A lelkiismeret kifinomult érzékenysége
Végel Lászlóval Virág Zoltán beszélget

Urbán András: Jó estét kívánok! A Desiré Villamosa programunkban Végel László, avagy Slemil fattyúja című könyvét mutatjuk be. Körünkben köszönthetjük Végel Lászlót, a szerzőt, kérem, fáradjon a színpadra. Virág Zoltán fog vele beszélgetni. Közreműködik Mészáros Gábor, a Kosztolányi Dezső Színház színésze. Ő majd bejön az adott pillanatban. Átadnám a szót Virág Zoltánnak.

Virág Zoltán: Nagyon szépen köszönöm, miként a megtisztelő meghívást is. Kezdjünk hát bele. Engedd meg Laci, hogy először a személyes családtörténetedben mélyüljünk el. Kiindulópontnak stílszerűen válasszuk Mélykút nevű településünket, s azt a folyamatot, ahogyan Észak-Bácskából a Közép- és Dél-Bácskába kerültek át az elődeid.

Végel László: Jó kérdés. De mielőtt erre válaszolnék, én is szeretném megköszönni nektek, hogy eljöttetek. Nagyon örülök, hogy a könyv bemutatója a Kosztolányi Dezső Színházban történik. Abban a színházban és abban az intézményben, amelyet én személyesen – ez egy nagyon szubjektív vélemény – a Vajdaság legfontosabb kulturális intézményének tartok, amelyet a kitűnő vezetés, a színészek, és – volt alkalmam látni – a nagyszerű közönség képez. Ez a közönség biztosan javarészt ti vagytok, úgyhogy a dicséret nektek is szól.

Visszatérnék Mélykútra. Az én családtörténetem is vándorlásokhoz kötődik. Valahonnan a Rajna-vidékről származnak a Végelek. Németek voltak, és Mélykúton kötöttek ki először. Ott nagyon sok Végel van. Eleinte még duplavével írták a nevüket. Mélykút teljesen magyar község volt, és felmenőim elmagyarosodtak. A földjük ott annyi volt, amennyi volt. Úgyhogy a legfiatalabbnak azt mondták, vedd a vándorbotot, és próbálj valahol szerencsét. Így kerültek Szenttamásra. Mert ugyanazért az árért Szenttamáson jobb minőségű földet lehetett vásárolni. És többet is. Úgyhogy még az 1900-as évek legelején, tehát Trianon előtt leköltözött a legfiatalabb fiú, János. Ezt mind a mélykútiak nyomozták ki nekem. Tehát pontosan tudok mindent, azért mesélem el. Tehát ott vett János nagyapám kétszer annyi földet, mint amennyi Mélykúton örökölt. Aztán elkezdett dolgozni, művelte a földet, és fuvarozott.

Akkor bejött Trianon. Hirtelen egy egészen más világba csöppent bele. Ő még nem tanult meg szerbül. Ott is helyt kellett állni. Sikerült neki. Megszületett a fia, Péter. Azután kezdődtek az építkezések Vajdaságnak azon részén. Úgyhogy elmondhattam, amikor átvettem a Vajdasági Művelődési Intézet Kultúra Szikrája (Iskra Kulture) díját a báni palotában, hogy a nagyapám meg az apám építette a báni palotát. Ott voltak, mint fuvarosok. Mert fel kellett tölteni azt a területet: mocsár terült el Újvidéken, azon a helyen. Mindig szorongva mentem el a báni palota mellett, mert ez a hatalom jelképe volt. 2000-ben léptem be először abba az épületbe. Nagyon komikus történet volt.

Az egyik ismerősöm Milošević ellenzékéhez tartozott, együtt ellenzékieskedtünk. Találkoztunk az utcán. Én most itt funkcionárius vagyok, mondta, gyere, látogass meg. Megbeszéltük, melyik nap legyen. A megbeszélt napon felmentem, két titkárnő is fogadott. Kérdezték, mit kívánok, kávét talán. Ezután beléptem a kabinetbe, és a barátom azt mondta: győztünk, mit innál, whiskey-t? Elutasítottam a whiskey-t, csak ásványvizet kértem. Arra gondoltam, mit szólna a nagyapám meg az apám, hogy én most ott whiskey-zek, ahol ők dolgoztak. Úgyhogy ez az én családi történetem a költözködéssel kapcsolatban.

