Sinkovits Péter
[Az ügynök]

(– Az igazgató nem keresett? – érdeklődött titkárnőjétől Bertold a szobába lépve.
– Egy levél várja az asztalon – mondta a szemüveges, idős hölgy.

Bertold gyorsan átfutotta a két mondatnyi szöveget: „Holnap egy személy felkeresi. Legyen 17 órakor a Nemzeti Színházzal szembeni kávézóban.”)

E délutáni órákban a terem félig üres, néhány alkalmi vendég nézelődik a süteményes pult előtt, a falon lógó nádkeretes napilapok érintetlenek. Egy sarokban meghúzódó asztalt választott, rálátással a bejárati ajtó felé, hogy szemügyre vehesse az érkezőket, esetleg felismerje az illetőt, akivel most találkozik először. Egy újságcikk ragadta meg a figyelmét, amely azt taglalta, miként lehetséges a hallgatást cselekvésként felfogni. Bertold azon töprengett, helytálló-e a szerző azon állítása, miszerint párhuzamosan magányos és közösségi hallgatás is létezik. Egy sor különösen felkeltette a figyelmét: „Amennyiben a némaságot passzív befogadásnak gondolnánk, akkor az ember nem lenne felelős érte”. Hiszen a hallgatás nem jelent okvetlenül beleegyezést, suttogta halkan Bertold, s csak akkor vette észre, hogy egy középkorú, nyakkendős férfi áll az asztalánál.

Bemutatkoztak.

Bertold úgy érzékelte, egyfajta elő-időben mindez lejátszódott már: ahogyan például az ügynök (ezentúl nevezzük így) kissé hátrahúzza székét, leül, megnyerő mosollyal kávét és üdítőt rendel, aktatáskáját még a térdén tartja, óvatosan körülnézve feltérképezi a publikumot, miközben Bertold riadtan tapogatja oldalt kézitáskáját, legszívesebben ellenőrizné tartalmát, útlevelét és pénztárcáját; nyomasztó álmaiban ezek szoktak eltűnni, rendre amikor pénzzavarral küszködik – miként ez idő tájt szintén –, társaság-forgatag rengeteg szobákban, táskáját valahol elhagyja, s aztán hiába kutat, nem sikerül megtalálnia, majd a következő képben egyedül az utcán, eltéved, a vasútállomás helyett kültelki fogyó házak között barangol – az ügynök udvarias kezdőmondatait nem is érzékeli, majd a jelenbe mégis visszatérve hirtelen az időjárásra tereli a szót.

– Éppen olvasott valamit? – érdeklődött nyugalmat árasztva az ügynök.

– Igen. A hosszú mondatok és a csend arányáról, a hallgatás mibenlétéről, előnyeiről.

– Ez éppen az én terepem, akárha munkaterületem – mondta bizalmasan az ügynök, közben megtörölte szemüvegét, s Bertold ekkor találkozott először az eddig rejtett, éles pillantásával.

Az éppen elmúlt nyaralás kellemes emlékei kerültek még szóba, majd az ügynök röviden előadta jövetele célját. Kérelmét szakszerűen fogalmazta meg, aktatáskájából néhány iratot helyezett az asztalra, bemutatta a mintákat, a szövegrészek elhelyezésének célszerű változatait.

Bertold kissé értetlenül fogadta a hallottakat, az ügynök ezért folytatta:

– A megbízóm igen gazdag személy, amúgy kormányzati tanácsadó is, lábsérülése miatt szinte hermetikusan elzárva él, pusztán passzióból regényt szeretne írni, ehhez azonban alakok kellenek. A feladata tehát az, hogy elvegyüljön társaságokban, kirándulásokon, összejöveteleken (megbízóm ezt különben sem teheti meg), ismerkedjen, személyi rajzokat készítsen, típuselemzéseket – bárhová utazhat, bárkit megfigyelhet, az egyetlen feltétel: nem avatkozhat mások életébe.

– És az igazgatóm ezt jóváhagyta?

– Az ötlet az övé. Önt javasolta.

Az ügynök ismét óvatosan végigpásztázott a jelenlévőkön. – Amiről lehet, kérjen számlát, a fizetésével pedig elégedettebb lesz, mint gondolná. – Időnként majd találkozunk – tette még hozzá –, de erről mindig napokkal korábban értesítem. Intett a pincérnőnek, fizetett, majd maradék italát kihörpintetve elegáns, magabiztos léptekkel távozott.

Bertold azonnal a kézitáskájához nyúlt, s megnyugodva tapasztalta, pénztárcája és az útlevele a helyén.