Jelena Lengold
Hangyaboly

Van, hogy felébredsz és már tudod, hogy jó napod lesz. Egyszerűen tudod. A szobában pont azok a helyek borultak árnyékba, melyek jó, ha árnyékba borulnak, és azok a tárgyak, melyeket szeretsz, fényárban úsznak. Csak a kedvesen csicsergő madarak énekét hallod, egyetlen varjú sem károg. Azon a reggelen lent a parkolón senkinek sem romlik el a riasztóberendezése, és álmodból semmi sem riaszt föl amúgy brutálisan. Magadtól ébredsz fel, öt perccel az ébresztőóra csörgése előtt. Van elég időd, hogy nyújtózkodj, mosolyogj egyet, hogy az ébresztőóra felé fordulj és kikapcsold a csörgőt. Azon a reggelen nincs semmiféle álomból riadás, semmi erőszakos dolog nem történik. Vannak ilyen napok, amelyek valóban jól kezdődnek.

Már három éve dolgoztam a Fehér Orgonában. És laktam ebben a lakásban, az Egészséges Élelem – Napsugár a tenyéren üzlet fölött. Habár nekem egyáltalán nem tűnt egészségesnek, amikor láttam, milyen mocskos teherautókkal hozzák és rakják le róluk az ugyanolyan mocskos, zabpehellyel teli zsákokat. Mikor fentről nézem, hogyan tolatnak be a vevők az Egészséges Élelembe, alig bírom ki, hogy le ne kiáltsak nekik, hogy ilyesmi nem létezik, esetleg ha elmennének valahová, az Alpok egyik csúcsára mondjuk, és életük végéig azt a herét legelnék, ami ott nő. Habár még az sem garancia. Ki mondta, hogy ott például nem estek savanyú esők? Ki garantálja neked ugyan, hogy a legzöldebb mezők méheit még nem érte sugárzás? Engem egyáltalán nem érdekelnek az egészséges élelmiszerek, és nem is akarok száz évig élni. Röhejesek ezek, akik ebbe az üzletbe járnak. Néha úgy jön, hogy fogom, és elviszem őket a Fehér Orgonába, ott aztán lenne mit látniuk. Van ott nem egy, aki majd' száz éves. Bár akadnak valamivel fiatalabbak is, de azok közül egyesek kétszáznak néznek ki. Akarom mondani, hogy vannak pillanatok, amikor tökmindegy, hogy száz éves vagy-e, vagy hetven. Ha már agyonbarázdált az arcod, ha nem tudsz egyedül megfürödni, szarni, ha néhány évtizede semmit sem basztál, ha az összes fogad kihullott és már a saját fingodat se hallod, ugyan mi az életed értelme? Csak a szőrös füleik nőnek nekik meg a kemény saskörmeik, melyekkel a székekbe, a fotelekbe, a járókákba kapaszkodnak. Úgy tartják magukat, mintha az lenne a legfontosabb baszott dolog a világon, hogy egyenes tartásúak maradjanak, hogy oda üljenek le, ahová épp le akartak ülni, hogy elkaparinthassák a kanalat, a távirányítót, az orvosságos dobozt. Mintha összedőlne és felrobbanna a világ, ha nekik nem sikerül tíz percet elkapniuk a tavaszi napsütésből. Ülnek ott, a fa alatt, ezek a rohadt Tutanhamonok, és úgy szívják be a napsugarakat, mintha arra várnának, hogy majd valami csoda folytán hirtelen megfiatalodnak, kinőnek a loknijaik vagy a hosszú kemény faszuk. És többé nem esik majd ki a műfogsoruk, amivel eleve úgy néznek ki, mint a vigyorgó hullák. Nem tudom, miért csinálnak az öregeknek olyan hatalmas lófogakat, na, ez még egy dolog, ami nem világos előttem. A fogakkal van gond, vagy nekik töpörödik össze a fejük, és így a fogak tűnnek túl nagyoknak? Aztán olyan grimaszokat vágnak, ami mosolyra hasonlít, de ez aztán minden, csak nem mosoly. Ráadásul állandóan nyomja őket valami a protézis alatt és állandóan igazítgatnak ott valamit. Közben vicsorognak azokkal a hatalmas fogakkal, meg az ételmaradékkal, ami valahová a protézis drótjai közé esett, meg a mi minden közé, ami egykoron a szájuk volt tulajdonképpen.

