellette szekrényke. A szekrénykén fésű, tükör és egy kristálygolyó, melyben mindenki megpillanthatja a maga sorsát.

– Feltéve, ha akarja – nevetett apu –, és az sem biztos, hogy el is hiszi.

Gréti sokszor elolvasta ezt a könyvet. Könyvjelzőül egy préselt falevelet használt, ami egyébként felesleges lehetett, hiszen pisze orrú kis fejében már nyilván megvolt betéve az egész. A regény, amelyet bizonyos Adele L. N. írt. Bizonyára jó régen, de nem annyira, hogy hajdanában fellelhető lett volna a porrá égett alexandriai könyvtárban.

Akárhányszor az olvasmány végére ért, Greta sírt.

– Hát, nem úgy, mint a krokodil – jegyezte meg a torkát köszörülve, köhécselve apa. – Inkább, mint a tavaszi eső. Lágyan, permetegen.

Próbáltuk elképzelni, milyen is lehet az, a mesélés meg folyt, kanyargott tovább. Ahogy, tudni véljük, a Nílus teszi. Vagy hát tette, mielőtt őt is megregulázták volna.

Greta tehát a könyv végén rendre kihullajtotta a falevelet a kezéből, az ablakhoz ment, és hosszan elnézett valamerre. Apa csak sejthette, merre jár gondolatban. Súlyos bánat nehezedett olyankor a szobára, amit semmilyen tréfával nem lehetett elűzni. Ez is nagy szerepet játszott abban, hogy apu nem bírta tovább. Mennie kellett.

Akár a kis Gréti hírével a világba, vagy hát az ő nevében (is).

Megnézni, hol élt ez a kissé kampós orrú, mégis ellenállhatatlan vonzerejű, kecses Kleopátra, akiről annyit írtak. Akiről annyi film készült, hogy folyót lehetne rekeszteni vele.

Velük.

A könyv írónője is szerelmes lehetett művének főhősébe, az egyiptomiak, egyben a Nílus utolsó fáraójába. Abba a sziporkázó női drágakőbe. Ha nem is éppen úgy, ahogyan Marcus Antonius, az az orrát amúgy magasan hordó római nemes, furfangos politikus és rettegett hadvezér. Talpig férfi, aki oly sebesen vágtatott oda – árkon-bokron, tűzön-vízen át – a szerelméhez, Kleopátrához, kelt át Üveghegyen és Óperencián, hogy még a virág se fonnyadt el a kezében.

– Ma már ez nem kunszt, a repülők korszakában – jegyezte meg apa. – Már mi bolhák se kényszerülünk gólyahátra, ha át akarunk kelni az egyik földrészről a másikra. Repülhetünk akár Amerikába, méghozzá első osztályon. Vízum se kell, pedig ott, úgy hírlik, igen szigorú az ellenőrzés. Nem veszik észre az ilyen potyautast. Vagy egyszerűen szemet hunynak felette, ami nekünk jó. Miért is reklamálnánk?

Helyeseltünk. Csak a legkisebbik közülünk, Öcsi kérdezte meg, hogy mit jelent ez: reklamálni? (Hogy a vízumot miért nem kérdezte?)

– Nem háborgunk – mondta apa –, és minket se háborgassanak!

Ezzel is egyet tudtunk érteni.

– Nem is háborgatnak – fűzte hozzá nevetve apu. – Főleg ha diplomáciai küldöttséggel utazunk.

Öcsi nyilván erre is rá akart kérdezni, azonban gyorsan befogtuk a kis pofáját – jó, a kis lepénylesőjét, pampuláját, bocsánat –, apánk pedig folytatta Antonius és Kleopátra történetét, amely azelőtt kezdődött, hogy egyáltalában kezdetét vette volna az időszámítás. Talán azért is ilyen időtálló ez a szerelmi história. Meg azért is, mert a világ leghíresebb írója, egy valamilyen hattyú is megírta.

– Ők ketten nagyon híresek – szögezte le apu. – Vajon melyiketek tudja, ti kis tökfejek – jó, tökfilkócskák –, hogy hívják ezt a két embert? Az elsőt, akitől az időt számítjuk mi is, és a másikat…

Szinte úgy ugrottam fel, mint az iskolapadból – kis stréber –, és már vágtam is rá, míg a többiek magukhoz se tértek.

– William Shakespeare! Ez a másik. Az első meg a mi urunk, Jézus Krisztus Szupersztár!

Apa ismét nevetett, ugyanakkor büszke volt, hogy tudom. Ki nem állta a tudatlanságot. Annyit azonban megjegyzett, hogy „Szupersztár” nélkül, közben eszébe jutott, hogy meg kellene javítani a fránya gramofont. És ezen eltöprengett egy ideig. Meg azon is, hogy megvan-e nekünk lemezen ez a magával ragadó dolog.

