„A jelen azonnal múlttá válik”
Vasagyi Máriával a zEtna XIII. (Triszkaidekafób) Irodalmi Fesztiválján Fekete J. József beszélget

Fekete J. József: Üdvözlöm a közönséget. Házigazdánk megpróbált instruálni bennünket egy bizonyos irányba. De most ezt keményen visszautasítom, ugyanis Zomborból ide tartva Máriával egy szót nem beszéltünk arról, hogy mi lesz itt majd az esemény magva. Látom, ő is előkészült bizonyos tézisekkel, jómagam is előkészültem bizonyos tézisekkel. Önök majd megítélik, hogy ezek találkoznak-e valahol leírhatatlan és körülírhatatlan világunkban, vagy sem. Mielőtt fölültünk volna ide a pulpitusra, Mária mutatott egy fényképet, egy fotográfiát, amelyen munkaakción vettek részt, egy útépítésen. Ez a testvériség-egység jegyében zajlott. Erről vannak-e emlékeid? Erről nem lehet ebben a könyvedben olvasni. (Vasagyi Mária: A Kruspér-udvar angyalai, a prózakötet 2016-ban jelent meg a zEtna Kiadó gondozásában – a szerk. megj.)

Vasagyi Mária: Nem, nem lehet. De ott is egy folyóról volt szó. Melyik folyóról is? Azt hiszem, a Moravának egyik ága volt. Hidat építettünk Svetozarevónál. Nagyon sokan voltunk, idegen országokból is, Lengyelországból, Törökországból is jöttek. Szóval amolyan nemzetközi építőtábor volt, ahol rengeteget kellett dolgozni. Annyiból volt jó, hogy mi, ifjú könyvmolyok és tollnoki meg tanári hivatásra készülők megtapasztaltuk, mi az igazi, kemény fizikai munka. Amikor odaérkeztünk, még csak a hídváz állt, azon mászkáltunk, szerszámokat cipeltünk föl az ácsoknak, lent meg betont kevertünk, vasbetonhuzalokat egyenesítettünk és vagdaltunk, kavicsot granuláltunk... A víz ott, alattunk óránként változtatta színét, a legveszélyesebb munka közben is észre kellett vennem azokat a színárnyalatokat, erőszakosan rohamozták a szemet. Más, gyerekkori élményekkel is belopták magukat a vizek és a folyók a műveimbe. Nyugat-Bácska, a szülőváros és környéke morotváinak, folyóinak képe, a mocsári emberek viszontagságos, csöppet se könnyű élete vissza-visszatér az írásaimban. A tizenhárom szigeten épült és általam pannóniai Venicének, Lombosnak, Óborszentmihálynak stb. nevezett Zombor a mítoszok, legendák világában valós-fiktív hellyé módosul. Azért mondom így, valós-fiktív, mert minden fikciónak valós alapja van, az én mitikus-misztikus világérzésemben pedig csak úgy nyüzsögnek a fikciók, s ha ezt mind számba vesszük, nem a valós bácskai világról, létről írok, hanem annak képzeletemben élő tömör lecsapódásáról, a couleur locale már bejáródott fogásait és mindenfajta állelkesedést, érzelgősséget, hatáskeltést, romantikát, nemzetieskedést mellőzve. Meglehet, ezért nem népszerű olvasmányok a könyveim. Visszatérve a vizekhez: meglehet, ifjúkori eposz-olvasmányaim (Odüsszeia, Aeneis, Kalevala) hatására vízhez, vizekhez kapcsolódik több könyvemben is a haza és a ház teremtése. A pannóniai Venice alapítói például, a vizenyők, láposok honfoglalói Hárslevélnek nevezett tutajon hajóztak ide az Úz folyón, a Duna akkor még élő mellékfolyóján. Nem győzték csodálni a szigetek világát, azonnal nevet adtak mindegyiknek, az első volt a lapuló Csöndes, a második a sötét Titkos, majd a kopár Pangó, az illatos Szelíd, a titokzatos építmény-maradványokkal ijesztgető Cölöpös, amit a Zajgó folyóág vett körül, azután Laboda, a hattyúlakta halmos sziget, később Sütő, majd Pék-sziget, partja alatt a Kacskárral, ennek pedig egyik szakasza gyönyörű tiszta vizéről vált híressé, ezt a szakaszt Zaphirusnak nevezték el. Később a vár és város az Öves szigeten épült. A sebes Kerengő övezte, de a tutajozók érintették Pohost, Csallányt, Székest, Szálkást, ahol sasok laktak, Ballangót, Burjánost vagy Bivalost, az iratokban Insula Bubalorumot, itt bivalyok tanyáztak, mögötte volt a dombos Széllengő és a legutolsó, alig látható, csupán egy vadkörtefa nőtt rajta, a Körtvélyes. Most megint messzire kanyarodtam a valóságtól. E földrajzi képeződmények helyét és nevét én találtam ki, tulajdonságaik, látványuk a város antropomorf ábrázatának, sajátságainak meghatározói. Mozaikként álltak össze Venice ismérveivé.