Ezeknek, akik az Egészséges Élelembe járnak, látniuk kellene mindezt. És jó lenne, ha meg is szagolnák őket. Hogy akkor döntsék el, vajon tényleg azt szeretnék-e, hogy így, céklalét és kefírt szürcsölgetve, éljenek örökké. Mert az öregség bűzlik. Lehetne ezt szebben is mondani, de az hazugság lenne. Persze, nem az öregség az egyetlen dolog, ami bűzlik. Ha belegondolunk, a világon majdnem minden bűzlik, vagy legalábbis hajlamos arra, hogy bűzleni kezdjen. De azokat legalább le lehet mosni. Lehet álcázni, meg lehet tisztítani, ki lehet glancolni bármit. Csak az öregséget nem. Mert ő maga az, ami bűzlik. A FehérOrgoná ban eltöltött három év alatt egészen megszoktam ezt a bűzt. Már nem tartom vissza a lélegzetemet, ha belépek a fürdőszobába, a sebkötöző szobába vagy a szennyesszobába. Engem már nem érint semmi. De tudom, hogy itt minden bűzlik. És este, hazafelé menet úgy tűnik, az emberek érzik rajtam ezt a szagot és arrébb lépnek, ha mellém állnak véletlenül. Tíz eset közül kilencben én vagyok az utolsó ember a buszban, aki mellé leülne valaki. Ez a bűz miatt van.

Egyszer leült mellém egy nagyon fáradt és nagyon kövér mama a gyerekével, rám se nézett, csak beszállt a buszba és leroskadt az első szabad ülésre, hatalmas testével azonnal össze is nyomott, és az ölébe vette a gyereket. Világos volt előttem, hogy ő is, ki tudja, milyen okból, teljesen immunis bármiféle szagra, akárcsak én. De a gyerek, a gyerek megérezte. A kicsi nem volt több háromévesnél. Az anyja levette a kapucniját, és a kisfiú rámnézett. Pislantott egy nagyot, majd még egyet. Először nem hitte el. És akkor felsikoltott. A kicsi pontosan megérezte, hogy mitől vagyok ilyen büdös: a fásliktól, a soha nem gyógyuló sebektől, a szaros lapátoktól, a lepisált lepedőktől, a vértől. A kicsi érezte mindezt, ezért kezdett el ordítani, rúgkapálni anyja karjaiban, mintha fojtogatná valaki. Az anyja nem értette, mi történik, de én igen. Fölkeltem, valahogy kipréseltem magam mellőle és olyan messzire mentem onnan, amilyen messzire csak tudtam, az autóbusz másik felébe. A gyerek azon nyomban elhallgatott.

De ez a nap jól kezdődött és elhatároztam, hogy ugyanilyen jó lesz a folytatása is. Beugrottam a zuhany alá, mert a hónap második csütörtökje volt, és ez azt jelentette, hogy másnap reggelig ügyeletes vagyok, ez pedig egybeesik a csöcsös Majda ügyeletességével. Majda nem követelt tőlem sokat. Csak annyit, hogy ne szorongassam túl erősen a csöcseit, és legyek mindig rendesen megfürödve és megborotválkozva. Ezért hát nekiestem a borotválkozásnak és a kiborotválásnak. Aztán leöntöttem magam kölnivízzel. És be is spricceltem magam ezzel meg azzal. Mert a csöcsös Majda ezt megérdemli. Ahogy lefektetjük az öregeket, ő, akár egy ifjú felderítő, nagy lelkesedéssel száll rá a faszomra. Beszélget vele. Becézi. Simogatja. Fásliból masnit köt rá. Egyszer egy széles ragtapasszal a hasamra rögzítette, és úgy dörgölőzött hozzá. Éreztem, ahogy föláll a ragtapasz alatt, de mozdulni se tudott. A ragtapasz erős volt. Erős volt a fasz is. De a ragtapasz erősebb volt. Mondtam a csöcsös Majdának, hogy fáj, de úgy látszik, neki tetszett ez az egész. Esze ágában se volt, hogy kiszabadítsa. Hagyta, hogy szenvedjen és dagadjon ott, rabul ejtve és megkötözve, míg ő a csöcseivel, a kezével, a nyelvével kényeztette. Ilyen ez a Majda. Ezért fürödtem meg. És borotválkoztam ki.

