Ognjen Spahić
Téli hajsza
Részlet a szerző Boldogság vására című kötetéből

A fotelben ült, kezével egy, a pulóveréből kilógó vastag gyapjúszálat morzsolgatott, és a rossz időről beszélt. Ezt a zöld pulcsit az öt hópehellyel a mellén, a hatvanadik születésnapjára kapta. Anyám a piacon vette, és a hópelyheket maga varrta rá. Minden hópehely egy évtizedet jelent, mondta miközben apám igyekezett átdugni fejét a szűk galléron. Idővel majd kinyúlik, tette hozzá. Úgy tűnt, hogy elégedett az ajándékkal, és hogy jól érzi magát benne. A születésnapi vacsora végéig le sem vetette a pulcsit. A bor hatására a hirtelen jött jókedvében belecsípett anyám hátsójába, miközben ő a koszos edényeket pakolta a mosogatóba. Anyám meglepett arccal ránevetett, majd amikor felmérte a társaságot, enyhén elvörösödött. Az asztalnál ott ültem én a feleségemmel, és az ő húga. Anyám öt nappal később elhunyt. Az erős infarktusa miatt vörös foltok keletkeztek a mellkasán és a nyakán. Aznap reggel apám kelt korábban, és a fürdőszobába indult. Amikor azonban látta, hogy ég a lámpa, továbbment a konyhába, és tett fel vizet kávénak. Bekapcsolta a tévét. Az időjárás-jelentés északi szelet jelzett, lehetséges hóesést az északi országrészekben. Ettől végigfutott rajta a hideg, ezért elvette a székről a zöld pulóvert és magára húzta, a pizsama tetejére. Felforrt a víz. Egy kiskanál cukrot és két kanál kávét dobott bele, majd a bögrékbe öntötte. Mindezt így bevitte az ebédlőbe és tovább várt. A fürdőszobaajtó jellegzetesen nyikorgott, amiből pontosan tudhatta, hogy Marija mikor végez. Az éjjel megivott két pohár vizet, majd ébredés után még egyet. Jó volt a veseműködése, a hólyagja is megtelt. Úgy döntött, hogy rágyújt egy cigarettára. Addig vár, amíg el nem szívja, s utána, amikor eloltja, bekopog az ajtón, hogy vizelnie kell. A Winstont csak félig szívta. Tenyerével megdörzsölte feszülő hasát, és hirtelen a fürdőszoba felé indult. A folyosó közepéről már szólongatta, jelezni akarta neki, hogy mindjárt beront, de nem válaszolt. Egy helyben topogva még egyszer elkiáltotta magát, Marija, majd hirtelen kinyitotta az ajtót, készen arra, hogy letolja nadrágját és könnyítsen magán. Anyám még mindig ott ült a vécécsészén. Körbelengte az ürülék édeskés szaga, amit felerősített a falon lévő hősugárzó melege. Anyám fejével a mosógép sarkának támaszkodott. Karja a teste mellett oldalt lelógott, a szájából pedig véres nyál csorgott. A vér halformájú foltot rajzolt a fehér járólapokra, mesélte később apám, aki csak napokkal később fedte fel az apróbb részleteket, amelyek az ő tudatában ennek a reggelnek a gonosz mozaikdarabkáit alkották.

A zöld szálat, ami kilóg a születésnapi pulcsi ujjából, apám a mutató- és a hüvelyujja között tekergette. Már öt éve, hogy az első őszi esővel, az első hűvös napokkal ezt a pulóvert húzza fel, és addig hordja, ameddig csak bírja. De csak otthon viseli. Rendszeresen langyos vízben mossa és meg is varrja, ha kell.

Több időt töltöttünk együtt, mióta anyám meghalt. Fél évvel Marija infarktusa után nyugdíjba ment, és hetente egyszer rendszeresen látogatta a temetőben. Halálának évfordulóján tíz kicsit ciprust ültetett el a sírjánál, s még aznap este elmagyarázta nekem, hogy ez egy tipikusan temetőbe való fafajta, amely az antik Mediterráneumban Szaturnusz isten jelképe és tartozéka volt, de jellemező Aszklépioszra és Apollónra is, lombkoronájának lángalakja miatt. Most először hagyta el életében az ajkát különféle antik istenségek neve, gondoltam. Locsolgatta ezeket a ciprusokat, és levágta az alacsony ágaikat. Kérte, hogy Marija neve alá véssék be az övét is. A mesterek elvégezték a munkát, s a neve alá zárójelben feltüntették a születési évszámát egy kis vonalkával a végén, ami mögé majd az elhalálozásának esztendeje kerül. Ez a vonal… ez az egész életem, mondta és elnevette magát. Egy megjátszott mosollyal reagáltam erre, s közben az jutott eszembe: apám az utóbbi időben gyakran beszél kinyilatkoztatásokban… a hallgatag ember szónokká változott… aggasztanak a hangulatváltásai… hosszú passzusokban beszél, pontok és vesszők nélkül, majd mintha történeteiben hirtelen kanyarokat venne, elkalandozik, és valami ismeretlen irányban indul tovább; nem beszél anyámról… kerüli a témát, még akkor is, ha én igyekszem előhozakodni vele… szívesebben beszél a rossz időjárásról, vagy arról, hogy ez a város már nem hasonlít semmire; s nem tudom megfejteni, mi állhat az ilyen magatartása és viselkedése mögött; pedig könnyen lehet, hogy nincs is mögötte semmi különös: egy olyan ember elvesztése, akivel ennyi időt töltött együtt, új helyzetet teremtett; ezzel együtt pedig új gondolatokat, új beszédet és gesztusokat…

Ilyen dolgokon töprengtem miközben ő összeszedte a kerti szerszámait, a kezéről leporolta a vörös földet, sarkával pedig benyomkodta a kavicsokat a Marija sírja melletti ágyásokba. Mindezt valójában már korábban megéreztem egy pillanatban, ha csak egy gondolatfoszlányban is, még ha nem is fogalmazódott meg bennem pontosan. Nem tudhattam, hogy mi maradt meg az ő világából anyám temetése után. Néha úgy tűnt, hogy a hivatali sötét kedélye, mint az egyik jellemvonása, hirtelen helyrezökkent, mert olykor a felismerhetetlenségig képes volt felszabadultan viselkedni. Hangosan olvasott fel aforizmákat a lapokból, kinevette a horoszkópot, ami a csillagjegyek egészségi állapotát egy vagy két szóban határozta meg: tüdő, torok, vigyázzon a lábára, vagy kerülje a huzatot. Egyre gyakrabban merült el az emlékezésben, ami a házassága előtti időkbe vezette vissza, a Marijával való megismerkedés pillanata elé, s ilyenkor úgy tűnt, hogy valaki más beszél belőle, nem az én apám, nem Marija hitvese. Városokról mesélt: Zágrábról, Bécsről, Ljubljanáról, Vukovárról, Vinkovciról, Szarajevóról. Úgy írta le ezeket, mintha soha nem is éltek volna, és ma sem élnének bennük emberek: csak a puszta föld, utcákkal és házakkal, de emberek nélkül. Legalábbis ilyen kép alakult ki a fejemben, mert apám sohasem említett embereket. Kávéházak nevét, külvárosokét, szállodákét, amelyeknek semmi közük sem volt ehhez a világhoz. Sokkal inkább valamiféle ködös, lebegő anyagi tények voltak ezek, amelyek nem estek az ismert földrajz hatálya alá. Ahogy apám is egyre inkább eltért attól a képtől, amit éveken át kialakítottam róla az érzéseimben és a gondolataimban.

