Kántor Zsolt
Líra és fauna
A rész is törött

Baudelaire szűrte a kábulatot. Rimbaud a mámort.
Mallarmé a léptéket csipkézte,
Rilke lelki adat-halász volt.
Celan a fényt hozta be. Borges a mítoszt.
Pessoa az álmot. Weöres úgy jött,
mint egy Anti-Küklopsz.
Arany a struktúrát tette dallá.
Petőfi virtuóz chip.
József Attila rendkívül mély, szinte apokrif.
Ahogy nem-Létként élt. Morbid.
S Radnóti a tűpontos szakralitás.
Aragon a frigid idő felé nyitás.
Whitman szó-jég-hártyán lépegetett.
Apollinaire szökőkutat lehelt. Shelley eget.
Edgar Allan Poe átélte a sötétség orgazmusát.
Petrarca a folyót, a fát. A föld ízét-zamatát.
Boccaccio a fantáziát. Ronsard a mániát.
Keats volt az abszolút költő.
Shakespeare az echte fölnőtt.
Pilinszky a Szellemet megragadta.
Kosztolányi imákat szőtt. Mint a líra papja.
Ady a mindenséget mártotta habba.
Szép Ernő nem kényszerítette a Szót. Érni hagyta.
Tandori Dezső lett a Gól. S maga a labda.
Így lett a vágyból lét. A szóból Kinyílás.
Kifolyt az isteni ajkak közül: az Írás.