Szögi Csaba
Spirituális kitérő a Cserháttól a Tokajig
(Részlet a Kismadár a csontketrecben című regénykéziratból)

Múzsácska volt Beatricém, és Ízisz ragyogott rám az égből minden szent éjjelen és nappalon – és még a szállásadómba, a szegi polgármesternőbe is beleszerettem ott a Bodrog és a Poklos között, de ez egy másik történet, írtam róla verset is, majd elküldöm csőpostán –, amikor egy szép nyári napon kitaláltuk a Brúderrel, aki pedig Vergiliusommá szegődött, hogy ez a mi mostani rövid etapunk a nagy közös Úton bizony kétszeresen spirituális: 1. Bejárjuk Magyarország északi hegységeit, számos szakrális pontot, földcsakrát érintve; 2. Temérdek spiritet, azaz pálinkát és bort pusztítunk el útközben.

És mindez a jóval fentebbiek leírása közben jutott eszembe, hogy milyen jó példa is arra ez a kiruccanás, mennyire meg tud csúszni az aprócska emberfia a szent mértéken, hogy aztán heveny és/vagy krónikus módon belezuhanjon a szakadékba – melynek szélén egész életében táncol –, és csupán az intuíció – meg persze a tapasztalat – tartja meg annyira, hogy ne hulljon a legalljára, és hozza is vissza hosszabb-rövidebb idő után. A mértékhez. Ez van. Ám a történet nem az alkoholról fog szólni. Elsősorban.

Ott volt az a gyönyörű nő, Nina. Kézenfekvő lett volna szintén beleszeretnem, de annyira filigrán volt, combja, mint az alkarom, hogy egyszerűen úgy tudtam benne leginkább gyönyörködni, mint egy kecses leopárdban. Meg persze az intellektusában. És a humorában! (Nőknél elég ritka a fejlett humorérzék, szerencsére mindig megtalálom a kivételeket.) És nem utolsósorban a lendületében. Nem az, hogy tartotta velünk a tempót a pálinkaivásban, hanem ráadásul még ő fokozta azt. Profi táncos – most ért haza egy portugáliai melóból –, alig csipeget valami kvázi vega kaját, ággyal együtt úgy negyven kila, egész nap bagózik, aztán beállít, amikor a Brúderrel – az ő exnője – már harmadik napja iszunk egyfolytában, és egyből fogja a hullámhosszt, rácuppan a butéliára, majd darálunk tovább együtt. Amikor elfogy a pálinka – volt néhány palackkal –, rátérünk a Brúder faterjának borára, amivel dugig van a frigó. (Komolyan mondom: egy fél doboz tejföl, két póréhagyma és vagy húsz flakon bor.) Valamikor az ötödik nap táján én eltűzök Kövesdről valahova a Mátra gyomrába az excsajommal, Werónikával, nincs otthon az élettársa, a faluszéli házuk kertjében az összes libát lefojtotta valami ragadozó, és Werónikának amúgy sincs sok öröme bennem, mert egész éjjel delíriumos reszketésben izzom, nem adott már innom az este, hajnalra kikészülök.

Reggel már nincs kedve velem tartani Szilvásváradra, esetleg csak elvinne kocsival és ott hagyna lábadozni, de szállás kell, telefonálgat, én még mindig remegek, bár hatni kezd lassan a reggeli fél körte, a legolcsóbb pecó tizenkétezer forint egy éjszakára egy személynek. Akkor hívjuk fel a Brúdert... a Brúder előző nap célzott rá, hogy néhány napra kettesben maradna Ninával, hátha lángra lobban a hamu alatti parázsból a tűz újra, nnna, egy szűk napra kettesben maradtak (a coitus nem is jött össze végig, viszont a tűz lobogott az első pillanattól, hát vak ez a Brúder?). Werónika csak Egerig vitt el, ott hagyott a saját tulajdonában lévő kocsmában – hát miért nem akkor volt neked kocsmád, amikor együtt voltunk, te lány?! –, és ez mondjuk rendes is volt tőle, most már bort is kaptam, egri leánykát, mi mást?, aztán kóvályogtam még egyet a városban, majd az első busszal hazaverettem Kövesdre – bár ott még elidőztem egy-két órácskát a tóparton, mielőtt betoppantam a Brúderékhez, és ez mondjuk rendes is volt tőlem.