Amikor kimentem az utcára, láttam, hogy az ipse, aki az Egészséges Élelemben dolgozik, kint áll az üzlet előtt és dohányzik.

– Hé, barátom, az egészséget a szádon keresztül szívod be, ugye? – kiáltottam neki oda útközben.

Azt hiszem, olyasvalamit válaszolt, hogy szopd le a faszom, de nem nagyon lassítottam le, hogy meghalljam. Neki se volt könnyű. Úgy nézett ki, mint egy néhai drogos, aki örül, hogy egyáltalán van valamilyen munkája. Nem szerettem sokáig nézni, mert mindig attól féltem, hogy egyszer csak kibukkan azokból a koszos rasztáiból egy óriási rovar, és végigsétál a pofáján. Ezt nem tudnám elviselni, akkor meg kellene vernem. Ezért hagytam ott, aztán beszéljen nekem, amit akar.

A Fehér Orgona kapuja úgy csikorgott, mint ahogy mindig csikorog, és már bent is voltam. Becsuktam magam mögött a vasajtót. Amikor elindultam a kerten át a kikövezett ösvényen, mint minden alkalommal, most is úgy tűnt, mintha egy világot magam mögött hagynék, és belépnék egy másikba, ami ezzel párhuzamos, és a külvilághoz szinte semmi köze sincs. Az ösvény néhány zöldre festett pad és egy kis rózsakert mellett vezetett. Volt itt egy diófa is, alatta három műanyag asztal, székekkel. Néhány öreg már elfoglalta a helyét. Azok, akik még láttak, újságot olvastak. Mások sakkoztak. A földszint tehát nagyjából még az életre emlékeztetett, igaz, hogy az értelmetlen életre. Itt lent a mozgóképes öregek laktak. De ott volt az emelet is. Ott semmi sem mozgott, rajtunk kívül, akik itt dolgozunk. Az emeleten a haldoklók feküdtek. Azok, akiknek már jajgatásra se volt erejük. Fogatlan szájukból rendszertelenül, aritmiásan, fáradtan szédelgett ki a lélegzet, és arcuk feketeségbe, sárgaságba, szürkeségbe aszalodott össze, arra várva, hogy üssön az óra.

Időnként meglátogatták őket a rokonok, ugyanazok, akik idehozták őket, meghalni. Ilyenkor átvezettük őket a földszinten, a hosszú folyosón, majd fel, a lépcsőkön, a fenti folyosón, végül a szobába. Volt valami közös abban, ahogyan a látogatók végighaladtak ezeken a folyosókon. Mind vigyáztak, hogy meg ne érintsenek valamit. Mintha az öregség ragályos lenne, mintha a halál átragadna az ingujjukra vagy a szoknyájuk szélére, ha járás közben véletlenül hozzáér valamelyik ruhadarabjukhoz a tolókocsi, ami mellett elhaladtunk. Legszívesebben még a talpukkal sem érintették volna ezt a padlózatot. Amikor mentek fölfelé a lépcsőn, soha nem értek hozzá a karfához. Meredten és ünnepélyesen lépkedtek. Mentek fölfelé, legtöbbjük mintha a saját bűntudata felé közeledett volna. Mert ott feküdt valaki, akinek a halálát várták, akinek a halála valószínű volt már, napok vagy órák kérdése. Odahúztunk nekik egy kis támlátlan széket, és ők leültek haldoklójuk ágya mellé. Volt, hogy levetették a kabátjukat, és akkor tanácstalanul forgolódtak, mert a szobában egyetlen hely sem bizonyult elég jónak ahhoz, hogy rátegyék. Olyankor felajánlottuk, hogy fölakasztjuk a kabátot a fogasra, de rögtön elhárították, hogy nem, köszönöm, majd fogom az ölemben, és valóban, mindent magukhoz szorítottak, a kabátjukat, a dzsekijüket, a táskájukat, semminek sem volt szabad hozzáérnie a szobában levő tárgyakhoz.