Kérdezte is tüstént édesanyánkat:

– Te, Borcsa, megvan nekünk ez a…? Nem a Szupersztár. Hanem a Kleopátra sztorija.

– Hogyne, bakeliten a bolhapiacról, nem emlékszel? – válaszolta édesanyám. – Te vetted születésnapomra. Az a híres amerikai színésznő adja elő… A gyerekek már nem is tudnak róla.

– Esküszöm, kiment a fejemből – vakarászta az üstökét apa, látható aggodalommal, hogy mi minden röppenhet még ki onnan. Mint egyből vissza nem találó vaksi méhecske a kaptárból.

5. Én a magam részéről jól ismertem Antonius és Kleopátra eleinte ragyogó, utóbb bealkonyodó, tragédiába torkolló szerelmi ügyét. Gréti és apa nélkül is, hiszen én is imádtam olvasni. Régi és új dolgokat egyaránt, mindenféle mesét és nem mesét, akár limonádét. És fiú létemre be kell vallanom, jobban izgatott a dolog, amikor volt benne csipetnyi szerelem. Akár egy kis borsként a húslevesben. Arról lehetett igazából ábrándozni. Márpedig Kleopátra, ez a csókra és parancsolásra egyaránt vágyó szépasszony – akinek meg kellett érnie mind kedvesének, mind a birodalmának csúfos vesztét – tényleg akkora kanál csípős fűszert jelentett, hogy attól okkal gyűltek könnyek a szemedben. Mintha jól megszívtad volna az erős paprikát.

Lenyelted volna a pfefferónit. (?)

Nem kellett ahhoz „bimbózó, érzékeny lánykának” lenni, amilyen apa elmondása szerint az a Gréti volt. Akit, ugye, a gólyák dobtak be a kéményen húsvétra.

(Legalábbis anyukájának egyik butácska vicce szerint. Engem nagyon idegesített ez az egész történetben.)

Szóval, Antonius és Kleopátra szeretett nagyon sok időt tölteni együtt. Miután erről meggyőződtek, lett is több gyerekük. Menet közben történt, így pletykálták a bolhasoron, hogy római és egyiptomi rokonunk, akiknek addig nem volt alkalmuk találkozni, hirtelen összefuthattak. Szerencsés unokatestvéreink utána még számtalanszor kezet foghattak, vidáman eldiskurálhattak. Hol az egyik fogadta vendégül a másikat, hol fordítva. És így éltek vígan sokáig szőröstül-bőröstül-bolhástul mindannyian. Meg nem unták egymást.

A dúsgazdag szerelmespár rengeteget utazott díszes hajón, amelyet tagbaszakadt rabszolgák repítettek előre ezüst evezőikkel boldogan. Széles vállúak és olyannyira villogó fehér mosolyúak, mintha örökké csutakolták volna a fogukat. Játszi könnyedséggel át tudtak harapni, biztos – mérget vehetsz rá – minden csomót és hajókötelet. Ahogy a torkod is, ha dühbe gurulnak. Képzelheted! Kaptak rumot öblítőül, s ettől kórusban görög tengerésznótákat énekeltek, így szelték vidáman a hullámzó habokat, mint a balatoni víg matrózok. Oly sebesen, hogy amikor Antoniusnak és Kleopátrának kedve szottyant vízisízni, hát dalolva előrántották a talpakat.

Bejártak sok öblöt és szigetet, tereferéltek a sirályokkal és a delfinekkel, amikor is viharfelhők jöttek, s háborút hoztak. Ekkor a boldogság elröppent. Mint a pinty.

Én is olvastam Adele L. N. regényét. Szépen kezdődik, aztán csúnyán végződik.

A szerelmes katona elveszíti a fontos ütközetet, s mivel rosszul értesül, hogy a királynő halott, úgy érzi, mindennek vége. Kardjával halálos sebet ejt magán. Voltaképpen a kardjába dől. A kisvártatva érkező Kleopátra már nem tud segíteni rajta. Szerelme az ölében leheli ki lelkét. Ekkor Egyiptom utolsó fáraója – akire nagyon pipák voltak a rómaiak, ugyebár, hogy beleütötte az orrát mindenféle kényes dolgukba – maga is öngyilkos lesz. Szándékosan megmaratja magát egy hirtelen dühbe guruló kígyóval. – Ezt a végét siratta meg mindig az otthon maradt Gréti. Könnyeztem meg elsőre én is, mert akkor még eléggé kicsi voltam.

Amilyen jórészt maradtam is.

Így volt ez.

Így van, de van egy tréfás fejezet, amelyből kiderül, hogy Antonius imádott horgászni. Ő volt a nagy Ho-ho-ho… Elsőre tulajdonképpen ez csigázta fel a fantáziámat. Ugyanis abban arról esett szó, hogy Kleopátra meg nem annyira bírta cérnával ezt a veszett pecázást. Amúgy is megvolt a betevő falat, a kövér túzok – már milyen veréb –, ezért jó kis cselt eszelt ki, a herkópáterét! Megparancsolta az egyik búvárnak, hogy titokban merüljön alá, és szárított heringet akasszon a drágasága horgára.