Vizek és építők harca folyik a Pokolkerékben, második regényemben. Az építők politikai foglyok voltak, és gonosztévők, meg a környék szegényemberei, ez utóbbiak némi fizetséget remélve ásták a Nagy Chenált, a Ferenc-csatornát – mi, zomboriak Kanálisnak nevezzük – 1793-tól 1802 májusáig. Gulág volt az a javából! A történet mindenféle idalizálást levet magáról. Több ezer építő halt meg a gyönyörű, de rengeteg veszélyt hordozó természet kellős közepében. Ahol a még élő és folyton árvízzel fenyegető Sáring folyót meg kellett ölni, hogy élhető legyen a vidék, termő a talaj, s a telepesek, akiket Mária Terézia jóvoltából ide kolonizáltak, megművelhessék, és megvessék – a jóval kisebb számú itteni „őslakossal” együtt – mai létföltételeink alapjait. Természetrombolásnak nevezzük az efféle beavatkozást a vizek, erdőségek világába. A telepesek mostoha körülmények közé kerültek, sokan meghaltak, mert a csatornaépítéssel nem ért véget az irtózatos harc a természettel. Mondták is a németek, s e mondás vidékünkön ma is él: die Ersten – Tod, die Zweiten – Not, die Dritten – Brot. Halál, kínszenvedés, kenyér. A mocsárvilág még élő maradványai rengeteg veszélyt jelentettek főleg a hegyvidékről származók számára, a föld megművelése nem remélt nehézségekkel járt, sokan belepusztultak, s csak a harmadik nemzedék részesülhetett a termékennyé vált föld áldásában.

F. J. J.: A Pokolkerékről azt mondtad, hogy egy gulágmunka volt.

V. M.: Igen.

F. J. J.: A felvezetésben elhangzott, hogy magad is részt vettél egy ilyen építőakción. Ez valószínűleg azért különbözött a több évszázaddal korábbi esettől.

V. M.: Nekünk akkor azt mondták, hogy aki nem vesz részt a testvériség-egység szellemében szervezett s politikai nevelési célzatú munkaakción, nem diplomázhat le. Persze, hogy igyekeztünk ott lenni az autóútnak is nevezett építkezésen, volt, akinek politikai karrier kezdetét is ígérte az az akció. Be is futottak utána. Legtöbbünk számára vizsgahalasztást jelentett, de mint fentebb mondtam, az hogy közel kerültünk az építés fizikai munkát jelentő részéhez, hasznos volt. Ennyiből.

F. J. J.: Amit itt elfüleltem a barátnői beszélgetésekből: említésre került az is, hogy nagyon szép fiatalemberek voltak ott, a munkaakción.

V. M.: Szép fiatalemberek voltak, de mi annyit dolgoztunk, és olyan fáradtak voltunnk, a fiatalemberekre rendesen még ránézni se tudtunk. Most utólag már sajnálhatjuk.

F. J. J.: A mai Magyar Szó Jó reggelt! című rovatában írtam egy kis szösszenetet arról, hogy mivel magam is irodalommal foglalkozom, amióta az eszem tudom, még mindig nincs válaszom arra, hogy miért ír az ember, hogy miért olvas. Az egyik jelentős magyar szerzőnk fél évszázaddal ezelőtt azt írta az olvasásról, hogy ha idejönnének a marslakók, semmin sem csodálkoznának, csak azon, hogy ül az ember a kanapéján vagy a fotelében, és önfeledten olvas egy könyvet. Én az írás felől próbáltam megközelíteni, és azt hiszem, hogy az egyik lehetséges választ Mária mostani könyvében, annak is első fejezetében találtam meg. Ezt most én fölolvasnám önöknek. Folytatása is következik, de majd várom a Mária reakcióját. Idézem tehát: „elsősorban sohase látott dolgokkal, sohase hallott eseményekkel iparkodtam világot teremteni a vak szemek mögé, elegyítve a családban elejtett szavakból fölsejlőt a lehetséges végtelenéből kiemelt esetlegessel, így ötvöződött a valótlanságból való – ahogy Iván szokta volt mondani: vanitatum verum –, amit a tényleges létben elnyelt a sorsszerűség ingoványa. [...] Nem emlékszem pontosan, miként hangzottak azok a történetek, a dobozban bozsongó, a kitalált családi levéltárból eredő mesék, vagyis nem létező adatok kiegészítői, adalékok egy másik, meg nem élt életből.” Mi ebből a következtetés? Az én elképzelésem szerint az, hogy az elbeszélő – itt most talán nem is kellene avval foglalkozni, hogy itt egy vak hölgyről van szó, akinek az elbeszélő kitalált családtörténetet mesél, hanem avval, hogy – a mese által valamit megváltoztatott a világban. Az elbeszélt világban.

V. M.: Igen. Olyasmit tár az emberek elé, amit eddig nem láttak. Nem láthattak, mint ahogy a világtalan sem lát semmit, az első könyvemben is élő Fruzsina, a vak nagynéni. Úgy gondolom, az írónak olyasmire kell fölhívnia a figyelmet, amit mások nem vesznek észre. De azzal is foglalkoznia kell, amit mások igencsak meglátnak a mindennapi életben, sőt a politikában. Nem politizálva, de abban a tudatban kell írnia, hogy bizonyos folyamatok léteznek, és a politika átszövi az életet. Az író tehát nem lehet apolitikus. Mindenképpen kell, hogy legyen hozzáállása az eseményekhez, meglátása, amit írásaiba ötvöz.