Akkor ránéztek a haldoklóra, néha határozatlanul kezükbe vették a kezét. Az aszott, csontos, bütykös kezek nem tiltakoztak. Nem is tiltakozhattak, még ha akartak volna, akkor sem. A látogatók néha a kezükbe vettek egy ilyen haldokló kezet, és simogatták rajta a szeplőket, a redőzött bőrt, vagy ujjukkal a véna útját követték, megtapogatták a kék foltot, a legutóbbi infúzió nyomát. A folt, ami már megmarad, amivel eltemetik majd. Az ütőér, az erek, minden belső szerkezet lecsupaszodott lassan, ahogy közeledett a halál. Ez valóban különös volt. Mintha az élet, elmenőben, ezekről a testekről mindent leszedett volna, amivel addig saját banális lényegét leplezte. Ezekben az utolsó napokban jobban láthatóvá vált, mint bármikor, hogy ennyi vagyunk csak, a vér útjaival és a fájdalmat meg a félelmet átadó utakkal behálózott, a csuklókra felaggatott, törékeny csonthalmaz.

Lent a kertben valóban meleg volt, az áprilisi napsugár átmelegítette a székeket, asztalokat és a diófa összes levelét. Láttam, hogy az asztalok mellett két új hangyaboly emelkedik. Három napja sem volt, hogy a kertben az összes hangyabolyt leöntöttem egy erős folyadékkel, kámfor és spiritusz keverékével, közben szidtam a büdös férgeket, és megígértem nekik, hogy többé semmilyen utat nem fognak találni a fény felé, ami már eleve nincs pusztulásra ítélve. Bevallom, nagy-nagy elégedettséggel öntöztem őket, mert gyűlölöm a hangyákat, amióta a világon vagyok. És úgy tűnt, hogy megnyertem a csatát. De most, ahogy a diófa felé pillantottam, s megláttam a fűből kiemelkedő két dombocskát, nagyon feldühödtem. Az első dolog, gondoltam, hogy új keveréket csinálok. Csakhogy most sokkal több spiritusz lesz benne, ó, igen, kedves kis fekete, kitartó barátaim, annyi spiritusz lesz benne, amennyi éppen kell, hogy azt a napot is megutáljátok, amikor beköltöztetek a Fehér Orgonába.

A csöcsös Majda a konyhában volt, kávét főzött. Fehér köpenyben, de a három legalsó gombja kigombolva, és tudtam, hogy a köpeny alatt alig van rajta valami. Hozzáléptem, mire ő előbb körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben, és megszorította a tökeimet. Így szokott nekem jó reggelt kívánni. Én is a fenekére csaptam. A nap megszokott kezdete volt ez, minden hónap második csütörtökén. Majda férjnél volt, sőt, három gyereke is volt, bár az alakjáról ítélve ezt senki sem feltételezhette volna róla. A mellei úgy álltak, mintha egyetlen maszatos csecsemő sem közelítette volna meg soha azokat a tökéletes, kerek mellbimbókat, amikor pedig rám ült, a derekát szinte átfoghattam a két tenyeremmel. Csak annyit tudtam, hogy a férje teherautót vezet, és gyakran egész héten nincs otthon, hanem az utakon cirkál, valami féldisznókat szállít Európa egyik végéről a másikra. Nem is érdekelt róla semmi több, tehát ha Majda mondott is róla még valamit, igyekeztem nem megjegyezni. A gyerekei neveit se tudtam, azt hiszem, soha nem is mondta, hogy hívják őket. Ha emlegette is a gyerkőcöket, annyit mondott csak, hogy a gyerekek falun vannak, az enyimeknél, vagy a leánykám az este megint lázas lett, és így azok a gyerekek ott is maradtak, ahol, ami engem illet, volt is a helyük, valami absztrakt vidéken. Senki anyját nem szerettem volna baszni. Amikor fölemeltem a köpenyét és megláttam a bugyiját, nem akartam tudni, hogy ugyanaz a finom, tökéletesen kerek fenék előző este a gyerekágyon ült és meséket olvasott. Ezt nem akartam tudni, nem kellett nekem az a kép.