És ma van Marija halálának ötödik évfordulója. Figyelem őt, ahogy ül a fotelben és önkéntelenül tekergeti azt az elzsírosodott zöld gyapjúszálat. Rég nem vágta már le a körmét, ezért tekergetés közben kis koccanásokat hallani. Mutatóujjának körme a jobb kezén megsárgult a dohányfüsttől. Ezt a körmét emeli most az ablak felé, és azt mondja, reggel néhány hópelyhet látott. Nagyok voltak és csak lassan hulltak le, mint a könnyű hamudarabok, mondta. Biztosra vette, hogy napközben még esni kezd az igazi hó. Még napközben esni kezd az igazi hó, mondta, majd megdörzsölte a hópelyheket a mellkasán.

Öltönye, inge és nyakkendője egy vállfán lógott a nappali szoba ajtajára akasztva. Minden tökéletesen vasalt és tiszta volt: a temetői öltözék. Fekete félcipőjét újságpapírra tette a kályha mellett, hogy kicsit felmelegítse. Öt vékony gyertyát vett egy nappal korábban, meg egy zacskónyi műtrágyát, amit majd a ciprusok tövéhez szór. Arra vártam, hogy elszívja cigarettáját és felálljon, de ő rágyújtott még egyre, és az Inter–Roma futballmeccsről kezdett beszélni, aminek 1–1 lett a végeredménye. Az jutott eszembe, hogy tán megfeledkezett arról, miért is találkoztunk ilyen korán, de ő eleresztett a plafon felé egy újabb füstfelhőt, majd azt mondta, egyre kevésbé emlékszik Marijára. Nem tudja felidézni az arcát, a homlokát, sem a fülkagylója alakját. És ez idegesíti. Nem akar a fényképekhez nyúlni, mert az csak az emlékek és érzelmek művi megidézése volna. Eloltotta a fél cigarettáját és azonnal egy másikra gyújtott, majd azt mondta, hogy már nem érez semmit ez a nő, ez a személy iránt. Becsukta a szemét és egyre hevesebben gyűrögette az ujjából kilógó gyapjúszálat. Arra gondoltam, hogy már csak ez a zsíros madzag köti még anyámhoz. A szemem teleszaladt könnyekkel. Amikor kinyitotta a szemét, meglátta a cigaretta izzó végét. Azt hittem, tovább folytatja majd abban az igyekezetében, hogy megmagyarázzon valamit. De apám felállt és a polcról leemelte a kis, elferdült ollót. A körmeire mutatott, majd figyelmesen nekiállt levágni azokat. A vastag darabok csak úgy röpködtek a szobában. A tekintetével követte röptüket, majd fájdalmas arckifejezéssel folytatta. Amikor végzett, felállt, és elkezdte figyelmesen összeszedni a körmét. A tenyere közepére gyűjtötte a darabkákat, mintha a súlyukat méregetné. Ezek a körmök, úgy tűnt, nem egyszerű jóval súlyosabbak voltak, mint holmi szaru. A körmök még hónapokig nőnek a halál után is, mondta. És a haj is. Tudtad ezt?, kérdezte apám. Mondtam, hogy tudom. A körmeit a hamutartóba szórta és egy újabb cigarettára gyújtott. A füstöt mélyen leszívva cigizett. Néhány másodpercig visszatartotta a levegőt, majd könnyedén kifújta a füstöt, hol az orrán, hol a száján. Engedte, hogy a füst körbelengje az arcát, a homlokát, s hogy a hajába szálljon, a nyaka körül tekeregjen. Alaposan dohányzott, mintha ezáltal holmiféle felfoghatatlan értelemmel töltené fel saját magát. Tönkreteszed magad, ha így folytatod, mondtam. Azt hiszed, ennyi elég ahhoz? A cigaretták magasztosak!, szólt füstködbe burkolózva. Jóval kevesebbet szívott, amíg élt anyám. Habár dohányzott, nem szerette a cigifüstöt a lakásban, így hát nagyon gyakran, akármilyen hideg volt is odakint, kijárt a balkonra rágyújtani. Most minden ajtó és az összes ablak csukva volt. Felálltam, hogy kinyissam a fejünk mellett lévő ablakot, de apám rám kérdezett, hogy mit csinálok. Megmondtam neki, hogy ki akarom nyitni az ablakot. Hadd jöjjön be egy kis friss levegő. Itt már elviselhetetlen , mondtam. Ő meg erre azt mondta, hogy nyitogassam az ablakokat a saját házamban, amikor csak akarom, de nem akartam visszakérdezni, hogy Hát ez nem az én házam?, mert attól tartottam, hogy apám nagyon elégedett lenne, ha folytathatná ezt a vitát. Azt mondtam: Jó. Rendben. Kint hideg van. Hó fog esni. Akkor pillantottam meg az első hópelyhet, amelyet a szél az ablakra ragasztott. Vagyis, már esik is, tettem hozzá. Fölkelt, hogy megnézze. Az ablakhoz hajolt. Leültem, ő tovább bámészkodott. Volt valami kapcsolat a mellkasán lévő hópelyhek, és azok az igaziak között, amelyeket odakint látott, a táj szürkeségében. Úgy éltem meg ezt a képet, mint egyfajta metaforát, amely az igazságtartalmával és az erejével tűnt elő, de képtelen voltam gondolatokba és szavakba önteni. Amíg a havat figyelte, a cigaretta leégett az ujjai közt. Amikor bele akart szívni, leesett a hamuja és szétszóródott a mellkasán, majd továbbgördült, s hólavina módjára hullott végig a teste mellett, akárha valami ősi óriásról hullana, futott végig agyamon a gondolat. Tudtam, hogy havazni fog. Már két napja fájnak a csontjaim, mondta, miközben egy újabb cigarettára gyújtott. Hát… Akkor indulunk?, kérdeztem. Én nem megyek sehova, mondta és letette cigarettáját a hamutartóba. Néhány percig csendben voltunk. A füstje egyenes vonalban szállt fel, majd nagyjából a szoba közepe táján egy gyorsan mozgó keskeny örvényben tűnt el. Tekintettem követtem ezeket az elmúló formákat, s azt méregettem, hogy néznének ki, ha történetesen piros lenne a színük. Hirtelen mindketten a hamutartóra néztünk. Éles sercegő hang áradt belőle, ami felkeverte a hamut. Megperzselődött szaru, szerves anyag kellemetlen szagát éreztem. Apám körme sercegett. Elvettem a cigarettát. A sercegés pillanatokon belül elhalt. A bűz szétáradt a szobában. Odanyújtottam neki a félig égett cigarettát. Néhányszor ráfújt a parázsra, majd zavartalanul szívta tovább. Mondtam, hogy most pedig kinyitom az ablakot, mert ezt nem tudom elviselni. Egy kinyilatkoztatással válaszolt: Sokkal borzalmasabb dolgokat is el kell majd viselned az életben, mint apád égett körmének szaga. Szavai hosszan utaztak a füstfelhőn át. Kinyitottam az ablakot. Az öklére húzta a pulóver ujját, fejét pedig leeresztette. A hó nagy pelyhekben esett. A szél az ablaküvegre hordta a csapadékot. A találkozás a meleg levegővel hirtelen pörgésre és piruettezésre késztette a hópelyheket, amit csak a benti tárgyakra hullva hagytak abba. Csukd be!, szólt apám. Megfagyok. Nincs szükségem hóra a lakásban, mondta. Becsuktam az ablakot. Egyedül megyek, mondtam. Menj egyedül, szólt apám. Ma nem tudnám elviselni a temetőt, mondta. Mondd az embereknek, hogy nem érzem jól magam. Beteg vagyok… Tüdőgyulladásom van… Mondj bármit… de ma nem tudok kimenni a temetőbe, mondta és indulásra noszogatott a legyezgetésével. Értem, mondtam, még ha sok mindent nem is értettem. Semmit sem értesz, mondta apám, és tovább cigarettázott. Felálltam és ajtó felé indultam. Megálltam a szoba közepén és a tárgyakat méregettem. A tévé melletti polcon: ott állt anyám ékszerdoboza. Meggyőződésem, hogy apám soha nem nyúlt hozzá. Felnyitottam a poros relikviát. Ezüstgyűrűk és aranyláncok. Mellettük egy doboz Winston. Apám tehát mégis kinyitotta a dobozt. Ez lett mosta a dohányraktára. Marija ékszereinek még mindig Chanel 5 illata volt. A Chanel 5 még mindig anyám illatát őrzi. Megszólalt a telefon. Lecsuktam a dobozt. Apám hirtelen felkelt. Marija és az anyám két külön személyiség, jutott eszembe.

