Mészáros Anikó
A kertész új virága

A királyi ligetnek és az azt körülvevő pompás virágoskertnek ország-világ a csodájára járt. Messze földről érkeztek a látogatók, akik csak néhány órát szerettek volna eltölteni a híres királyfák alatt vagy a nevezetes kisasszonyliliomok között. Ez a kert volt a birodalom büszkesége, mely az uralkodópárnak és az udvartartásnak egyaránt nagy örömére szolgált .

A növények odaadó gondozója a jószívű Jakab kertész volt amióta csak világ a világ. Kora hajnalban, az első pacsirtaszóval ébredt, s egész nap a virágait dédelgette. Többek szerint emiatt virultak a lugas rózsái, s ezért hozott kétszer annyi virágot az estike.

– Egy ilyen nemes lélek, aki így beszél a virágok nyelvén, biztosan remekül ért a széptevéshez! – magyarázta Eperke borsófejtés közben az ebédet készítő szakácsnőnek.

Meggyőződése volt ugyanis, hogy e két magányos szív csakis egymásra vár, s mindössze egy kis segítség szükséges ahhoz, hogy vágyra gyúljanak egymás iránt.

– Az a kuka Jakab? Miket beszélsz! – torkollta le az asszonyság, akit maguk között mindenki csak Leveskének szólított.

– Hát, amikor a sült húsod dicséri? Vagy ahogyan a mandulás csókot habzsolja? – próbálta puhítani a lány Leveskét. – Igazán imponáló, nemdebár?

– Eredj már, te lány! – legyintett Leveske, s lélekszakadva rohant a kifutni készülő kompót felé.

– Ha már szépszerével nem megy – gondolta magában Eperke –, jöjjön, aminek jönnie kell!

S már nyúlt is fiókjába a mindenben segítségére lévő képeslapért, melyet ekképpen szövegezett meg :

„Tiszteletreméltó Leveske!
Engedje meg, hogy észrevételezzem, milyen kitűnő kakaós kuglófot készített uzsonnára! Szívesen teáznék Önnel szabad délutánjainak egyikén!
Válaszára várva:
Titkos Imádója”

Eperke derűsen szemlélte művét. Aláírás helyett egy szál százszorszépet helyezett a lap aljára, s reggel első dolga volt a posta közé keverni az üdvözlőlapot.

Leveske nem tudta mire vélni az elé helyezett küldeményt. Soha életében nem kapott még levelet, olyat pedig, amelyik szívhez szóló üzenetet tartalmaz, csak hallomásból ismert eddig. Tetszett is neki az iromány, meg nem is, de ha már megszólították, az illendőség azt kívánta, válaszoljon a feladónak, még ha nem is sejti, ki lehet az illető. Egy régi süteményes könyv üres oldalát használta levélpapírként, melyre remegő kézzel rótta:

„Kedves Idegen!
A kókuszos felfújtamat még nem is kóstolta!
Cukrozza:
L.”

Úgy gondolta, első replikának ez kitűnő, se nem sok, se nem kevés, kellőképpen közönyös, de mégis párbeszédre sarkalló. Az éj leple alatt kiosont a postaládához, s annak mélyére rejtette a szende papirost, melynek megfelelő kézbe jutásáról természetesen Eperke gondoskodott a legnagyobb körültekintéssel eljárva.

Jakab épp a tulipánokat becézgette, mikor két szál között rátalált a lekváros muffin receptjét is tartalmazó írásra. Gyanakodva körbenézett, majd hosszú percekig vizsgálta a sorokat, azt találgatva, kinek is szólhatnak. Akár ő is lehet ez a bizonyos idegen, s való igaz, még sosem evett felfújtat. Talán valami röpiratféle ez a papiros, amit ide fújt a szél, ha viszont a szívélyes elköszönést vesszük figyelembe, esetleg van némi esélye annak, hogy ő legyen a címzett. Mindenesetre egy rövid válaszból baj nem lehet, nyugtázta, s egy termésjelölő cédulára jegyzetelni kezdett.

„Kedves L.!
A kókuszpálma az egyszikűek osztályába, a pálmavirágúak rendjébe és a pálmafélék családjába tartozó faj. Termése felénk igazán egzotikusnak számít, így szívesen megízlelném a belőle készült édességet.
Kérem, üzenje meg, hol és mikor nyílna erre lehetőségem!
Üdvözli:
J.”

Néhány levélváltás után sor került az első találkozásra. Mikor Leveske megpillantotta, ki állt a sejtelmes udvarlás hátterében, menten elájult. Szerencsére Jakab ura volt a helyzetnek, s bár őt is meglepően érintette randevúpartnerének kiléte, még sikerült idejében elkapni az elaléló szakácsnét. Mikor lenyugodtak a kedélyek, gurgulázó hahotázásban törek ki mindketten.

– Ugye máskor is lesz szerencsém? – csókolt kezet búcsúzáskor Jakab Leveskének.

– Maga csak ne szemtelenkedjen! – vágta rá Leveske bosszúságot mímelve, majd biztató mosolyt repítve a kertész felé, hirtelen gyorsasággal távozott.

Eperke alig akarta elhinni, milyen egyszerű is ez a szerelem.

– Ha erre még idejében rájövök, Cikornya királylánynak sem kellett volna megszöknie – dünnyögte maga elé, miközben a szerelemfüzet következő sorát is teljesített küldetésként jelölte.