Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva 2.
Gál László

¤
Új barázdát szántott az eke,
kockaköveket raktak a futaki útra,
bátor, új világról énekelt a szél.
Az új világban csak mézet isznak,
sütkéreznek a virágos réten,
napsugártól szőtt szőnyegen.
Lesz fürdőszoba, és tele lesz a kamra.
És béke honol majd,
még az ébresztőóra belsejében is.

¤
Bácska: homok, homok és fekete föld
akác és nyárfa, szalonna, bab és kenyér.
Végtelen sík a mi világunk,
hegyek és költők alig lakják.
Innen szökni kell és sírva visszajönni.
Szubotica: ebben a városban
csöndösen szólna a dán királyfi:
inkább nem lenni.

¤
Szél fújt vadul.
Csattogott üllőn a kalapács.
Tél volt. Csikorgó.
Szólt a parancs ridegen:
karácsonyra lapot kell csinálni.
Tehervonaton utaztak a főszerkesztők
(Majtényi, Gál, Kek, Lévay)
Szabadkáról Újvidékre.
Néhány korty pálinka után
fázósan összebújtak a fékező fülkében.
Három égő cigaretta és egy pöfögő pipa.
Lógtak a pókháló csillagfényen.

¤
Hagyma, zöldbab, here, Gál:
„Az imádság nekünk nem kenyerünk.”
„Utunk a kommunizmus” – énekelték a pionírok.
Felettükk Sztálin fényképe.

¤
Kanizsán írótábort alapítottak:
Gál, Laták, Majtényi,
Sulhóf és Bogdánfi.
Játszottak szavakkal,
manna hullott a mikrofonból.

¤
Egy valaha volt udvar parányi
pinceablakai előtt lányok ültek, álltak.
A falhoz dőltek. Dohányoztak.
A feledékeny percek öröme.
Száz kilométerre és ötven évre.
Bimbók maradtak.

¤
Megcsókolta Blankát,
aki szőke volt, és furcsán kacagott.
Végigénekelte mind a körutat.
Vadul cigarettázott,
nem tudta, mi a rossz.
Nem tudta, hol van Isten.
Építeni akart, meg nevetni,
játszani sarlóval, gombokkal, számokkal:
tizenegy, huszonkettő, huszonhat.

¤
Suhogott hátukon a varázspálca.
Kulcsait csörgette a börtönőr.
Ne rohanj idő, várj még.
Elég volt a nyomorból!
Le kellene szűrni a tanulságot,
a tejet és a valóságot,
a maradék életet, és az utat mögöttünk.

¤
Költő szeretett volna lenni,
költő, igaz szó, felelet.
Szürke felhők között
ragyogó, arany napsugár.

¤
Csoportkép a szeptemberi napsütésben.
A háttérben park, kastélyszerű kúria.
A szellemi elitet mintázó
arcmások kicsit eltorzultak.
A belső zsebekben titkok és vétkek,
melyek utólag nehezen tárulkoznak fel.

¤
Múltak a sziklaévek,
már senki sem emlékszik rájuk.
A viharok mind elsöpörték őket.
Egyre több az idegen.
Mondjuk keményen,
egyre kevesebben.

¤
Vörös foltok fehér papíron.
Szakállas boldog Mózesek,
jelöletlen idézetek.
És a kőtábla is összetört.

Gál László (1902–1975) Alsókabolon (Kovilj) született. Budapesten járt iskolába, részt vett a 1919-es forradalomban, majd Bécsbe és Olaszországba emigrált. 1930-as évek elején Romából Szabadkára költözött. Alapító szerkesztője volt az újvidéki Magyar Szó napilapnak.