Apám sietve nyitotta ki a nappali ajtaját, és eltűnt a folyosó félhomályában. Az öltönye, a nyakkendője, a nadrágja az ajtóra akasztott vállfán: oly emberien ring, mintha a valóságot készülne darabjaira szedni, futott át agyamon a gondolat, s megvártam, hogy a szellem az ajtón megnyugodjon, csak aztán indultam apám után. Úgy emelte fel a telefont, mint aki sokat vár ettől a beszélgetéstől. A folyosó végén álltam, ő meg a másikon, a súlyos fekete kagylót a jobb füléhez szorítva. Igen, mondta. Majd azt mondta, hogy Nem és Ma? A szeme elárulta félelmét. Vékony fekete zoknit viselt piros szegéllyel. A talpával elnyelte a kerámialapokból áradó hideget. Váltogatva emelgette lábát. Úgy tűnt, mintha a kiöregedett apám táncolni próbálna. Még egyszer azt mondta, hogy Nem! Ezúttal jóval hangosabban. Miért?, kérdezte a telefonkagylótól, majd végigfutott rajta a hideg. A papucsa a fal mellett állt. Elvettem és csendben a lába mellé tettem. Haragosan rám nézett, majd belebújt a papucsba. Megértettem: azt akarta, hogy kimenjek. A jelenlétem zavarja a beszélgetést. Eddig is csak nehezen talált olyan szavakat, amelyekkel nem árulja el, hogy ki van a vonal másik végén, vagy, hogy mi a beszélgetés tárgya. Felhúztam a kabátomat, amelyik itt lógott a folyosón, a fogason, és az ajtó felé indultam. Apám csak görcsösen legyintett, majd ugyanezzel a görccsel jelezte, hogy álljak meg. Arra számítottam, hogy majd mondd is valamit, de csak a két ujját emelte a szája elé. Három gyors mozdulatot tett az ujjaival. Ez azt jelentette, hogy cigarettát kér. Néhány pillanatig mozdulatlanul álltam, kezemben a kijárati ajtó hideg alumíniumkilincsével. A tenyerem izzadtság öntötte el, a gyomromban pedig haragot és csalódottságot éreztem. Apám és én a sötét folyosó két ellentétes végén. Két egymástól élesen elkülönülő, amelyek közt a dohányfüst végtelen köde lebeg. Ez jutott eszembe. Ezt éreztem. Visszamentem a nappaliba, elővettem egy cigarettát és rágyújtottam. Az öngyújtóra egy gyíkot véstek, amelynek egy kék kavics helyettesítette a szemét. A benzin és az égő dohány ízétől heves köhögés tört rám. A füst csak kínkeservesen hagyta el a tüdőmet. Keserű íze összegyűlt a torkomban és a nyelvemen. Kinyitottam az ablakot, de a hideg levegő nagyjából ugyanúgy hatott rám. Mély levegőt vettem és tovább köhögtem, szerettem volna letenni a cigarettát. A hópelyhek az arcomra és a vállamra hulltak. A csapadék ekkor már sokkal intenzívebb volt. A havazásban szinte alig látszottak a szomszédos épületek kontúrjai. A köhögésem csillapodott. Az udvarról havat eddig még szinte alig látott gyerekek örömteli kiáltozása hallatszott. Megvártam, hogy a légzésem teljesen lenyugodjon. A hófehér égre emeltem a tekintetem, és igyekeztem egy-egy pehely útját a pillantásommal végigkövetni, majd becsuktam az ablakot. A cigi egyharmada ekkora már elégett. Levertem a hamuját apám körmei közé. A nagy hamutartó aljában feltűnt a piros tetős ház és a három ciprus az udvarban. Tízegynéhány csikk tarkította a tájképet. Le lehet írni ezzel a képpel egy egész életet? Két ujjal megfogtam a körömdarabokat. Szúrtak, mint a tüske. Az orromhoz emeltem és megszaglásztam. A tüdőmet most a megégett szaru szomorkás szaga töltötte be. Apám itt van bennem, az ő élete pedig a hamutartóban égett el. Szerencsétlen apám, gondoltam, és a körmeit figyelmesen visszaszórtam a ciprusok közé. A megrendelt cigarettának már csak a harmada volt a kezemben. Időközben a folyosó felől egyetlen hangot sem hallottam. A cigit a háztetőn oltottam el, majd egy másikra gyújtottam, ügyelve arra, hogy a füst ne érje el a tüdőmet. A folyosóról a kagyló koppanását hallottam. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, a kagyló még kettőt koppant. Apám ott állt a polc mellett és görcsösen nyomkodta a leeresztett telefont. A cigarettáért nyújtotta a kezét. Beigazítottam az ujjai közé. Türelmetlenül vette szájába a filtert, és nagyot szívott bele, majd kifújta, s újra szívta. Úgy fogta a telefont, mintha újabb hívásra számítana. Mintha a falinaptárt kémlelné. Decembert egy utcai lámpával illusztrálták, amely megvilágítja a hópelyheket. A fény szélénél felsejlett a járókelők árnyéka. Kicsit távolabb az elhaladó autók sárgás fényszórói megvilágítottak egy kerékpárost, akinek ballonkabátja csaknem a földig ért. A felöltő mindkét oldala széttárult, egy hatalmas denevérré változtatva a biciklist.