Visszatérve a láthatatlan dolgokhoz: a zene azoknak a lelkében is óriási hatást válthat ki, akik nem látnak. Tehát hallgatom a zenét, és olyan helyeken járok és olyan gondolatokkal találkozom és barátkozom, amik addig eszembe se jutottak. A jó zene újrahallgatásakor újul ez a kör, gazdagodik. Hát nem csodálatos? Körülbelül így folyik az írás is. Nagyon nehéz munkának tartom. Sokkal nehezebb, mint a munkaakció, mert ott volt egy kis vidámság, fiatalság mókás derűje. Az írás halálkomoly, felelősségteli dolog, de még mindig könnyebb írni, mint beszélni!: az írás javítható, ámbátor a beszéd, ha egyszer elhangzik... Igaz, ritkán, de előfordul, hogy saját szövegem írása közben nagyokat nevetek. Írni számomra annyit jelent, mint körülményes, nehézkes munkát vállalni, egy-egy mondatot akár tízszer is átírni, hússzor is, s utána az egész részt átalakítani, újraírni. Nemcsak én vagyok így, hanem nagyon sokan mások is. Föl kell tárni a világot az emberek előtt, fölébreszteni az empátiát a másmilyen ember iránt, ráeszméltetni jelenségekre, dolgokra, a gyűlölet gyilkos hatalmára, amilyen például az idegengyűlölet, a zsidóüldözés. Ez a téma gyerekkorom óta foglalkoztat. Hallottam a zsidókról csúnya dolgokat, ugyancsak a cigányokról és a másfélékről, akik nem úgy beszélnek, mint mi, akik másmilyen ruhát hordanak, mint mi, de a zsidókról különösen. Persze, hogy belémfészkelt a kérdés: miért? Írásaim zömében szerepelnek. Ami velük történt, azt a borzalmat soha nem lehet kifejezni és leírni. Az este azon a kiállításon, ahol te is ott voltál (a zombori Városi Múzeumban november 2-án nyílt emlékkiállítás a helyi gyökerű Drelich-családról, melynek tagjait zsidó származásuk miatt a második világháború ideje alatt haláltáborba hurcolták – a szerk. megj.), annyi beszéd elhangzott, annyi közhely! Mert azt a fájdalmat, azt az életet, azt a halált, azt soha író, soha zenész, soha festő kifejezni nem tudja. Csak megközelítőleg. De nemcsak a zsidókét, hanem a mindenkori üldözött és megkínzott emberekét sem, akik a valamikori vagy a mostani háborúk áldozatai a világ bármely táján. Mert bombázzák és gyilkolják őket. Mi is tudjuk, milyen a bombázás, pedig minket nem értek úgy istenigazából bombák, mint azokat, akik ide menekülnek napjainkban. Nem valami krisztusi fölfogás ez nálam, hanem mindig ilyen irányba vezetnek a gondolataim. Így hozza az írás is.

A könyv írás felőli megközelítése? Egyszerű: valami írásra késztet. Megfoghatatlan, titokzatos valami. Ami hiányában, az olvasással ellentétben, az írást nem lehet megtanulni, nem lehet arra oktatni a gyereket s unszolni valakit, hogy na most írj, legyél író, ha az az erős indíttatás hiányzik belőle. Ami magától jön. Amikor az ember úgy érzi, hogy most le kell ülni és írni kell, akkor mindent félretesz, és munkához lát. Nem is tudja, hogyan fogja befejezni. Elképzelsz valamit és papírra veted, és tíz perc múlva már egészen másutt jár a képzeleted, egészen mást írsz, mint amit elképzeltél. Bekövetkezik egy szinte levitációs állapot, kis híján érzékvesztés, majd elragad egy voltaképpen jól ismert, mégis minden esetben másmilyen s változatossága és kiszámíthatatlansága miatt állandó szorongást okozó... hatalmas erő, és meg-megrángat, mint a papírsárkányt szokta a magasságok szele, így valahogy írtam le egyik prózámban az alkotásnak egy mozzanatát.

F. J. J.: Ebben a Magyar Szó-s írásomban nekem is az a végkövetkeztetésem, hogy az írás egyfajta, majdhogynem önmagáért való tevékenység. Nem azért csinálja az ember, hogy meggazdagodjon belőle, mert ez nálunk elképzelhetetlen, hanem azért, mert energiával tölti föl, el tud mélyedni, egyfajta folyammederben úszik. És boldogságot nyer.

V. M.: És utazik. Én például nagyon nem szeretek utazni. Az írásaimban az egész világot beutazom.
Vagyis a képzeletemben. Nem kell elmennem Velencébe, hogy ott nézegessem azokat a szobrokat és gyönyörű épületeket. Megírom, és így a képzeletemben él.

F. J. J.: Később majd visszatérünk Víd című írásodra, ahol ugyanaz történik meg egy szobrásszal, mint amit elmondtál. Hogy hogyan alakul a keze alatt, illetve a tudatában a készülő alakzat. Egyelőre maradnék még itt, a zsidóságnál. Ez egy érdekes egybeesés volt: szinte párhuzamosan olvastam Zoltán Gábor Orgia című regényét és a te itt jelenlevő kötetedet. Két teljesen egybehangzó történet szerepel mindkettőben. Rögtön megmondom, hogy mindkét könyv az Ünnepi Könyvhétre jelent meg, tehát egyik szerzőnek sem volt esélye arra, hogy olvassa a másik könyvét.

V. M.: Arra sem, hogy beszélgessünk. Nem is ismerjük egymást.

F. J. J.: Így van. A szerzőt én sem ismerem. Ebben az Orgia című regényben, ami jó vaskos és sok oldalt át kell nyálazni, de olvasatja magát, egy budapesti fémgyárosról van szó. Az időpont, mint nálad is...