No, ettől, az ezt követő hahotától gyorsan el is ment a kedve Antoniusnak, így ismét többet lehettek együtt. Újra megkerült boldogságuktól csak úgy zengett a palota. Míg el nem kezdett villámlani odakinn, és a távolban meg nem jelent az ellenfél árbocainak sötét, hullámzó erdeje. Rövidesen bele lehetett kukkantani – mint tábori felcsernek – katonáik üvöltő szájába.

– Na, így nézett ki közelebbről a gyászos vég – mondta apa. – Tudjátok, mi az a felcser?

Nekem rémlett, de apu nem várta meg. Mindjárt mondta, hogy az olyan borbély, aki sebet is képes gyógyítani. Csak olyat nem, amelyet a szíven ütöttek. De fogat is tud húzni, ha kell.

– Meg ha nem is kell – toldotta hozzá kacarászva.

Apunk itt elmesélt még egy izgalmas dolgot, hogyan lett ő kutatóvá. Detektívvé, amihez majdnem kis kunkori bajuszt növesztett. Mint Poirot nyomozó.

Nos, hogyan? Hát úgy, hogy haláluk után egymás mellé temették a szerelmeseket, csak hogy évek és évszázadok múltán elfelejtődött, pontosan hová. Hiába keresték és keresik ma is minden lehető eszközzel annak a templomnak a romjai alatt, ahol lenniük kellene, istenért nem lehet rájuk bukkanni. Valósággal kámforrá lettek.

– Szublimál tak. Értitek? Mindegy.

Apánknak rettenetesen felcsigázta az érdeklődését ez a fogas kérdés. Gondolta, megfejti. Hozzáfogott megkeresni őket. Úgy vélte, neki könnyebb dolga lesz, ugyanis nem kell minden követ megmozgatnia. Egyszerűen bemászik a legapróbb résen, visz magával egy zseblámpát, és odalenn körülnéz. Remek szimata van...

Nosza, nem kellett kétszer végiggondolnia, elindult. S mit mondjunk? Meg is találta őket.

– És akkor? – kérdeztük izgatottan. – Akkor mi lett?

– Semmi – válaszolta csendben. – Arra kértek pisszegve, hogy hagyjam őket békén, és ne is mondjam meg senkinek. Ma is emlékszem kettejük könyörgő tekintetére.

– És mi lett?

– Úgy éreztem, tiszteletben kell tartanom a kívánságukat.

Ezzel apa felhörpintette a maradék teáját, az órájára nézett, majd felállt az asztaltól. Még ennyit fűzött hozzá:

– Mellesleg Kleopátrát nem csípte meg a kígyó. Bár kígyónak köze volt a dologhoz.

Felcsillant a szemem.

– Benne volt a méreg abban a dísztűben!

– Éles eszed van – helyezte kezét apa a vállamra –, te kis Sherlock Holmes, hol a pipád? Egy nap méltó utódom leszel. De túl vadregényes dolgot mondasz. Kleopátra egyszerűen lenyelte azt a hajtűt.

– Le?

– Igen, és megfulladt.

– Honnan tudod?

– Mesélte az a szkarabeusz bogár, akivel a sírkamrából kifelé futottam össze.

– Ő aztán honnan szedte?

Apa itt a szemembe nézett.

– Fiam, a szkarabeuszok mindent tudnak. Égről és Földről egyaránt. Viszont te vagy a legidősebb. Kérlek, vigyázz Öcsire, amikor az anyád táskájában matat. Nehogy valamit lenyeljen. Pillafestőt vagy valamit.

Ezzel nyomott egy barackot a fejemre.

(Csak így zárójelben jegyzem meg: innen eredhet, éppen Hollywoodból, hogy apukánk néha Lizinek becézte anyukánkat, Borbálát, s olyan óriási szeretettel nézett rá, mint az Eiffel toronyra. Kivéve egyszer, amikor olyan részegen jött haza, hogy tévedésből az ablakon ugrott be, s akkor olyat kiabált anyunak, hogy: te vérszopó boszorka, te, te…! Majd megtántorodott, s nekiesett a vitrinnek, mindent leverve onnan. Még a furulyázó pásztort is, anyu kedvencét. Anyu sírt, apu pedig elájult, alig vonszoltuk el az ágyig. Másnap igencsak röstellte az esetet, és őszintén bocsánatot kért. Később nagyon nem szerette, ha ez a kínos esemény valaminek okán felemlítődött, miként is volt az, amikor olyan rossz társaságba keveredett, s annyira beszívott. / Felöntött a garatra – megvan gyerekek?/)