De a családi történethez tartozik Újvidék is. Valahogy élt a vándorszellem a famíliában. Az '50-es években mindig füleltem, miről beszélnek a szüleim. Arról álmodoztak, hogy kiköltöznek Amerikába, Kanadába vagy Ausztráliába. Az volt a vágyuk, hogy elmennek valahova. Ez az álmuk, főleg akkor, nem teljesülhetett, mert a határokat elég szigorúan őrizték. De legalább egy valamit sikerült teljesíteni, hogy engem elküldtek gimnáziumba. Apám nagyon azt akarta, hogy magyar gimnáziumba járjak, ne a szomszédos Verbászra szerb gimnáziumba. Ez sokkal olcsóbb lett volna, de szüleim nem kis lemondás árán vállalták az anyagi áldozatot. Így kerültem Újvidékre '56-ban. Akkor az nagy szó volt az egész utcában. Nagy, tekintélyes ember lettem hirtelen, mert újvidéki gimnazista lettem. Fölnéztek rám az emberek, mert a legtöbben az utcánkból, de Szenttamásról és az egész környékről is, már ha Óbecsére mentek, fehér inget öltöttek, ha pedig Újvidékre utazott valaki, ünneplőbe öltözött. Tehát valahogy teljesítettem a szüleim álmát.

De miért Újvidékre mentem, miért nem máshová? Azért, mert csak 35 km-re van Szenttamástól, Szabadka pedig 70 km-re, így biciklivel meg lehetett tenni az utat. Tehát én a bicikli miatt lettem újvidéki gimnazista. Amikor volt az a nagy Szabadka-Újvidék vita a '70-es években, akkor én azt mondtam, azért vagyok újvidéki, mert Szenttamásról biciklivel lehetett utazni. Amikor 2004-ben átvettem Újvidék városának Február 1. Díját, akkor megmondtam, hogy én kerékpáron jöttem ide, a báni palotáról a tartományi vezetőknek pedig azt meséltem el, hogy az én nagyapám építette az épületet, ahol ők most uralkodnak. Nem örültek ennek.

V. Z.: Életművedet mára már két regénytrilógia gazdagítja. Tudatosan alakítottad és vitted-viszed ilyen irányba a prózaírói, drámaírói, naplóírói és esszéista törekvéseidet?

V. L.: Valóban van valami félig-meddig tudatosság, de nagy túlzás lenne azt mondani, hogy mindent tervszerűen építettem. Maga a környezet, a feltételek, a lehetőségek is közrejátszottak. Ha röviden kellene az életművemet felosztani, akkor van két regényciklusom. Az első regényciklus kezdődik az Egy makró emlékirataival, utána következik az Áttüntetések, a Parainézis a harmadik. Ez a három többé-kevésbé nemzedéki regény. Azzal, hogy az Egy makró emlékiratai egy nemzedékről szól, egy fiatal nemzedékről. A főszereplő '68-ban arra döbben rá, hogy egy hazug világban él, és hogy nekik mégis kell valahogyan élni ebben a hazugságban. Ez egy '64-ben és '65-ben íródott regény, amelyik csak '68-ban jelenhetett meg, mert azt mondták, hogy fekete irodalom. Még a Symposionban is az úgynevezett konformizmus-vitában elmarasztalta néhány szerkesztő, mert töredékhősökről írok, meg erkölcstelen nonkonformizmust hirdetek. Weöres Sándornak meg Aleksandar Tišmának köszönhetően jelent meg. Ez egy nemzedék negatív utópiájáról szól.