V. M.: És a Ganz-MÁVAG-ban lehetett.

F. J. J.: Nem, nem. Ez privát vasgyáros volt. 1944 októberében, ugye, a nyilas hatalomátvétel megtörtént. Ez az úriember nem volt zsidó, viszont a felesége és a szeretője is zsidó volt. Az ő kis gyárában pedig zsidó lányokat mentegetett. Alkalmazta is és rejtegette is őket. Begyűjtötték a nyilasok, két napig verték, aztán rájöttek, hogy hát ez mégiscsak egy harmincéves fiatalember, van benne erő, van tehergépkocsija, vezetni is tud. Vele hordatták ki a Városmajorban megölt zsidók holttesteit a Dunához. Tehát alkalmazták. De már nagyon közelített a front, Budapest ostroma, és ekkor megpróbálták szellemileg nyomást gyakorolni rá, hogy álljon át a nemzetvédők, a nyilaskeresztesek közé. Mikor ez nem ment, akkor kivezényelték oda, ahová korábban belelőtték a foglyokat, és azt mondták neki, hogy az egyik lehetőség, hogy megöljük a feleséged, megöljük a szeretőd, téged is agyonlövünk, vagy beállsz a nemzetvédők fegyveres szárnyába, és ágyútöltelékként kiviszünk az oroszok elé. Mit tesz az ember, ugye, elfogadja az utóbbi választási lehetőséget. Persze a feleségét lelövik, a szeretőjét megsebesítik. Végigmegy ezen a tortúrán. Fölszabadul Budapest, és erre az új hatalom begyűjti, mert valaki azt mondta rá, hogy ő egy főnyilas volt. Majd egy ugyanilyen tortúrán megy keresztül, mint először, és végső soron tönkremegy minden: ő is, a gyára is, a magánélete is, minden.

És akkor jön a te zseniális szöveged, amit én nagyon élveztem. Az Iratok a lombosi levéltárból. Tehát erről szeretnék valamit hallani. A regény és az elbeszélés teljesen különböző: megformálásában is. Itt dokumentumokat vonultatsz föl, és dokumentumok által mesélsz el egy élettörténetet, ami tulajdonképpen nagyon univerzális.

V. M.: A két eset hasonló. Csak itt a család megmenekül. Ez úgy volt, hogy a családnak volt egy papírja arról, hogy egy zombori illetőségű a férfi...

F. J. J.: Lombosi.

V. M.: Lombosi. Mert mint említettem, Zombort sokféleképpen nevezem. Ahogyan a szeretett gyereket szokás. A szülővárost néha becézem is. Itt, ebben az írásban Lombos. A lombosi levéltárban dolgoztam, és egyik kolléganőm rábeszélt, adjam be azt a papírt, ami itt szerepel, hogy meg legyen őrizve. És én naiv fejjel odaadtam. Azt a papírt, ami a következőképp került a családhoz: amikor visszajöttek a hányattatásból, a házukba nem mehettek be, mindent elvettek attól a családtól. A parkban, egy bokorban kellett éjszakázniuk. Elment a családfő a piacra, megvette a lepényt, és amibe csomagolták, egy irat volt, aláírással. Minő véletlen! Azon az volt olvasható, hogy egy Szupek vezetéknevű úr jelenti..., a család ismerte is azt az urat, spiclije volt a nyilasokak, állandó föladatul kapta, hogy a családot megfigyelje, mert a családfő még kommunista is volt, és figyelte a családot az az úr, és küldte a jelentéseket. Egy ilyen, a család hollétéről, mozgásáról beszámoló igen alapos jelentés került tehát az apa, történetesen az apósom kezébe. És ténylegesen csak ez az egyetlen papír lett a szóban forgó írásom magva, a többi irat szövegét én találtam ki. Annak alapján, amit az anyósom, Ábrahám Rózsa nekem elmesélt. És amit én fölvettem szalagra, és ami az Újvidéki Zsidó Hitközség archívumában található, ahol hasonló fölvételeket, adatokat tárolnak. Elbeszélése alapján írtam meg, hogyan menekültek, hogyan kellett tovafutniuk, hogy kis híján a Dunába lőtték őket. Hogy hogyan árulták be őket a magyarok. Mert magyarok voltak, akik beárulták, s akik a Dunába lőtték a zsidókat. Nem németek, magyarok. Keresztény magyarok. Egy zsidó forradalmár tanítását valló magyarok.

Borzasztó szégyent éreztem, valahányszor az anyósom vagy Böske tantink, vagy bárki beszélt a soáról. Az egész zsidó család és az egész zsidó nép előtt óriási szégyent éreztem. Pedig nem voltam ott, sem az apám. De szégyelltem, és ma is szégyellem. Meg is írtam az első könyvemben az apa tragédiáját, aki beleőrül, mert lőnie kellett a zsidókat a Dunába, és az egyik asszonyban zsidó feleségét ismerte föl...

De hogy visszatérjünk a lombosi levéltárhoz. Szerettem volna ezt pontosabban megírni. Bementem a levéltárba, és kikértem az iratot. Azt mondták, hogy ezt az iratot skartolták. Vagyis úgy vélték, nincs semmi értéke. Tulajdonképpen a dolog úgy áll, hogy nem volt magyar levéltáros, az iratok sorsát döntően befolyásolta, hogy akiket ott a délszláv háború alatt és után elhelyeztek, s akiknek a kezébe került, nem értették a magyar nyelvű iratok szövegét. Ezek az új, fiatal asszonykák nem tudtak magyarul. Egyszerűen kiselejtezték azt a zsíros papírt a lepény nyomával. Az első itthon elköltött reggeli kitörölhetletlen azonosító jelével. Erre nagyon megdühödtem, és anyósom elbeszélését kibővítetve jócskán hozzáírtam az elveszett irathoz. Jól emlékszem arra a szövegre a zsíros papíron, többször elolvastam.