Ki hívott?, kérdeztem, és a füstfelhőn keresztül igyekeztem elkapni apám tekintetét. Én ma nem megyek sehová. Világos? Miért állsz még itt? El fogsz késni. Az emberek már biztos ott fagyoskodnak a temetőben, mondta. Nem világos… mondtam. Nem is kell, hogy világos legyen. Most egyáltalán nem fontos, hogy neked világos-e. Éppen ezért indulj, siess. Az emberek már biztos ott fagyoskodnak, mondta. Dühösen kinyitottam, majd erősen be is csaptam magam mögött az ajtót. Megtorpantam, mert feltűnt, hogy a lépcsőházban szinte alig van hidegebb, mint bent a házban. A félemeleten betört az ablak. A szél behordta a havat. A nyílás alatt egy kerámiacserépben egy elhalt törpecitrom húzódott meg. Ez a cserép és ez a citrom egykor még a teraszunkon állt. A legszívesebben visszamentem volna, hogy megkérdezzem, miért dobta ki a citromot, de tudtam, hogy csúnyán összeveszünk, ha megteszem. Sietve mentem le a lépcsőn, igyekeztem nem gondolni apámra, ahogy ott áll a füstös, hideg folyosón, és görcsösen markolássza a telefonkagylót. Ahogy nyomtam a gázpedált, a hópelyheken áttörve a temető felé, igyekeztem nem úgy gondolni rá, mint egy öngyilkosra. Mégis láttam őt magam előtt: készen arra, hogy golyót röpítsen a fejébe, vagy a hulló hópelyhekkel együtt alávesse magát, és berekessze agóniáját. Valahol legbelül érzetem, hogy ma készen áll erre; úgy hittem – ha most azonnal vissza nem fordulok a kocsival és haza nem sietek –, úgy hittem, hogy a temetőből visszafelé jövet már vérbe fagyva találom őt, az ujjára égett cigarettával, egy nagy lyukkal a homlokán. De nem álltam meg, hogy visszaforduljak. A temető bejárata előtt álltam meg. A nagy fémkapu mellett várt a volt feleségem és a húga. Bezártam a kocsit, felhajtottam kabátom gallérját, körbetekertem a nyakamon a sálat, és feléjük indultam, azon tanakodva közben, hogy igazából kit is gyászolunk mi ma tulajdonképpen. Bocsánat, hogy késtem, mondtam. Hol az öreg?, kérdezte a volt feleségem. Beteg. Tüdőgyulladás. Vagy valami olyasmi. Alig tudtam rávenni, hogy maradjon otthon, mondtam. Hol vannak a többiek?, kérdeztem a volt feleségemtől, aki egy hópelyhekkel tarkított virágcsokrot tartott a kezében. Mit gondolsz? Az emberek szerinted élvezik, hogy a temetőben fagyoskodhatnak? Elmentek. Hát persze, hogy elmentek. Itt hagyták a virágokat és elmentek. Te meg ugyanúgy lekéstél erről is, mint minden másról is az életben, mondta. Arra gondoltam, hogy talán épp ebben a pillanatban, miközben ő itt a fejemre olvassa a szemrehányásait, apám meghúzhatja a ravaszt. Iiiii… itt hagyták a virágokat. Sok szép vi-viii-iiirágot hoztak, mormogta a volt feleségem dadogós húga. Megyünk?, kérdeztem a kis ajtóra mutatva a hatalmas fémkapun. A fejlövés mindig végzetes? Igyekeztem felidézni azt a régi történetet, amelyben a szovjet tiszt homlokon lövi magát, de a golyó épp a két agyfélteke közt halad el, következmények nélkül.

Néhány csokornyi, celofánba csomagolt sárga rózsát hagytak az emberek. A leánderbokor a földig hajolt a friss hó súlya alatt. A ciprusok pedig úgy néztek ki, mint valami gyerekek, akiket díszszemlén lepett be a hó. Marija… mondta feleségem és a márványlap közepére helyezte a csokrot. Mmm… M… Ma-Marija, mondta a dadogós sógornőm, aki inkább a fejéhez közelebb tette a virágot. Megráztam a ciprusokat, hogy megszabadítsam őket a terhüktől. A gyertyák az öregnél maradtak. Volt feleségem hozott néhányat. A sír körül keringtem, olyan dolgokat művelve, amit általában az emberek a temetőben tesznek. Leszedtem róla néhány ráhullott falevelet, kicsupáltam két tő gyomot. Valami tüskeszerűség befúródott a körmöm alá a hüvelykujjamon. Bekaptam az ujjam és fájdalmamban becsuktam a szemem. A volt feleségem letérdelt, hogy meggyújtsa a gyertyát. Kabátja alatt rövid zöld szoknyát viselt, és nagy rombuszokkal mintázott fekete harisnyát. Amíg ott guggolt, a világoskék sálja a lába közé lógott. Lábszárai ernyedtebbek és vastagabbak lettek. Észrevette, hogy figyelem. Kabátjával eltakarta a térdét és mérges pillantással bólintott. Amikor végzett a gyertyákkal, felállt és meggyújtott egy vékony, fehér cigarettát. Nem tudtam, hogy dohányzol, mondtam, csak, hogy mondjak valamit. Dohányzom, mondta, és mélyen beleszívott a cigibe. A húga a szomszéd sírokat nézegette. Rámutatott az egyikre szemközt, óvatosan felék fordította a fejét, és mondott valamit, amit nem értettem. Ekkor már kisebb hópelyhek estek. De sokkal sűrűbben. Apámra gondoltam, és nagy hópelyhekre a mellkasán. A volt feleségem elszívta a cigarettáját. Ezt hova dobjam?, kérdezte. Csak dobd el… Akárhová, mondtam. Talált egy papírfecnit, a cigit figyelmesen eloltotta a hóban, majd belecsomagolta a csikket. Ezt a kis csomagot a húgának adta, aki lelkesen zsebre vágta. Kétszer is röviden megtapogatta a helyét a jól végzett munka jeleként. Óvjuk a si-si-sírjainkat, mondta mosolyogva. Elülső fogainak egyikére ragadt egy sötét mángolddarab, vagy valami hasonló zöld színű növény. Mindannyian annak a betonbunkernek a különböző oldalain álltunk, amelybe anyámat eltemették. S amelybe majd apámat is temetik. Északi szél fújt, ezért csak a sírkő lapján tapadtak meg a hópelyhek. Ezzel pedig kiemelték a betűket és a számokat. A kezem le akartam törölni a havat, de az egész fagyott volt. A ciprusok nem élik túl ezt a telet, gondoltam. Apám nem éli túl ezt a napot, gondoltam. A születés évszáma ott várakozott az elhalálozáséra. A kettő közötti kötőjel a teljes életünk, mondta apám. Talán épp ezek azok a szavai, amelyekre mindig is emlékezni fogok, ha ő már nem lesz, gondoltam. A testvérek még mindig úgy álltak ott, mint aki gyökeret eresztett. Mert talán épp én vagyok az, akinek el kell döntenie, hogy mikor elég. Mindketten egy-egy meghatározhatatlan pontba néztek.

Megyünk? Nem akarom, hogy megfagyjatok, mondtam. Összenéztek. Megdörzsöltem a tenyerem és léptem egyet hátra, hogy ezzel rábírjam őket az indulásra. Még egyszer összenéztek, majd a temető központi ösvénye felé indultak. A volt feleségem meghízott. A húga feketére festette a haját. A jobb térde beakadt. Úgy vonszolja, mint egy deszkát. Mindig hosszú kabátban jár, hogy elrejtse ezt. Amivel persze épp ellentétes hatást ér el. Ahogy hátulról figyeltem, a mechanikus babák jutottak eszembe. De ki építene bicegő mechanikus babát?, gondoltam. Ahogy haladtunk a kopott járdaköveken, a volt feleségem és a húga időnként felsikoltott és széttárta karját, hogy el ne essen. A volt feleségem megállt. Mindketten az út szélére húzódtak. Morajlást és visszafojtott sírást hallottam. Az út végén felsejlett egy koporsó. Négy homályos férfialak úgy tartotta a vállán, mint a kariatidák. A nyomukban pedig húszegynéhány lehorgasztott fejű ember haladt. A leghangosabb egy alacsony nő volt, aki menet közben is igyekezett érinteni a koporsót. Fel-felzokogott és úgy nyújtotta a kezét, mintha a halottat simogatná. Ebben azonban egy fiú akadályozta; megfogta az alkarját, de a nő továbbra is azon ügyködött, hogy kiszabaduljon a szorításából, és már nyúlt is ismét a koporsó felé. Mi hárman félrehúzódva vártunk. Nem lehetett megkerülni a menetet. A hátsó kijáratot akartam említeni. De a volt feleségem elhallgatatott. A szája elé emelte ujját, és azt mondta: Legyen benned tisztelet. Apámra gondoltam. Az égett körmök szagára, ezért azt mondtam: Én megyek.

