Hernyák Zsóka
Fészekbontók

Ezért is te vagy a felelős, mondta Margit, és az arcomhoz nyomta a barna kosarat, amit már legalább egy órája szorongatott a kezében. Lesütöttem a szemem, és az éjszaka történéseire gondoltam. Hajnali kettőkor, három órán át tartó álmatlan forgolódás után óvatosan, hogy még véletlenül se keltsem fel Margitot, kikászálódtam az ágyból és a konyhába settenkedtem. Füleltem, és rövidesen meg is hallottam az irritáló csiripelést. Kinyitottam a hűtőszekrény ajtaját, de a penészes sajton és az előző ebéd maradékán kívül nem találtam benne semmit. Jobb ötletem nem lévén, a sütő felé indultam, olajfoltos üvege mögött megláttam a három rigófiókát. A halványbarna kosárban üldögéltek, amit Margit fonott tavasszal a húsvéti nyúlnak. Mindhárom madár kopasz volt és csúnya, úgy tátogtak, mintha az életük függne tőle. Ostoba madarak, gondoltam, és benyúltam a sütőbe, kiemeltem a barna kosarat benne a három kopasz madárral. Fülsértő csivitelésbe kezdtek, félve, hogy Margit felébred a zajra, hirtelen ötlettől vezérelve, beraktam a kosarat a hűtőbe a penészes sajt mellé. Ott aztán, reménykedtem, a hőmérséklet csökkenésétől lassul majd a fiókák szívverése, néhány óra múlva talán le is áll majd. Ha így történik, moshatom kezeim, mert nem nekem kellett kitekernem vékony és kopasz nyakukat. Letérdeltem a padlóra, és a hűtő ajtajához tapasztottam a fülem. Gyorsabb halál lesz ez, mint reméltem, a korábbi hangos csipogás helyett halk, szinte emberi nyögéseket hallottam. Azonnal kitártam a hűtő ajtaját, és a sűrű, hűvös pára mögött egy vastag zsinóron függő gumót láttam. Mintha úsznék, csapkodni kezdtem a kezemmel, és a lassan, de biztosan foszladozó ködben végül megláttam a halványbarna fészket, és a fészekben erőtlenül mozgolódó rigófiókákat. Ennek így sohasem lesz vége, gondoltam, és kiemeltem a legsatnyább madarat a kosárból. Kussolsz, mondtam, és a tenyereim közé szorítottam. A madár végső elkeseredettségében verdesni kezdett a markomban, éles csőrével csipkedte a bőröm, de én félelmet nem ismerve addig szorítottam, még zsenge és toll nélküli bőre megadta magát a túlnyomásnak. Egy apró pukkanás kíséretében az életre nem való madár kifordult saját bőréből. A fekete szemetes zsákba söpörtem a tenyeremre tapadt zsigereket és vért, és már nyúltam is a következő fiókáért. Az utolsó madarat, idő közben szerzett gyakorlatommal, néhány másodperc alatt végeztem ki. Hogy nyoma semmiképpen ne maradjon az éjszaka történéseinek, a penészes sajtot is a zsákba dobtam, majd kivittem a szemetet az utcai konténerbe. Az üres kosarat visszaraktam a sütőbe, és felmostam a padlóra száradt vért. Mivel még mindig nem voltam álmos, kisúroltam a mosdót és letakarítottam a sütő üvegére tapadt olajfoltokat. Mikor Margit felébred, hazugság nélkül állíthatom majd, hogy ameddig ő aludt, én kitakarítottam a házat és minden fölösleges dolgunkat kidobtam. Ameddig te aludtál, mondtam szemlesütve néhány óra múlva, kitakarítottam a házat. Margit dühödten a sütő felé vette az irányt, kiemelte belőle az üres kosarat, és az arcomhoz nyomta. Ezért is te vagy a felelős, mondta Margit, és én visszagondoltam az éjszaka történéseire: a halkuló csivitelésre, a sűrű és hideg párára, a zsinóron függő gumóra, és a három pukkanásra. Rémülten vettem észre, hogy nem mostam kezet, tenyerem viaszsárga bőrén sötétvörös foltok éktelenkedtek. Mit nézel, üvöltötte hisztérikusan Margit, és ő is vizsgálgatni kezdte a tenyerem. Te, te, dadogta a barátnőm, és én szégyenemben rá sem mertem nézni. Lesz majd jobb, mondtam sírva, de mivel a három kopasz madárnál jobb nem jutott eszembe, kétségbeesetten a szoba közepére helyeztem a halványbarna, fonott kosarat. Ide nézz, szerelmem, megoldom, mondtam Margitnak, majd összehúztam magam, és a fészekbe ültem. Sápadt barátnőm döbbenten hallgatta a feszesre font ágak recsegését, amelyek közül néhány a nyolcvan kilós súlyom alatt el is tört. Kényelmetlenül fészkelődtem a kicsi kosárban, közben hangos szipogással sajnáltattam magam, de úgy tűnt, Margit engesztelhetetlen. Mondj valamit, kérleltem, de a barátnőm büntetésképpen makacsul hallgatott. Három napig maradtunk így: Margit a konyha közepén állva, meredten bámulva a semmibe, én pedig változatlanul a fészekben szorongva. Az első napon Margit a súlypontját a jobb lábáról a balra helyezte, és megköszörülte a torkát. Végre, gondoltam, de a Margit továbbra sem szólalt meg. A második napon Margit sírni kezdett, előkotorásztam a zsebemből egy gyűrött zsebkendőt, de hiába nyújtottam Margit felé, nem érte el. Gondoltam, felállok végre, és odaviszem neki, hogy ki tudja fújni az orrát, de az ágak recsegését meghallva haragosan nézett rám. Visszaültem hát a fonott kosárkába, és kifújtam az orrom. Három nap után aztán a barátnőm végre megszólalt, de motyogásából alig értettem valamit. Aztán lassan felemelte a fejét, és végre rám nézett. Elpusztult, mondta Margit, pedig olyan hálás és jóindulatú nyúl volt. A három napos feszengés után megkönnyebbülten kászálódtam ki szűkre szabott fészkünkből. A mosdóhoz mentem, és megengedtem a vizet. Miközben mosogatószert csöpögtettem a tenyeremre, úgy döntöttem le is zuhanyozok, majd főzök magamnak tíz tojásból rántottát. De előtte még, gondoltam boldogan, tornázok, kiropogtatom a három napos üléstől megterhelt csigolyáimat. A konyha padlójára ültem, fejkörzéssel kezdtem, hasizom gyakorlattal folytattam, majd meghallva a nagy terheléstől recsegő vékony ágakat, a szám körüli izmok következtek.