A hazatértekkel valójában az történt, hogy még itt is kaptak a fejükre, hogy hogyan lehet az, hogy ti hazajöttetek. Hiszen ti árulók vagytok, ti valakiket bespicliztetek, együttműködtetek a fasisztákkal! Minek jöttetek haza? És bizony elvettek tőlük minden vagyont, amit a megszállók figyelme esetleg megkerült. Aki zsidó értelmiségi volt, ha nem sietett a párt ölelésébe, nem futott oda, mint hűséges eb a gazdához, hát megnézhette magát. Viszont nagyon sokan kivándoroltak Izraelbe. A gyűjtőtáborokból és más hányattatásból hazatért zsidó értelmiségieket nem engedte ki a rendszer, az orvosokat, mérnököket itt tartotta, kellettek az országépítéshez. És ami megdöbbentő: sem a szerbség, sem a magyarság a mai napig igazán, bűnbánó tekintettel nem nézett szembe önmagával, azzal hogy a nemzettársak mit cselekedtek a holokauszt idejében. Szerbséget is említek, mert tudjuk, a rehabilitálásra váró Draža Mihajlović csetnikei tömegesen ölték a zsidókat, és sorolhatnánk a ma ártatlannak ítélt gyilkosok, zsidóüldözők nevét. De sokszor elhangzott: soha többé! Lám, a délszláv háborúban mégis... Csak más nemzet fiait gyilkolták, és testvérnépek fiait. Fölháborító, hogy Zomborban, ahonnan csaknem ezer zsidó lakos esett áldozatul a soának, az egykori zsinagóga – most kommunális vállalati székház – falán erről emléktábla nem szól, se buktatókő nem emlékeztet rájuk, mintha nem is éltek volna itt. Az antiszemitizmus világszerte, Magyarországon ismét fölütötte rémséges fejét, pontosabban: álorca mögé bújt, el se szűnt.

Dokumentumnovellám, amiről itt beszélgetünk, tréfás, de talán inkább tragikomikus befejezést kapott. Hajómérnöknek készült a megmenekült zsidó fiú, de nem az lett belőle, mert kitették az egyetemről, ugyanis diplomamunkájában egy marsallunk nevét viselő tengerjáró hajó tervrajzán a Tito nevet fordítva, jobbról balra írta a hajó oldalára azzal a magyarázattal, hogy ily módon majd méltóképpen tükrözi vissza a világ minden vize és minden tengere – lám, itt is előjöttek a vizek! –, hogy mindenütt tudják, ki az a Tito. Persze, hogy felségsértésnek vették, s a fiúból földönfutó lett. Majdnem így történt a valóságban is, kicsit másképpen.

F. J. J.: Ez most nagyon jó, mert visszakanyarítasz a Víd című szövegedhez. Őneki is marsallal, diktátorral, vezérrel volt gondja, illetve csak belső gondja. A történet úgy kezdődik, hogy a szobrászművész rendel egy hatalmas nagy márványtömböt...

V. M.: Négy és fél méter magas és öt méter széles. Szóval egy óriási fehér márványtömböt rendel neki a városi főhatóság Brács szigetéről.

F. J. J.: Igen. Meg is érkezett, és emellet úgy kapja meg, hogy pártparancs alapján ki kell faragnia a marsallt. Ő bezárkózik, szinte légmentesen elzárkózik a világtól...

V. M.: Befalaztatja magát a műtermébe: ajtó nincs, csak egy rés, ahol élelmet kap és a törmeléket, ami a munkával jár, kiadja a feleségének. Végül maga is szoborrá lesz. De addigra már rengeteg törmelék jár ki-be. Eközben az elvtársak be-benéztek a műterem nyílásán, ellenőrizték, hogy áll a munka, persze semmit se láttak. Ezt a szövegemet sírva-nevetve írtam. Hogyne nevettem volna, amikor az elvtársak, bunkó párttagok, akik fikarcnyit se értettek a művészethez, csak megjátszották magukat, esetlenül, röhejesen viselkedtek. A való életben többször is jelen voltam, amikor efféle egzemplárok, s nagymenő, „állami” művészek minősíthetetlenül viselkedtek a szobrásszal. Aki elbeszélésemben szoborrá vált, mert egész testét belepte a márványpor és verejtékkel keveredve kővé vált rajta. Amikor már csaknem elhagyta az ereje, a végén, a saját teste képezte szobrot kellett szétvernie, hogy munkáját befejezze, s akkor megjelent az angyal, a híres venicei napóra angyala, be-benézett a műterem nyílásán, s ez a vég közelét jelentette. A szobrász valóban el is szállt, hűlt helyét találták a műtermet lerombolók. Az óriástömböt szétfaragó s emiatt eretnek csalónak titulált művész örökre eltűnt. Az őt megbélygző elvtársak és egyszerű emberek reakcióját persze, hogy megírtam.

De mindeközben tulajdonképpen a művészi etikáról gondolkodtam. Hogy mit szabad a művésznek, meddig mehet a művész. Mert ez a művész megalkuvást nem ismerő alkotó volt. Ellene minden erőszaknak. Minden diktatúrának. Minden katonaságnak. Minden fegyvernek. Megvásárolhatóságnak. Mottója volt: első helyen a művészet áll, semmiféle parancs nem változtathat ezen. A művésznek senki se parancsolhat. Akár élete árán, de mindhalálig ki kell tartania emellett. És Víd, a szobrász hogy megörült annak a hatalmas kőtömbnek! A brácsi szikladarabnak, amely csak arra méltó, hogy a szerelme alakját faragja belőle. Hatalmasnak. És nem a marsallét. Végül aztán csodaszép kis figurák jöttek elő... Munka közben pedig megelégedett egy lóval, gyönyörűségessel...