Te… mondta a volt feleségem. Te… ismételte meg a húga. Átvágtam a járda melletti sövényen. Átugráltam a száraz virágcsokrokat, leánderágakat és márványlapokat. Nevek és arcok váltakoztak, az elhunytak fekete-fehér fényképe a márványba vésve. Két elázott munkás ült a fa alatt, a félig kiásott sírgödör mellett. Hatalmas kenyérdarabok voltak a kezükben, valami piros masszával megkenve. Abbahagyták a rágást, amíg elhaladtam mellettük. Én azt mondtam, hogy Jó napot, ők meg nem mondtak erre semmit.

A hátsó kapu zárva volt. Egy macska átbújt a rácsokon és megiramodott a szomszédos sírhoz. Nagyot káromkodtam, amikor megláttam, hogy a kijárat zárva van. Át kellett ugranom a kerítésen. A kezemmel lesöpörtem a havat a tetejéről, egy betonlap résében megtámasztottam a lábamat, és minden erőmet összeszedtem. Fent ültem a tetején. Láttam mindkét világot, az egyik és a másik oldalamon. A járdára ugrottam és éles fájdalmat éreztem a jobb térdemben. Egy nő elrakta az esernyőjét. Néhány lépést hátrahőkölt, majd megkerült, miközben én a ruhámat igazgattam. Hógolyók röpködtek a fejem körül, amíg az autómhoz értem. A gyerekek az utca másik oldaláról folyamatosan dobáltak. Letöröltem a havat a szélvédőről. Amikor kiszálltam, elfelejtettem kikapcsolni a rádiót. Egy férfi bariton az északi viharról beszélt, meg a fehér hótakaróról, ami meglepetésként érte a déli országrészek lakosságát. Majd leadták a Négy évszakot, hogy ezzel is rögzítsék, hogy az időjárás a mai nap témája. Minden adón a viharról és az útviszonyokról beszéltek. Nagy fennakadások, torlódások, hótorlaszok. Epikus képek, gondoltam, miközben elfordítottam a kulcsot. Az emberek itt nem szoktak hozzá ahhoz, hogy hóban vezessen.

A zöldre várva arra gondoltam, hogy ott találhatom a bejárat előtt a mentőkocsit. Ez azt jelentené, hogy a legrosszabb dolog történt. Az egyik szomszéd hallhatta a lövést, és megnézte, hogy mi történt. Apám előhúzta a párnák között rejtegetett régi Waltherét. A csövét a homlokához illesztette, majd meghúzta a ravaszt. A kilencmilliméteres átszakította a tarkóját, gondoltam, és gázt adtam, kikapcsoltam a rádiót. Könnyzacskóim hirtelen megteltek. Arra számítottam, hogy régi, gyermekkori emlékek jutnak majd eszembe, a boldog időkből, amiket ezzel az emberrel éltem meg. De drága apám szétroncsolt koponyájának képe erősebb volt az emlékeknél. Ha egy vértócsában találok rá, akkor az én életemnek annyi, gondoltam. Az, hogy nem maradtam itthon vele, hogy elmentem a temetőbe, a holtak közé, hogy tíz percet ácsorogjak ott hideg és szétrothadt csontok mellett – ez örök életemben lidércnyomásként fog elkísérni.

A lépcsőház előtt nem zajlott semmi szokatlan. Enyhült a szél. A hó csendesen esett. Csendesen, gondoltam. Néhány koszos sirály üldögélt az utcai lámpákon. És már megint a gyerekek. Megőrültek ettől a fehérségtől. A kezem izzadni kezdett. A lábamban és a gyomromban hidegséget éreztem. Minden megtett lépcsőfok tovább erősített abban a hitben, hogy nem találom őt életben. Feldúltsága elérte csúcspontját, gondoltam. A nő a harmadik emeltről épp iskolába indította gyermekeit. Az ajtó előtt igazgatta a piros sapkát a kislány fején, a kéket a kisfiúén. A gyerekek hangosan mondták, hogy Jó napot, az anyjuk mosolygott. És semmit sem mondtam. Megálltam az ajtó előtt és kimondtam a kis sárgarézlemezre gravírozott nevet. Szeretett apám, gondoltam, és lenyomtam a fagyos kilincset. Nyitva. A nappaliba indultam. A fotel üres. Bent hideg van, a levegőben dohszag. Így álltam néhány másodpercig, a bútorokat néztem. Az ürességnek, ami beköltözött ide, olyan szaga volt, mint a régi újságoknak.

A hátam mögött szólalt meg. Nem szólított a nevemen, csak annyit mondott: Fiam. A folyosón ült, a földön, a falnak támaszkodva, a polc rejtekében. Jobb kezével nyomkodta a mellkasára szorított telefonkagylót. Hogy tudja majd pont ezzel megölni magát, gondoltam. Elvettem tőle a kagylót és visszatettem a készülékre. Ő továbbra sem kelt fel. Néhány szétdobált csikket láttam a polcon. A falinaptár decemberi tájképét eloltott cigaretták nyoma maszatolta össze. A lámpa előtt álló ember feje helyén ki is égett. Az autók fényszórói helyén két fekete lyuk. Két fekete pötty, amely előtt szétterjed a fény. Felé nyújtottam a kezem. Vártam, hogy megfogja és felálljon, de ő csak kitartóan meredt egy elképzelt pontba a szemközti falon. Kérsz egy cigit?, kérdeztem, ő meg csak alig észrevehetően bólintott. Amikor egy égő Winstonnal a kezemben visszatértem a nappaliból, apám már talpon volt, és kedvetlen mozdulatokkal söpörte le zöld pulóveréről a hamut. Úgy tűnt, hogy alig áll a lábán. Talpával a talajra nehezedve úgy vonszolta magát, mint medúza a parton. Enyhén behajlított térddel lépkedett, mintha a vállán cipelne valakit. Megpróbáltam a hóna alá nyúlni, hogy a fotelhez vezessem. De jelezte, hogy ne közelítsek, és egyedül folytatta.

Mintha szellemet láttam volna. Egy embert, aki minden pillanatban elveszít valamit a lényéből, könnyed átalakulásban valami mássá, meghatározatlanná és ismeretlenné. A fotelbe zuhant és erősen megszorította a karfáját. A cigaretta lelógott az alsó ajkáról. Időnként megfogta a fogával és behúzta. Borsónyi izzadtságcseppek gyűltek a szemöldökére. A füst ott kúszott az arca körül, az orránál és szempilláinál tekergett, hogy aztán a gyér hajában végezze be útját. Úgy tűnt, mintha a feje párologna, felforrósodva és nedvesen. A tény, hogy életben találtam őt, letörte az ösztönöm, hogy reagáljak erre. Csak álltam ott és néztem, fogalmam sem volt, hogy mi játszódik le apám fejében, s hogy milyen fekete lyuk készül épp elnyelni őt.