Ezek ketten meg úgy fogadtak az ajtóban, hogy Ninánál volt egy, a Brúdernél meg kettő stampedli matyópálinka – még mindig akadtak rejtett források a házban –, s ez utóbbi az egyiket azonmód a mancsomba nyomta, Isten hozott itthol (sic!, kövesdi folklór!), Tesó!

Folytattuk hát, ahol abbahagytuk – erős a gyanúm, hogy ezek ketten távollétem alatt sem hagyták abba –, meséltük a kalandokat, próbálgattuk Nina didgeridooját, aztán nagyon hamar adódott a jogos kérdés: milyen az, hogy mi már az ördög tudja, hány napja vedelünk itt, de zöld még nem járta át isteni füstjével a tüdőnket és a lelkünket. Nina regélt a strasbourgi főiskolai éveiről, az ottani albérletéről, ahol folyamatosan dealer szobatársak váltogatták egymást. Mindig átvették az előző vevőkörét; ahogy az egyik elballagott, jött a másik. Neki a zöld ott mindennapi betevője volt, de azóta sem szereti hosszú távon nélkülözni. Mondom, én épp elvagyok ekkora méretű alkoholarzenál és egyébféle spiritualitás mellett, viszont ha már így felhoztad, gusztust kaptam magam is. A Brúder nem nagy fogyasztó – kamaszkorát végigelesdézte, elég volt az neki egy életre a pszichedéliákból –, de a füvecskét időnként azért ő sem veti meg. Viszont – látásra, mondta Jutka, és átúszhatnánk végre ezt a folyót – nem tart otthol állandó jelleggel. Hanem!, kap a fejéhez, kell hogy legyen még itt valami a fiókban. A keresztfia dealer, és karácsonyra kapott tőle egy Marley-dévédét, melynek tokjában lapult pár gramm motyó is – motyó a matyónak, haha. Ennyiben maradtunk aznapra.

Másnap reggel viszont Hollókőre indultunk, spiritualice és testi valónkban is, kézenfekvő volt hát ismét feltenni a kérdést:

– Brúder, akkor belenéznél annak a fióknak a mélyére?

Vizsgálgatjuk Ninával: egészen halványzöld, apró darabkák, nagyjából, mint a pipadohány. Szagolgatjuk: illata nincs. Tapenyoljuk: nem ragad, nem gyantás, szart ér ez. Fene bánja, vigyük azért magunkkal, az íze kedvéért (hátha az lesz majd neki). Nekivágunk, minden pöpec – bár büfét alig találunk útközben, megesz a fene egy fröccsért, a többieket kévéért –, odaérünk, körbenézünk, jövünk, látunk, győzünk, beülünk egy csárda teraszára ebédelni, babgulyás, őzpörkölt vargányával, közben leszakad az ég, az a gyönyörű, hopp, egy fröccs!, újra kisüt a nap, nekivágunk hegyet mászni, várnézőbe. Amíg a lapos kövek és a fűcsomók kitartanak felfelé az ösvényen, addig minden mesés, utána viszont csak totyogunk a szandálkáinkkal a friss sárban, csúszkálunk szépen visszafelé, de! Egyszerre csak ott terem egy pihenő, rajta pad... Nina, ezt a lócát az Isten is azért tette éppen ide, hogy a ciginket most megsodorjuk. Megcsinálnád te? Engem kissé elbágyasztott a paszuly... Megcsinálnám, mondja, és már veszi is elő a minden csodát rejtő női neszeszerből a megtekert százast (indulás előtt még erre is volt ideje). Na, hajrá. A Brúder nem kér. Gyújtsam én; gyújtom. Két slukk. Átadom, két slukk. Íze sincs... Visszakapom, még két slukk, mire azonnal jön a fejembe egy ilyen, hogy: DDDDDZS. És egy pillanatra megvakulok. Passzolom Ninának, és mondom:

– Figyelj... én ebből nem kérek többet... – Látom a nő arcán, ahogy ezt gondolja:

– Öregem..., ez a faszi itt napok óta azzal henceg, hogy ő mekkora király, és micsoda narkós kalandjai voltak, most meg kidől négy slukktól... – azzal beleszív még másfelet, majd riadtan körbenéz, elpöcköli a parazsat – a dzsóból kábé két centi égett el –, a maradékot a neszeszerbe rejti, feláll a padról, mellém lép, majd mindketten egyszerre némán a Brúderre nézünk. Nagyjából egy perc telt el azóta, hogy rágyújtottunk.