F. J. J.: Szekérvonóval.

V. M.: Nem, nem egyszerű szekérvonóval. Pattanásig izmosított stájer ló volt az a legnemesebb fajtából. Teherhúzástól dagadóra fájdult izmokkal, azokból a nagy testű sárga lovakból való, akiket a Rókus utcai Jankovics-malom előtt naponta láttam gyerekkoromban. És elsőnek ugyan kit ültetett a hátára? Dra ža Mihajlovićot. Azután a szöghajú Hitlert a fogkefebajúszával. Beszélt is Hitlerhez, a kőhöz, a drága anyaghoz, s a kő visszaszólt, párbeszédet folytattak, majd következett Mussolini meg Horthy és válogatott nagymadarak sorban. S a szobrász közben nagyokat káromkodott, máskor énekelt, fütyült, például amikor a lovuk jól sikerült. De marsallunknak már nagyon kevés márvány maradt. Kicsi lett, a szobrász mégis kifaragta. Azután úgy gondolta, ez így nem lesz jó, és addig fúrta-faragta, mígnem a lovat is szétdarabolta. Törmelék maradt az egészből. Márványdarabok, ezekből kis nőfigurákat formált. A szerelmét. Csodaszép, olyan éppen tenyérbe valók voltak. Nem csoda, hogy az elvtársak, miután lebontatták a műtermet, s a szobrász helyett ezeket találták, suttyomban a zsebükbe csúsztattak egyet-egyet, s a szeretőjükneknek ajándékozták. A szeretők nagyon megörültek, mert mindegyikük azt hitte, róla készült – és hófehér márványból! –, arról a fényképről, amit szerelmének, a pártfunkcionáriusnak ajándékozott... Ily módon ez jól végződött. Ám fölmerült egy hatalmas probléma: mi legyen a sok apró törmelékkel. Volt egy ötlet, hogy jó lenne üvegbúrában köztéri szoboralkotásként kiállítani a városközpontban, hadd lássa a világ, milyen modern művészetet ápolnak a kommunizmusban . Megjegyzem, a történés idejét a hatvanas évek elejére, a szocializmus-építés derűlátó különutas idejébe helyeztem. Hogy bárki láthassa, mekkora itt az alkotói szabadság. Ezt a tervet egy művészettörténész szerencsére megvétózta. Hamarosan megoldás született: utat szórtak a kövecsekből Belgrádig, gyalogútnak is használható keskeny kerékpárutat. Egészen nyolcvankilencig lehetett rajta sétálni és biciklizni. Sírva-nevetve írtam a Vídet.

Ugyanilyen sírós-nevetős volt a szülőház történetének az a fejezete (eredeti cím: Fabella domi,Vasagyi Mária regénye, mely a Forum Kiadónál jelent meg 2013-ben – a szerk. megj.), amikor egy Prepelica Jovo nevű szerb malmos fölpujgatja a többi vízi embert, malmosokat, halászokat a csatornaépítés ellen. Merthogy nem lesz majd kenyerük, ha eltűnnek a vizek. Ennek az embernek a megjelenése a bíróságon, bőbeszédűsége, és ahogyan kezelték az ügyét! Szorongatott helyzetében fölsorolja családjának tagjait, a felesége szokásait és libáinak nevét is... Mégis elítélték, mert főbenjáró bűn volt nem engedelmeskedni a Bécsből érkezett csatornaépítési parancsnak. Ami valójában gyilkosságot rendelt el, a folyó, az árteréhez tartozó csodálatos természet gyilkolását.

F. J. J: Nem tudom, hogy most, a természetkárosításnál az Ecce homóra gondoltál-e. Arra, amit a háború eltöröl a természetből. De mielőtt erre rátérnénk, még hadd mondjam el, hogy a szövegeidből kiderül például az is, hogy a művészet akár börtönné is válhat. Egy festő a monológjában mondja el, hogy ha kiveszik belőled az az energia, az az ősenergia, amivel teremteni tudsz a semmiből valamit, utána már csak magamutogatásra vagy jó.

V. M.: ...az már nem művészet. Már csak mester vagy. Nagyon sok mester van a művészek, így az írók között. Akik nagyon szépen írnak érdekes időszerű témákról, ahogy a szerb mondja, pitko, tehát eteti-itatja magát az írásuk, de nincs benne az a nedü, az életnedv, aminek ott kell lennie. Ami csak akkor van, amikor teljes bensődből és erőddel írsz. Minden alkotóra vonatkozik ez.

Habár a könyvedben olvastam, hogy az egyedüli alkotó a Jóisten, a többiek csak ollóznak. Hát mi is ollózunk. Nem olyan értelemben, hogy én lemásolom a te írásodat vagy másét, de már önmagában az, hogy ha én egy bizonyos nyelven írok, azt a nyelvet meg kellett tanulnom. Ez is kompiláció, meg kellett tanulnom, lehetőleg gazdagítanom kellett, el kellett sajátítanom mondjuk a régies nyelvet vagy a szlenget, nagyon sokszor tudománnyal is kell bajlódni, matematika, fizika, történelem stb., hogy az írásban megállja a helyét az a dolog, amit leírok. A dátumoknál nagyon kell vigyázni, stimmelniük kell, különben égés van.