Kiürítettem a hamutartót. Apám fölé hajolt és beleköpte a csikket. Csinálok kávét, mondtam, ő pedig nem szólt semmit. Nincs kávé. Főzök teát, mondtam a konyhában keresgélve. Még mindig hallhatott. Az orbáncfű virágai az üveg alján gyűltek össze. A száraz virágokból készítjük a teánkat, gondoltam, és az üveg tartalmát a kis fémtojásba szórtam.

Apám megnyugodott a fotelben ülve, és ismét megfogta a kilógó gyapjúszálat. Ritmikus mozdulatokkal tekergette, mintha rózsafüzért morzsolgatna. A hó még mindig esett. A teafőző sípolt. Néhány fekete muslincát vettem észre az üveg aljában. Ezért a szemétbe dobtam. A vödörben: a csikkek százai és néhány zsíros konzerv. A tojást a vízbe süllyesztettem. A víz felszínén megjelent a por és a törmelék vékony habja. Használat előtt el kellett volna mosnom a teafőzőt. Ebben a házban rég nem főzött senki sem teát.

A bögrék oldalát vadászjelentek díszítették. A német vizsla fácánt visz a szájában. A vadász a lombok felett szálló madárral céloz. Elmostam a bögréket és csak utána öntöttem bele a teát: valami szagtalan sárgás folyadékot. A nappali asztalának üvegfelületén tükröződött apám alakja. A teáját pont oda tettem, ahol az arca látszott. Az üveg bepárásodott a forró bögre környékén. A frizsider zúgását és apám nehéz légzését hallottam. Sötétedett. Felkapcsoltam a lámpát. Kezével eltakarta az arcát, és kérte, hogy oltsam el. Nem ülhetünk itt a sötétben, mondtam. És miért nem?, kérdezte apám. Eloltottam a lámpát. Úgy tűnt, hogy kezd visszatérni a világba, ezért minden óhaját gondolkodás nélkül teljesítettem. Közelebb toltam a teáját. Amikor ránézett a bögre díszítésére, és annyit mondott: Szörnyetegek. Kiskanalat és cukrot kért. Megkérdeztem, hol tartja a cukrot, csak hogy még néhány teljesen hétköznapi mondatot kicsikarjak belőle. Tudod te, hol áll a cukor, mondta ő.

Amikor a cukorral és a kiskanállal visszatértem, apám az ablaknál állt, az apró fényes pontokkal tarkított hófüggönyt figyelte. Megédesítettem a teáját és a kezébe adtam a bögrét. Úgy meglepődött, mintha most először látnak életében: a szemembe nézett, elvette a teát. A keze tökéletesen nyugodt volt. Az ujjait a bögrére fonta. A fülét fogd! Forró, mondtam, de apám tovább szorította teljes tenyerével. Reméltem, hogy majd a fájdalomra reagál, megváltoztatja hangulatát, és visszatér valamiféle stabil letargiába, amiben Marija halála óta kínlódott. Ivott egy kortyot, visszaült a fotelbe és a bögrét az asztalra tette. Az égővörös tenyerére meredt. Közelről vizsgálgatta, mintha csak a vonalakat méregetné azzal a szándékkal, hogy újraértelmezze azokat. Hozok egy nedves rongyot… Hogy lehűtsd a kezed… mondtam. Égő tenyerét a homlokára tapasztotta. Nem kell. Nem fáj… Mihez kezdjek egy nedves ronggyal… mi a faszom?, mondta, majd cigarettára gyújtott.

A durvaságaira általában ugyanabban a hangnemben reagáltam. Ilyenkor aztán még néhányszor visszaszólt, erős szavakat szórva el magából, mielőtt elhallgatott volna, majd néhány perc múlva megpróbálkozott, hogy visszavezesse beszélgetésünket a normális menetéhez. De aznap: nyugodt következetessége hallgatásra bírt. Ez az állapot olyan szomorúságot váltott ki belőlem, amit nem tudtam sem definiálni, sem megnevezni. Az én kőkemény apám itt oldódott fel előttem, a szemem láttára hullott apró darabjaira, és fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék rajta. Mit sem számított, hogy időnként kinyitom vagy becsukom az ablakot, teát főzök, meggyújtok neki egy-egy cigarettát, vagy épp az izzadt arcát figyelem. Nem számított az sem, hogy a hangulatváltozásait a megöregedett és elhasználódott test számlájára írom. Mindez nem volt elég, tudtam jól. Marija volt az egyetlen, aki segíthetett volna. De ő nem volt itt, mint ahogy már soha nem is lesz.

Apró kortyokban ittam az íztelen teát, és apám markos kezét figyeltem. Nem is emlékszem már, mikor érintettem meg őt utoljára. Talán akkor, amikor elmondta, hogy anyám meghalt, futott át az agyamon, és igyekeztem felidézni annak az ölelésnek az emlékét.

Marija halálának előző évfordulója még gond nélkül telt. Aznap késő estig üldögéltük együtt mi ketten. Az első évfordulón még húszegynéhány ember gyűlt össze a temetőben: néhány elfelejtett rokon virággal, Marija húga és apám két barátja. Ő öltönyt húzott és készséges partner volt a halk beszélgetésekben, amelyek megidézték az elhunyt emlékét. Az évek múlásával azonban az emberek lassan elfogytak, a díszőrséget a ciprusok egészítették ki. Három év elteltével pedig már több volt a ciprus, mint az ember.

Apám öklére eresztettem a tenyerem. Úgy tűnt, mintha észre sem vette volna. Még mindig félig nyitott szemmel ült egy pontba meredve. Az ő pontjába. Megdörzsöltem a kézfejét, és meglepetéssel észleltem, hogy mennyire megérdesedett. Csak ekkor nézett rám. Nem voltam biztos abban, hogy mit olvastam ki ebből a tekintetből. Szerettem volt azt hinni, hogy legalább egy kicsit elmosolyodott, de az arckifejezése inkább valamiféle gúnyra emlékeztetett. Amikor elvettem a kezem, arcvonásai visszarendeződtek a szokásos helyzetükbe. Igazából csak meg akartam érinteni, hogy teszteljem, az én belső világomban mit idéz majd elő egy ilyen testi kontaktus. De nem éreztem semmit a puszta félelmen és zavartságon kívül. Mintha kifejlődött volna benne valami sötét és erős; mintha belátta volna, hogy ezzel már nem tud megküzdeni. Minden segítség tárgytalan, ezért az én figyelmességem is csak gúny tárgya lehet, mint holmi protokolláris kedvesség, mint valami hülyeség és értetlenkedés.

Úgy döntöttem, hogy addig ülök itt a kanapén, ameddig csak kell. Amíg valamilyen változás nem történik. Kicsit később talán étellel és sörrel kínálom őt; a valóság apró morzsái a tudatát és a testét, ha többre nem is, a legelemibb kommunikációra késztetik majd. Ez volt a tervem. Primitív és zsaroló, de az egyetlen, amelyet ebben az agóniában sikerült összeraknom.