A nap békésen telt, minden a megszokott rend szerint történt, semmi sem homályosította el türelmes várakozásomat, ahogyan vártam az estét. A hangyákat megöntöztem azzal, amivel kellett is, aztán álltam tíz percig a hangyaboly fölött, arra várva, hátha megjelenik valamelyik hős túlélő, hogy kinyírjam. Egy se jött ki. Elégedett voltam. Mielőtt otthagytam volna az egészet, eltapostam a lyukat és a talajjal tettem egyenlővé. Már nem bámult rám üres tekintettel a hangyaboly.

Egész délelőtt egyenként vezetgettem a földszinti öregeket fürödni. Egyesek egyedül lépkedtek, másoknak a könyökét fogtam a fürdőszoba felé vezető úton. Meztelen testük, akárcsak azok a kezek is, mindent elmondott belsejük állapotáról. Az öregek teste már semmilyen titkot nem rejt. Az öregek teste leleplez minden illúziót. Mellkasukon és lógó tökeiken a szőrök szárazak és fehérek. Bennük már régóta nincs élet. Azok a szőrök már halottak, bár az öregek még élnek. Beleültetem őket a műanyag székbe, aztán hagyom, hogy a folyjon a meleg víz a kopasz fejükre. Gyakran megtörtént már, hogy az öregek, a meleg víz váratlan ölelésében, sírni kezdtek. Amikor a Fehér Orgonában dolgozni kezdtem, ez volt az egyik legfurcsább dolog, amit itt láttam. Később megértettem és megszoktam. Egyesek nem is voltak tudatában ezeknek a könnyeknek, amelyek a tusból zuhogó vízzel együtt tűntek el a lefolyóban. Csak ültek ott, földúcolt kezekkel és hagyták, hogy ölelje őket a meleg víz. Néha fölemelték a fejüket, és hagyták, hogy simogassák a csöppek az arcukat, a nyakukat. Az öregek, akik fürödtek, békések voltak és csöndesek. Mindig úgy tűnt, azt szeretnék a legjobban, ha elmennék onnan, és egyedül hagynám őket ott, a meleg víz alatt. Ha az előírások ezt megengedték volna, én meg is tettem volna. De nem volt szabad. Ezt az utolsó gyöngédséget is így, szégyenlősen, előttem tudták csak fogadni, és átadni magukat minden egyes csöpp legördülésének a csípőjükön, a hasukon, míg én itt állok, mellettük, és vigyázok, hogy meg ne csússzanak és el ne essenek. Ilyen az öregség. Benne már nincs helye semmilyen személyes történésnek. Nincs már intimitás, mert eltűnt, abban a pillanatban, amikor ide beléptek, és becsukódott utánuk az a csikorgó kapu.

A délután is békésen telt el. Átöltöztettem, akiket át kellett öltöztetni, papírpoharakba osztottam az esti gyógyszereket, néhány szobában kicseréltem az ágyneműt, egy öregasszonyt, aki mindenáron ki akart menni, visszaraktam az ágyába. Ő meg azt ismételgette kitartóan, hogy vacsorát kell készítenie a gyerekeknek. Néhányszor visszavittem a szobájába, akkor leült az ágyra, és idegesen dörzsölgette egymáshoz ujjperceit. Amikor negyedszer indult kifelé, megértettem, hogy injekciót kellene neki adnom. Elaludt, még mielőtt ráadtam volna a pizsamát. Későre járt, mire úgy tűnt, minden öreg elaludt. Kikapcsoltam a televíziót az ebédlőben és fölmentem a lépcsőn, hogy megkeressem Majdát. A lépcső feléig értem, amikor megláttam, integetett, hogy siessek. Az arcán nyugtalanság ült. Tudtam, mit jelent ez. Valamelyik öreg haldoklik az emeleten. Mégsem lesz olyan békés ez a nap, gondoltam.

Mint ahogyan feltételeztem is, az öreg volt az, a 4B-ből. Már néhány napja csodálkoztam, amikor megérkeztem a munkába, hogy még él. Az élete olyan erővel állt ellent a halálnak, amilyet a Fehér Orgonában eltöltött három év alatt nem tapasztaltam. Már ki tudja, hány hete nem ment bele semmi, az infúzión kívül, és akkor, néhány nappal ezelőtt azt mondta az orvos, hogy az erei már nem tudják befogadni az infúziót sem. Mintha megállt volna a vére. Már semmi se ment bele. Ám érdekes módon, nem is jött ki belőle semmi. Semmi, még az élete sem, ha azt még életnek lehetett nevezni.