F. J. J.: Igen. A növénytantól kezdve a csillagászatig minden benne van a te írásaidban.

V. M.: Már ezért is izgalmas munka az írás. Mint mondtam, utazás. Akár vissza az időben, az ókorba vagy még régebbi korokba peregrinálsz. Vagy előre. Meg a jelenben. Amennyiben van jelen. Szerintem nincs: csak múlt van és jövő. A jelen azonnal múlttá válik. Ez, amit mondtam, szintén azonnal múlttá lett.

Írtál, ugyebár, a magány fajtáiról. Hihetetlenül sokfajta magány létezik. Választott magány, ha elutazol egy szigetre, és ott pötyögtetsz a te kis készülékeden, írod a novelláidat. Súlyánál fogva akár meg is fojthat a kényszermagány, amikor magadra maradsz, nincs senkid. Van olyasfajta magány is, amit vegyes magánynak nevezhetünk: egyedül vagy, de lehetőséged adódik rövidebb-hosszabb utazásra. Fogod a csomagodat, és beutazod a világot. Jómagam az írásaimban utazom. Mindegyik egy nagy-nagy utazás.

F. J. J.: Az elbeszélőid néha, illetve elég gyakran repülnek.

V. M.: Szeretek röpdösni. Íráskor, ha megvan a téma, én lombmagasságba, a celtiszlombok magasságába emelkedem, onnan figyelem a dolgokat, a történetet, a szereplőket, hogy mi történik odalenn, magamat is figyelem írás közben. Részemről alapos figyelés történik föntről, ehhez el kell távolodnom a lenti világtól, fölébe kell emelkednem. Minden előítéletet, amennyiben születik valamilyen előítéletem, mert hiszen emberek vagyunk, félre kell tennem, és nagyon magasan fölébe kell emelkednem még a nyomának is.

Nem tündéri szálldosásról beszélek, csupán a képzeletemről. Nem mondhatom léleknek, hanem egyszerűen az történik, hogy a képzeletem fölemelkedik. Ha emlékszel a két emberre a Fabella domiból, a karnagyra és a tanítványára, akik Venicében az Öves körül, a Kerengő partján sétálgatnak az olvadó havon, és megállnak a Mrtvački sokak – Totenstrasse sarkán, amely utcában a szülőházam van, és ahol a karnagy, Harmath Elemér is lakott, sétálgatnak és beszélgetnek. Száztíz év után tért ismét vissza a karnagy. Először a huszadik század elején, száztíz éve jelent meg. Visszajött az első világháború után, de a második világháború után is, majd a hatvanas években ismét, hogy a helyi filharmónia néhány kiváló tagjának betanítsa Olivier Messian francia zeneszerző csodálatos művét, az Idő Végezetére írt zongoranégyest. Azután úgy látszik, végleg eltűnt, de nem! A délszláv háború után itt jár, s beszélget a tanítványával, Ridegh Atanásszal. Zenére oktatta annak idején, a művészet szeretetére. Látta, ebből a tanítványból nem lesz nagy művész, de válhat belőle jó harmonikás. Hogy újra találkoztak, ez a tanítvány megdöbbentő történetet mondott el, nevezetesen hogy a délszláv háborúban hihetetlen dolgokra kényszerítették, például Arkannak és tigriseinek kellett muzsikálnia a Ceca nevű sztárpacsirta nótáit, s e visszaemlékezés közben tanítvány és mestere be-betekintenek a Totenstrasseba, ahol a karnagy lakásán a filharmónia a próbáit tartotta, s ahol az oda betévedt Ridegh Atanász a zeneleckéit kapta anno, az első orgonaleckéit egy láthatatlan orgonán, amidőn a karnagy elmagyarázta, mi a zene, a művészet lényege, a zenészi erkölcs lényege, miközben az orgonahangokat ismertette, a bombarduszt, a troppert, a lebegőhangot, a viola da gambát, s végül kiemelte: van itt egy hang, alig hallható. Ez a vox humana, az emberi hang. És ez a mi hangunk, mondta, mert nem az a fontos, hogy az élvonalban legyünk s föltűnjünk. Mit nekünk bécsi Musikverein, hogyha van itt egy kisváros! Eljövök ide, és betanítom a filharmonikusokat Grieget muzsikálni vagy mást, és itt, a zenedében tanítok. Nem kell a kiválóságok közé tartozni ahhoz, hogy valaki jó zenész legyen. De meg kell, hogy legyen a tartása, az etikája, az erkölcse, a művészi és emberi erkölcse. Emlékeztette tanítványát, hogy a világon nagyon sok az elhivatott zeneművész, de kevés a kiválasztott. Ugyanúgy nagyon sok a középszerű író, festő, szobrász is, de akik kiválasztottak, azok kevesen vannak. És hogy nem baj, hogy mi középszerűek vagyunk, mondja a Totenstrasse sarkán a mester a tanítványnak, akire már alig emlékszik, nem baj, mondja a karnagy, én is azért járok vissza ide, Venicébe, hogy lássam, milyen tehetségek jelentek meg, kik azok, akik most zenélnek. És ezt most én teszem hozzá: száz év múlva visszajöhetünk ide és elbeszélgethetünk, nézzünk csak körül, kik is a mostani tollforgatók. Hála Istennek, jelenleg nagyon sok tehetséges fiatal tollnokunk van. Közöttük bizonyára lesz egy-két kiválasztott is. Nagyon jó lenne, ha a kiválasztottak, de a kevésbé kiválasztottak is leírnák, mi történt, történik a mi tömbmagyarságunkkal, a szórványainkkal. Mert eljön az idő, amikor mi már nem leszünk. Úgy értem, amikor már nem élnek itt magyarok. Jó lenne, ha ezek az írók, meg akik ezek után jönnek, megörökítenék a végnapokat, s közölnék az utókorral, mi vezetett a megszűnéshez. Pontosan tájékoztatnának, mi okból történt. Nem mint történészek, hanem mint íróemberek legyenek krónikásai az életünknek és a következő nemzedékek életének. Föladata ez mind a kiválasztottaknak, mind az elhivatottaknak.