Szinte teljes sötétségben ültünk. Az egyetlen fénylő pont a villanykályha hőszabályzójának kis vörös lámpája volt. Ahogy ránk ereszkedett a sötétség, a szemem egyre jobban megszokta ezt a skarlátos fátyolosságot, füstösséget. Már meg tudtam különböztetni a vöröses hártyába csomagolt tárgyakat, apám arcának körvonalait, és a borsószemnyi izzadtságcseppek csillogását a homlokán. Mindig, amikor rágyújtott, a Zippo öngyújtó benzines fénye rövid időre beragyogta a szobát. A pupillák hirtelen összeszűkültek, a tárgyak pedig megnyúlt és remegő árnyakat vetettek. Az ilyen pillanatok rendszeres időközönként ismétlődtek, és később is úgy maradtak meg, mintha éles fényképek lennének. A hatodik cigaretta után azonban az öngyújtó feladta. Az apámmal töltött időt az elszívott cigaretták számban kell mérni, gondoltam. A füst marta a szemem. Össze-vissza nyomkodta az öngyújtót, valamiféle enyhén tejes árnyalatot adva ezzel a vörös színnek. Szerettem volna rájönni, hogy mit csinál a kezével, annyira merész azonban nem voltam, hogy felkapcsoljam a villanyt. Ezzel most olyan változásokat indítanék el, amelyeknek a következményei akár végzetesek is lehetnek, gondoltam.

S akkor apám teljesen váratlanul azt kérte, hogy kapcsoljam be a tévét.

Szükségem volt némi időre, hogy felfogjam ezeket a szavakat, és összekössem a jelentésükkel. Rájöttem, hogy az imént az órájára nézett, s hogy most pontosan hét óra harminc van, ő pedig meg akarja nézni az állami csatorna esti, második híradóját. Minek neked most a híradó?, kérdeztem a helyzettől egy kissé idegessé válva. Úgy éltem meg ezt, mint valami nagy átverést. A katódcső már színekben fénylik majd, a milliárdnyi foton törli majd el holmi nagy hadsereg módjára a gondolatok finom árnyalatait, az anyagmaradványokat, és a füstös szobában felhalmozódott érzelmeket. Úgy döntöttem, hogy nem reagálok. Megvárom, hogy megismételje kérését, csak akkor állok majd fel és keltem életre ezt a szart. A fotel nyikorgott. Apám kinyújtotta jobb kezét és azzal elérte a lámpa kapcsolóját a polcon. S villanykörte mindkettőnket elvakított. A pulóver csupa hamu volt. Ősz szakálla a milliméter tört részével hosszabb lett, a szeme pedig véres. Az egyik hópehely szélén egy sárgás szélű lyuk tátongott. A cigaretta parazsa kiesett és kiégette a gyapjút. Apám a lyukra nézett és beledugta a kisujját. Olyan arcot vágott hozzá, mintha a kisujját a saját bőre alá dugta volna be, és azt mondta, hogy Kár. A szemembe nézett, s ezzel jelezte, hogy egy nagyon jelentős mondat következik: Nem csörgött a telefon? Nem értettem kérdést, ezért csak megvontam a vállam. Amíg mi itt… Nem csörgött a folyosón a telefon?, kérdezte. Nem, mondtam. Én semmit sem hallottam, mondtam a folyosóajtóra nézve. A kérdés úgy hangzott, mintha arra utalna, hogy a sötétben esetleg megtörténhet, hogy a csörgés is kevésbé hallatszik; mintha ő gyengébben hallana a sötétben. Úgy tűnt, mintha még mindig várná a hívást és a fontos üzeneteket a vonal másik végéről. Most először futott át az agyamon, hogy talán mindvégig a mai telefonbeszélgetés járt a fejében, s hogy az állapotát azok a szavak idézhették elő, amelyeket reggel hallott a kagyló hangszórójából. Ismeretlen és titokzatos szavak, amelyeknek jelentését nem tudtam kitalálni. Valakinek hívnia kellett volna?, kérdeztem. Nyilvánvaló volt, hogy ez a kérdés egy kicsit felizgatta. Újabb cigarettára gyújtott, és újra megkért, hogy kapcsoljam be a tévét. Nem kaptam semmilyen választ. Megnyomtam a kopottas nagy fekete gombot a készülék aljában. Zúgni kezdett, majd többször is zölden felvillant a kép. Kell neki egy kis idő, hogy bemelegedjen, mondta apám. Hangosítsd fel, tette hozzá. Teljesen feltekertem a gombot, s néhány másodpercen belül a hangszórókból felmennydörgött a nagyzenekari téma, amely a híradó kezdetét jelezte. A fülére tapasztotta a tenyerét, és megvárta, hogy beállítsam a hangerőt. A bemondót már elfogadható szintre halkítottam. A viccesen hátrafésült hajú ember mély hangon olvasta a nap hírét: hó. A városokat Északon befedte a hóvihar. A mellékutak járhatatlanok, apám pedig a felismerhetetlenségig megváltozott, gondoltam. A politikai aktualitásokat figyeltük a részletes jelentésre várva, amelyben majd megmutatják nekünk ezeket a fehér városokat, és a kocsisorokat az utakon. A konferenciatermek zöld fényt árasztottak a falainkra. Apám cigizett és üres tekintettel bámult ki az ablakon. A politika most hidegen hagyta. De amint a bemondó bejelentette a viharról készült helyszíni jelentéseket, a falusi lakosság és az északi országrészekbe indult autósok agóniáját, rögtön megfordult, és kérte, hogy hangosítsam fel.