Most álltunk mellette, Majda, én és a félszeg fiatal orvos, akin látszott, hogy legszívesebben elmenekülne innen. Néha úgy tűnt, már nem lélegzik az öreg, és akkor, hirtelen, egy hosszú, hörgő sóhaj. Majd néhány másodpercig csönd. Már semmit sem tehettünk azon kívül, hogy ott álltunk és vártunk. Számoltuk a másodperceket a mind ritkább levegővételek közt. Így pedig elmúlott tíz, tizenöt másodperc is. Semmi, semmi, semmi, meghalt, most már biztosan meghalt, gondoltam és ránéztem a doktorra. A szemei riadtak voltak, mintha még sohasem látott volna haldoklót. Akkor váratlanul egy új, halk sóhaj riasztott fel mindhármunkat. Majd egy ideig megint semmi. Egy perc, kettő, három, öt, tíz perc. Az orvosnak hirtelen mintha eszébe jutott volna, mit is kell tennie, mintha kilépett volna tompultságából, megfogta az öreg csuklóját, megpróbálta kitapogatni a szívverését, majd föltette a fülhallgatót, kigombolta az öreg pizsamáját és figyelmesen hallgatni kezdte ott, ahol valaha egy élő szív dobogott. Intett a kezével, hogy mehetünk, itt már nem volt semmilyen feladatunk. Mikor kiléptünk az ajtón, csak annyit mondott:

– Jelentsétek reggel a családnak, már késő van, semmi értelme, hogy most jöjjenek.

Lementem Majdával a lépcsőn, majd utánamentem a személyszobába. Rögtön a mosdókagylóhoz lépett és eszelős módon mosni kezdte a kezét. Egy kézmozdulattal azonnal rám parancsolt, hogy tegyem ugyanazt. Sokáig dörzsöltük a kezünket szappannal, aztán egyszerre tartottuk a meleg vízsugár alatt. Az öregek jutottak eszembe, akiket fürdettem. Úgy éreztem, én is el tudnám sírni magam a meleg víz alatt. Hülye gondolat volt, és reméltem, hogy nem fog visszatérni, mert ha visszatér, nekem nem fog fölállni, ezt tudtam jól. Elzártam a csapot és még nedves kézzel Majdához léptem. Arccal a fal felé állítottam, átöleltem hátulról. Idegesítettek a gombok, a bőrét akartam érezni, minél előbb. Várj várj lassan leszaggatsz mindent rólam hallottam a suttogását, és valóban, igyekeztem türelmes lenni, de annak ellenére elszállt egy gomb és végiggurult a csempéken. Egyik kezemmel kirántottam a csöcseit a melltartóból, a másik kezemmel gyorsan a bugyijába nyúltam. Ott lent, Majda teljesen száraz és zárt volt. Megpróbáltam belenyomni az ujjam, de láthattam, hogy az is lehetetlen. Valóban, teljesen bezárult, nem engedett be a teste, és ez feldühített. Akkor felém fordult és azt mondta, hogy mért sietsz ennyire várj míg magamhoz térek ettől az egésztől és megpróbált belenyúlni a nadrágomba. Akkor jöttem rá, hogy én is ernyedt és használhatatlan vagyok és semmi esélyem sincs, hogy megbasszam, még ha nem lenne ennyire száraz és zárt, akkor sem. Az egyetlen, amire gondolni tudtam, bár ezt kívántam a legkevésbé, a tus alatt, a műanyag székben ülő öreg volt, aki sírt és pisált is egyszerre.

Kihúztam Majda kezét a nadrágomból. Nem akartam, hogy érezze, hogy a faszom olyan mélyen magába vonult, mintha szikével vagy ollóval támadt volna rá. Abba a világba menekült, ahol a faszok nem állnak föl soha többé, legalábbis nekem úgy tűnt. Majda kissé ijedten, kissé sértődötten nézett rám, magam se tudtam, nem löktem-e el magamtól a kezét túl gorombán. Begombolta a köpenyét és tekintetével az elgurult gombot kereste a padlón.