F. J. J.: Köszönöm szépen, Mária. Ezer kérdésem van még ezen az öt-hat kérdésen kívül, amit én fölírtam magamnak, de ezekből is csak kettőre került sor. Mindazon túl, amit István elmondott, hogy van egy angyali-démoni-tündéri vonulata a prózakötetednek, hogy van egy bácskai és egy zombori topográfiája, van egy nagyon összetett nyelvi tömbje is, amit úgy kell faragni, mint a márványt.

V. M.: És úgy kell cipelni, mint ahogyan A Kruspér-udvar angyalai című legújabb könyvem első írásában cipelték a keresztes vitézek Jeruzsálemből Franciaországba azt a híres követ. Óriási terhet nagy felelősséggel. Sőt néha el is kell rejteni.

F. J. J.: Éppen jól mondod, hogy el kell rejteni. Vannak ugyanis allegorikus történeteid is. De erre most ne térjünk ki, maradjunk az Ecce homonál. Arról mondjál három mondatot, vagy ötöt!

V. M.: Olyan helyzetet képzeltem el, mint a szarajevói a legutóbbi háborúban. Mondhatnám azt, hogy a helyszín Szarajevó, ám akkor már inkább azt mondom, hogy ez a hegyen épült, bibliai Masszáda a huszadik század végén. De fölösleges a helyazonosítás, az eset bárhol megtörténhet, ahol háborúznak. Az Ecce homoban a háborús borzalmak közepette a városban megjelenik egy Krisztus-félének tűnő idegen, s egy hölgy, aki a saját jóerkölcsi hírnevét már régen elvesztette, de ez a hölgy az idegent befogadja, elcsodálkozik a tanításain, amelyek a lelki megtisztulásról szólnak. Az írás végén ketten maradnak életben, a város többi lakója öngyilkos lett, vagy megölték őket, ketten élték túl az iszonyatot, az említett hölgy és egy kislány, aki gyerekfejjel súlyosat vétkezett, amellett, hogy antiszemita, csúnya viccekkel próbálta fölvidámítani környezetét, elárulta a Krisztusnak tűnő pólós fiatal férfit, a kézrátéttel gyógyító jövevényt. Mert jöttek hozzá katonák is. Gyilkosok. Őket is gyógyította. Végül ugyanezek végezték ki. Azt mondták, ellenséges kém. Megkérdezik a kislányt, hol rejtőzködik a bácsi, aki gyógyít, a gyerek odavezeti őket nem sejtvén, hogy majd megkínozzák és a szeme láttára megölik. A háborúnak vége, a megesett erkölcsű hölgy és a kislány elhagyják a hegytetőt, a várost, kiérnek egy végtelen tiszta térre, ahol ellentétben a lecsupaszított, elégett város sötétségével minden zöld. Az abszolút tisztaság – ha van ilyen – képébe kerülnek. Szenvedések és bűnbánat után tisztultan érkeznek oda.

Küszködtem ezzel az írással. Nem azért, hogy nehezen jöttek a szavak, hanem mert hol az erkölcstelen hölgy voltam, hol a Krisztus-alak, hol a kislány vagy más szereplők. Te is fölvetetted ezt a témát, az azonosulást más személyekkel. Mindegyik szereplővel azonosulok: azokkal is, akik negatív szerepet kapnak az írásaimban. Mert azok is emberek, ide tartoznak, ebbe a közegbe, ahol ugyanazt a levegőt szívjuk.

F. J. J.: Köszönöm szépen.

V.M.: Én is köszönöm.

F. J. J.: A házigazdának javaslom, hogy folytassa a könyveid kiadását. Hívjon meg bennünket ide, majd mi szépen elbeszélgetünk. A közönség meg majd úgy érzi magát, ahogy érzi.

V. M.: De a kiskaput kinyithatjuk odahaza is, mert majdnem kertszomszédok vagyunk az Árpád utcában. Meg Újszelencsében is szomszédok voltunk. De akkor mindketten igencsak bezárkóztunk bástyáinkba. Jómagam most is ott vagyok bezárva.

F. J. J.: De az nem a Négykarmú Sárkány Pagodája.

V. M.: Nem, még nem adtunk nevet, de azon vagyunk, hogy megnevezzük. Cékilencnek jelölik azt az épületet.

F. J. J.: Így is jó.

V. M.: Azelőtt többet beszélgettünk, de már a szerkesztőség sincs, ahol összejöttünk. Megszüntették a túlokosok. Ám azért a kapukat ki fogjuk nyitni, és odahaza is beszélgetni fogunk.

F. J. J.: A mi kapuink ki vannak már nyitva.

V. M.: Mintha nem is zártuk volna be.

F. J. J.: Így van. Köszönöm szépen.

Készült 2016. november 3-án, a Zentai Alkotóház helyszínén. A hanganyagot feldolgozta: Döme Szabolcs.