A hójelentés elején falusi házakat mutattak, amelyeknek a teteje alig egy-két méterrel emelkedett ki a vakító fehérségből. Egy férfi a háztető szélének támasztott háttal ült. Amikor az arca elé tartották a mikrofont, csak annyit mondott, hogy nem tudja, mitévő legyen, s ezt a mondatot aztán még háromszor megismételte. Egyre közelebb hajolt, és végül már a szája szélével érintette a mikrofon védőszivacsát. A riporter kitért volna előle, de ekkor az öreg felállt és a kamera felé indult. Ekkor azonban visszakapcsoltak a stúdióba. A viccesen hátrafésült hajú bemondó azt mondta, hogy amit most láthattunk, az kiválóan illusztrálja, milyen kiszolgáltatott helyzetben van a falusi lakosság a hóhelyzet szorításában. A következő jelentés élőben ment. Az országot átszelő központi főút, amely a szoroson áttörve az északi hegységig vezet – gyakorlatilag teljesen megbénult. A kocsisorok feltorlódtak az átfúvásoknál, amelyek több helyen is eltorlaszolják az utat. A riporter egy ilyen bucka mellett állt. Interjút készített egy bizonyos szolgálat egy bizonyos vezetőjével, aki azon igyekezett, hogy az erős széllökések közepette megtartsa a sapkáját. A háttérben egy hatalmas szerkezet épp a folyóba takarította le az útról a hótorlaszt. Az emberek morajlása hallatszott, akik azt akarták megtudni, hogy mikor mehetnek tovább. A szolgálatvezető magabiztosan kijelentette: Mindent az ellenőrzésünk alatt tartunk, tíz percen belül indulhatnak, majd ezt a mondatát még kétszer megismételte. A riporter végül beszállt egy autóba. Délnek indult, visszafelé, a kamera pedig percekig mutatta még a kocsisort, amelyet helyenként a kisebb-nagyobb csoportokba verődött utasok töltöttek fel: azon tanakodtak, hogyan tovább. Apám a tévéhez ment és még jobban felhangosította. A hó ropogását is hallani lehetett az autógumik alatt, akárcsak a hangos beszélgetést. A kamera reflektora egyenként világította meg az autókat, és ráközelített a nevető gyerekarcokra, amelyek az ablakokra tapadtak. Apám meg közben mindvégig ott állt a tévékészülék előtt, mint aki gyökeret eresztett, mintha transzban lenne, és figyelmesen követte a képernyőn zajló eseményeket. Sikerült még egyszer rám ijesztenie. Zavarba jöttem, mert nem tudtam, hogy neki mit jelentenek ezek a képek, mit lát bele a hóviharról készült felvételekbe. Amikor a tudósítás véget ért, apám közelebb húzódott és a hatalmas tenyerét a képernyő üvegfelületére tapasztotta. Mit csinálsz, jóember?, kérdeztem, s közben igyekeztem visszafojtani a dühömet. Mi van veled?, szóltam, és arra gondoltam, milyen hátborzongató jelentésére is lehet ennek a mondatnak. Sápadt volt és izgatott. Mintha valami olyasmit látott volna a tévében, ami a legmélyebb érzelmeiben zaklatta fel. Ott állt a szoba közepén és csak forgatta a fejét, hol kinézett az ablakon, hol lefelé a lábára, hol meg a plafonra. Azt mondta: Hozz nekem vizet, majd leült a fotelbe. Egy pohár vízzel tértem vissza, de csak egy mozdulattal jelezte, hogy tegyem az asztalra. Néhány pillanatig hátravetett fejjel ült, mintha egy olyan döntést kellene meghoznia, amely azzal lesz megerősítve, ha leereszti a fejét. Hirtelen megmozdult és a fotel szélére ült. Ivott egy kortyot. Most egyenesen a szemembe nézett. Először láttam ma tisztának a tekintetét, feldúltságtól és őrülettől mentesen. Azt mondta: Most jól figyelj ide… és tenyerével megdörzsölte a homlokát. Segítened kell nekem, mondta. Bólintottam. Kocsival vagy? Persze, hogy kocsival jöttél, szólt, majd hirtelen felállt és azt mondta: Akkor indulunk. Újra leült és halkabbra vette a hangját. Csak egy valami fontos. Nagyon fontos… mondta. Valamit meg kell ígérned nekem, lassan, magabiztosan és halkan beszélt. Az asztalhoz húzódtam. Soha… Érted? Soha ne kérj tőlem magyarázatot erre. Az, amit most teszünk… Egyszerű. Néhány órás út és aztán vége. Amikor visszatérünk, majd csinálunk kávét és kipihenjük a mai nap fáradalmait. De soha… Kérlek, fiam… Soha ne kérdezd meg: mit kerestem ma este. Érted? Bólintottam. Felálltunk. A vállamra tette a kezét, erősen és kedvesen megszorította, majd azt kérdezte: Indulunk? Amikor felhúzta a kabátját és a cipőjét, a telefonhoz lépett és felemelte a kagylót. Néhány másodpercig a füléhez szorítva tartotta. Az ujja készen állt arra, hogy tárcsázzon, de apám meggondolta magát, és finoman leeresztette a kagylót. Letépte a falinaptár decemberi oldalát, jó alaposan megnézte a tájképet, majd négybe tépte a kartonlapot. Készen állsz?, kérdeztem és kinyitottam az ajtót. A cigi, mondta. A nappaliba ment, majd két doboz Winstonnal tért vissza. A kajám, mondta az aranysárga csomagolást mutogatva.

Biztosra vettem, hogy az akciónk összefüggésben áll a telefonhívással, amelyik ilyen állapotba hozta. De azt, hogy apám kivel beszélhetett, távolról sem sejthettem. Lefelé haladtunk. A lépcsőházban sötét volt. A második emelten megállt és rágyújtott. A lépőkön a földszintnél egy hevesen csókolódzó pár állt. Hallottuk a vastag nejlonkabátok zizegését. Nem szakították félbe élvezetüket akkor sem, amikor elhaladtunk mellettük. Ugyanitt álltam valamikor én is a volt feleségemmel, jutott eszembe. Mielőtt kiléptünk volna, apám végiggombolta a kabátját, felhajtotta a gallérját, majd egy határozott mozdulattal kinyitotta a fémkaput. Ránk tört a hideg levegő és a hó. A szél elállt. Az úton kocsinyomok látszottak. A parkoló járműveken gyermekkezek nyomai rajzolódtak ki a hóban. Elfelejtettem, hol álltam meg. Mélyen belélegeztem a hideg levegőt és aznap először éreztem magamban megnyugvást. Az épületek között valamiféle édeskés szag terjengett. Az utca végén füstölgött egy szemetes konténer. A mocsok mindig kellemes, szinte idillikus illattal ég. A környező házakból vertikálisan füstoszlopok emelkedtek a magasba. A druidák egykor már az ilyen kéményfüst alapján is meg tudták mondani, hogy hány beteg ember él abban a házban, amelyből felszáll, és mi a baja. Ezt olvastam valahol. Meglett a kocsim. Elkezdtem letakarítani róla a havat. Apám áttette a bal kezébe a cigarettát, és csatlakozott hozzám. Átfagyott kézzel ültünk be az autóba. Megdörzsöltem a tenyerem. Apám egyik tenyere még mindig jóval vörösebb volt. A nyugalmam azonban eltűnt, mert tudtam, hogy amint begyújtom a kocsit, meg kell kérdeznem, hogy milyen irányban induljak. Felzúgott az Opel dízelmotorja. A vibrációk átjárták az autó belsejét és a testünket is: a tárgyak rezegtek és remegtek. Elindultam a parkoló hosszában és megálltam a kereszteződésnél. Nagyot nyeltem, mielőtt megkérdeztem volna: Merre? Az öreg leverte hamuját a lábához: Jobbra… Északnak… A városon kívülre, mondta. Át a nagy hídon… Át a folyón… szólt, de nem említett közben utcaneveket, vagy a hídét és a folyóét. Mintha valamennyi hídról és folyóról beszélne, gondoltam. Mintha verset mondana. Gázt adtam és bekapcsoltam a rádiót. Egy tiszta női hang épp egy zongorára és nagyzenekarra írt versenyművet konferált fel. A hó befedte a szélvédőt. Az ablaktörlők makulátlanul végezték a dolgukat. Apám cigifüstje betöltötte az autó belső terét. Apám betöltötte a teret. Kiértünk a városból. Amikor áthaladtunk a hídon, lassítottam és ránéztem. A szoros sziklái közt ereszkedtünk lefelé. Felé fordultam és a tekintetem megállapodott a ködös füstörvényeken. Ő csak bólintott, amivel jelezte, hogy csak haladjak tovább. Gázt adtam és kényelmesen megigazítottam a hátam az ülésben. A fehér csíkot az út közepén nemrég húzták meg. A látóhatáron nem volt más autó. Minden megtett kilométerrel egyre több volt a hó. Nem baj, mert az új gumik jól tartják az irányt. Apám felhajtotta kabátját és az ablaknak támasztotta a fejét. A cigaretta az ujjára égett. Apám elaludt. Lehalkítottam a zongoraszólamot, a cigijét pedig a hamutartóba dobtam. Most minden a helyén van, gondoltam. A dolgaink rendbe jönnek… Addig vezetek, amíg csak bírok; amíg a kocsi magától meg nem áll… amíg apám fel nem ébred és meg nem mondja, mit is keresünk tulajdonképpen ebben az éjszakában.

(Szabó Palócz Attila fordítása)