Szögi Csaba
Édes Anna birkapaprikása
(Részlet a Kismadár a csontketrecben című regény kéziratából)

– Huppszlrl, lenyeltem egy csontot! – jelentettem be váratlanul és szerfelett vidáman a családi díszebédnél a meghökkent családtagoknak. Egészen méretes birkaborda volt egyébként, ám cseppet sem aggódtam, hiszen a gyuhámban kavargó anyagok hathatós segítségére voltak a gyomorsavnak, egy maréknyi szeget is meg tudtam volna emészteni, azt hiszem.

Előző délután érkeztem háztűznézőbe a kicsiny falucskába, reményteljes vőjelöltként Édes Annához, két ágra font, rőfös szakállal, csillogó szemekkel. Aznap ugyan nem fogyasztottunk semmi károsat ipari mennyiségben – annál inkább egymást az ágyban, az asztalon és a könyvszekrényben –, másnap reggel viszont jócskán korán keltünk, a bogrács alatt máris lobogott a tűz, benne meg rotyogott a birkapaprikás, én pedig megittam a pertut az apóssal, az anyóssal, az egyik fivérrel, akit előtte még nem ismertem... aztán ez éhomra elég is volt ahhoz, hogy szépen lassan elkezdjen előbújni belőlem a fenevad. Kerültem-fordultam, töltögettem magamnak. (Mert én mindig, mindenütt otthon érzem magam. Különösen, ha jó féle gyümölcspárlatról van szó!)

Aztán lassanként elérkezett az ebéd ideje is, amit azzal kezdtem, hogy – miután ledobtam még egy pohárkával – az első kanál ételt az ölembe pottyantottam, erre jött két perc múlva a csontnyelős kaland, amit vihogva közöltem az asztaltársasággal, de eme két intermezzótól eltekintve szerencsésen zajlott le az esemény.

Ezt, valamint egy röpke numerát követően Larsen kapitány mélységes álomba zuhant. Néhány óra alvást követően vacogva ébredt – pedig bizony nyár volt, forróság –, mire Édes Annája hozott neki egy vizespohár pálinkát, hiszen ez ilyenkor a leghatásosabb medicína. Larsen kapitány engedelmesen el is kortyolgatta, ezúttal bőven fogyasztva mellé csapvizet is, amit délelőtt elmulasztott megtenni, és a végén jobban is lett tőle. Felsóhajtott, magához vonta szépséges aráját, és már épp arra gondolt, hogy aznapra elég volt a szeszekből, ideje inkább egy kis egészséges erotikával fokozni a testi erőnlétet, amikor csengettek.

Erpáj kocogott be, Édes Anna exlovagja, és egy bontatlan palack fekete abszintot szorongatott szégyenlősen a hóna alatt. Larsen kapitány felröhögött, na ennyit a tervezésről... Nekiláttak mindhárman keményen, előbb égetett cukorral, vízzel, ahogy kell, de hamarosan már csak úgy magában lerángatva a pokoli erős likőrt. Erre jött még kisvártatva egy bivalybaszó joint, aztán végleg eleresztődött a gyeplő.

Elkezdtek nézni egy kultfilmet, közben Larsen kapitány hol egy másik filmet mesélt, amit szintén százszor nézett már mindenki, hol ezt, előre felidézve részleteket, milyen halál bikák lesznek majd, énekelt is, és végig nyerítve röhögött. A közvetlen mellettük lévő kisszobában az anyósék tévéztek csendesen. A vége az lett az egésznek, hogy Larsen kapitány eltávozott – ki tudja, milyen szándékkal – az emeleti mellékhelyiség felé – szerencsétlenségére a lenti nem működött –, a lépcsőket még aránylag sikeresen vette, ám odafent átesett egy fotelen, akkora zajt keltve, hogy az egész ház beleremegett – azután ott is maradt. Erpáj és Édes Anna hozták le őt nagyokat nyögve, az ágyára eresztették finoman, be is takargatták. Innentől kezdve egészen elcsendesedett.

Miután másnap hazavánszorogtam, a szülők a következő kérdést tették fel Édes Anna másik fivérének, aki a haverom, és utólag elmesélte nekem:

– Hol a fenében szedte össze Anna ezt az alakot?...