– Mennem kell – mondtam Majdának.

Csodálkozva pillantott rám:

– Dehát hogy mennél el? A váltásod hétig van, nem?

– Tudom. De muszáj. Nem tudom kivárni a reggelt.

És akkor egyszerűen kimentem. Átmentem a kerten, ugyanazon az ösvényen, a rózsakert és a diófák mellett. Sötét volt és nem láthattam, újraéledt-e valamelyik hangyaboly. Nem csodáltam volna, ha igen. A férgek elpusztíthatatlanok, tehetünk bármit. A férgek mindig találnak új utakat, hogy ellenünk induljanak.

A kapu megcsikordult utánam. Amikor kiléptem rajta, megálltam, és egy ideig mélyen lélegeztem. Úgy tűnt, ezen az oldalon a levegő szaga is másmilyen. Csak azt kívántam, hogy minél előbb hazaérjek, leeresszem a redőnyöket, és ne létezzen a világon semmi más. Hogy minél előbb lefeküdjek az ágyamba és elaludjak.

Az utcában már rég zárva volt minden üzlet. Az Egészséges Élelem – Napfény a tenyéren is zárva volt. A kirakat elé álltam és belebámultam. Annak a büdösnek, úgy látszik, tegnap kreatív rohama volt. Valamilyen, tán indiai isten fényképét tette a kirakat közepébe. Az istennek emberszemei és emberszemöldökei voltak, de az ormánya elefántormány volt. Ez az ember-elefánt egyik kezében valami bogyókkal teli edényt tartott. A többi három kezében, mert a szörnyetegnek, amennyire láthattam, négy keze volt, valami gallyacskákat, valami baltákat, megmagyarázhatatlan tárgyakat tartott. Halak másztak a lábaihoz, kövér hasán színes műgyöngyökkel kirakott övek csillogtak. A büdös a fénykép köré mézes üvegeket, integrált rizses dobozokat és minden más szarást odahelyezett, amiket árult. Káromkodtam egyet halkan, és gondoltam, hogy most már megyek, amikor hirtelen felfedeztem, hogy az istennek a fülei is igazi elefántfülek. Elefántfején pedig magas, drágakövekkel teli korona ült.

A lábam magától indult, egyenesen a kirakatba. A saját hangomat hallottam, egy eltorzult, szörnyű hangot, mely vonításra emlékeztetett, majd azt sipította, hogy itt van, te büdös, itt van, nesze neked, hogy baszna agyonra a hosszú életű elefántod. Az üveg ezer darabra tört, és én lekuporodtam, hogy megvárjam, míg az üvegdarabok szanaszét szállnak. Akkor berontottam a kirakatba, rugdosni kezdtem az ormányos és elefántfüles istent, rugdosni az üvegeket, mert mindez csak azért volt itt, hogy engem baszogasson, évekig, és most már éppen elég volt. Rápillantottam a kezeimre és láttam, hogy vértől meg még valamiktől maszatosak. Azt is felfogtam hirtelen, hogy valami riasztóberendezés fütyül. Messziről hangok hallatszottak, ablakcsapódások, és egyszeriben megértettem, hogy sürgősen el kell tűnnöm innen. Kiugrottam a kirakatból és besurrantam a ház bejáratán, ahol laktam.

A függönyön keresztül egy ideig még néztem őket, ahogy gyülekeznek. Először a járókelők, aztán a rendőrség, majd valaki kezdte összesöpörni az üveget a járdáról. Aztán már képtelen voltam őket tovább hallgatni. Becsuktam az ablakot és leeresztettem a redőnyöket. Levetkőztem. Beléptem a kádba. Leültem. Hagytam, hogy zuhogjon rám a meleg víz. Végre jó volt. Sírtam. És nem volt senki, aki bámuljon rám. Arra gondoltam, hogy milyen jó is, amíg egyedül sírhatsz a kádban. A faszom is azt gondolta, hogy jó ez, valóban. Éreztem, ahogy kiemelkedik a hasam mélyéről, ahová elmenekült, és visszatér az életbe, tudtam, hogy hamarosan kidugja a fejét és föláll.

Kovács Jolánka fordítása