– Istenem! De jó , hogy nem szívtam belőle – mondja a Brúder, amikor meglátja a tekintetünket. És még vihorászik hozzá. Elindulunk. Próbálok társalogni. Egyszerű dolgokról. Lehetetlen. Próbálok dúdolni, az se sikerül, közben egy Nina-csóktól a Brúder is kicsit szétesik. Lépkedünk. Előre. Nagyon lassan. Brúderék előttem, én mögöttük egyedül. Próbálok legalább magamban valamire, bármire gondolni. Mindössze ennyi telik az agyamtól: egy lépés – tik, két lépés – tak, egy lépés – tik, két lépés – tak. Ez megy vég nélkül. Közben vadul óbégat egy harkály az erdőben. Közben egyfolytában megtalálom a legnagyobb pocsolyákat az ösvényen, és szandálommal – melyet előtte gondosan óvtam a pihenőig – ezekben tapicskálok. Sziesztaidő van, kora délután, szerencsére nem jár most erre senki. Mert érzem, hogy fennhangon tiktakolok. Belülről.

Circa öt perccel / egy eonnal később odaérünk a pontra, ahonnan még tíz-tizenöt lépcsőfokot kell megmászni felfelé, és ott is vagyunk a vár bejáratánál. Hallelúja, Hollókő legújabb ostroma, hej!

Megtorpanunk.

– Na, akkor felmegyünk? – kérdezi Brúder, mire mi Ninával egyszerre felnézünk a várra..., majd egymásra..., majd a Brúderre, és egyszerre mondjuk ki azt is, hogy:

– Á-á!

– Ezt egyszerűen nem hiszem el! Tíz éve a legutóbbi társasággal szinte pontról pontra ugyanígy jártam! – Most már röhög, újra belekarol Ninába, és battyogunk tovább. És tovább. Időnk? Mint a kender.

Egyszer csak az előttem baktatók újra megtorpannak. Melléjük zöttyenek. Előttünk egy végtelen, meredek lépcsősor, vagy ezer szűk fok lefelé, kopott téglákból kirakva, még mindig síkosan az iménti zivatartól...

– Rideg. – Csak ennyit jegyzek meg, mire egyszerre felkacagunk mindhárman, jön a felszabadult sóhaj: most már biztosan nem halunk meg az anyagtól. Újra elindulunk, közben a részleteket is megbeszéljük: „Brúder, ez mi volt?”, „Nem tudom, én nem is kóstoltam, mások szívták el a többit...”, „Nina, raktál te ebbe dohányt?”, „Csak egy picit, az összes motyót belepakoltam... És basszus, én végig azt éreztem most, hogy túlgombáztam magam...”, „Hát gombáztál is, ettél az előbb vargányát!”, röhögök, közben felvetem:

– De képzeld, Nina, mi lett volna, ha ez a szar kicsit lassabban hat, és elszívjuk az egészet, mielőtt kopogtat?...

– Na, álljunk meg! Annyira még nem vagyok jól, hogy most ebbe belegondoljak...

Aztán hazafelé, le a Cserhátról, fel a Mátrába, hopp, egy fröccs!, be a táltoshoz, egyre bársonyosabb az esőtől üde, szép nyárdélután, le a Mátráról, fel a Bükkbe – majd haza, Kövesdre. Elő a pokrócokat, elő a kaját, elő a bort, ki a teraszra, napozz holddal, piknik a kabócarezgésű éjszakában, a szálat persze újra meggyújtjuk, a Brúder is belenyal, de most már szigorúan csak két-két slukk óránként, egyre találgatjuk, mi a fene lehet ez, cannabis az tutira nem, hajnali kettő és három között a végére is érünk, a leghosszabban tartó dzsoint az életemben.

***

Epilógus: Mindez éppen egy évvel ezelőtt történt, megbeszéltük, hogy a Brúder majd megkérdezi a keresztfiát, milyen anyag lehetett, amit karácsonyra kapott tőle, ám ez már soha nem fog kiderülni, mert néhány héttel a hollókői kirándulás után a keresztfiú meghalt. Kiesett egy ablakon a hetedik emeletről.