Az Áttüntetések viszont arról, hogy hogyan árulta el az a nemzedék '68-at, és hogyan vált ő maga is konformistává. A harmadikban, a Parainézisben már három nemzedék sorakozik fel. Az őskommunisták, a volt partizánok szembesültek saját eszményeik megvalósulásával, aztán hatalomra jutottak a politikai technokraták, akiket már csak a hatalom megszerzése és megtartása érdekel. Utána jött az új fiatalság, amely már azt sem tudta, minek nevezze magát. Kommunistának vagy antikommunistának. Nacionalistának? Azt sem tudta, mi a szerelem, mi az árulás. Szóval teljes káoszba tántorgott be. Akkor már kopogtatott az úgynevezett „háborús rendszerváltás”. Ez valahogy megelőzte a kort, megelőzte a '90-es éveket.

Ezek nemzedéki regények, így nevezhetnénk őket. Azért, mert abban az időben – én ezt utólag magyarázom, de hát spontánul írtam – minden ellentét, ami a társadalomban felmerült, nemzedéki síkon tárult fel. Tehát a nemzedékek konfliktusa valamiféle fedőnévnek is nevezhető. Álarc volt. Az életszemléletbeli, világnézeti konfliktusok ebben a „burokban” sorakoztak fel.

Azután hosszú ideig szünet következett nálam a prózaírásban. Utána született meg – nem olyan sorrendben jelentek meg, ahogyan írtam őket – a Bűnhődés, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, és a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja. Ezek már nem egy nemzedékről, és nem nemzedéki konfliktusról szólnak, hanem erről a mi, rövidnek nevezett, de lehet azt is mondani, hogy nagyon hosszú, túlságosan hosszú 20. századunkról. Ugyanis a történészek kezdetben azt gondolták, hogy a berlini fal ledöntésével megszűnt, befejeződött a 20. század. Azt hiszem, hogy nem fejeződött be, hanem kínosan tovább tart, még mindig a 20. században élünk. A 21. század kezdete valójában a 20. század agóniája. Szorongással gondolok arra, hogy miként folytatódik. Nem tudjuk, hogy mi vár ránk. A jövőről nehezen beszélhetünk, mert alig tudjuk elképzelni. A ragacsos jelenben toporogva valahogy vissza kell tekintenünk erre a századra, és erről szól, persze más-más aspektusból ez a három regény.

A Bűnhődés valójában egy vendégmunkás-sztori. Tulajdonképpen arról szól, hogy az emberek elhagyják a szülőföldet, valami újat keresnek. Nem tudják többé, hogy kik: németek vagy magyarok vagy szerbek vagy macedónok vagy albánok. Keresik a szülőföldjüket. Arra jönnek rá, hogy szülőföld az, ahol jó meghalni. De hol jó meghalni? Még ezt sem tudják.

A Neoplanta egy város története Újvidékről szól, de talán szólhat minden közép-kelet-európai peremvárosról is. Szólhat akár Szabadkáról, akár Temesvárról, vagy minden más vegyes nemzetiségű városról. Ez Közép-Kelet-Európának és a Balkánnak egy nagyon nagy drámája, hogy nem tudta ezt a várostraumát gyógyítani, amelynek a lényege, hogy az uralkodó hatalom, a nemzetállam mindig elnyomta a nemzeti kisebbségeket. És lehet bárki uralkodó hatalom. Amíg lesznek nemzetállamok, addig a nemzeti kisebbségeket el fogják nyomni. Ebben biztos vagyok. Ezek a nemzetállamok a demokráciában, az egyetemes emberi jogok érvényesülésének korában különösen sikeresek, a nemzeti kisebbségek lélekszáma rohamosan csökken.

A harmadik regény, a Balkáni szépség valójában egy családtörténet család nélkül – én így nevezném. Valójában nem is volt soha igazi család. Valójában mindenki elképzelte, hogy létezik valamilyen család, létezik valamilyen közösségi élet. De ez az élet nem létezik. Ugyancsak az impérium-, hatalom- és rendszerváltások következtében az embereknek borzalmas identitásválsága merül fel. Ez egy érdekes dolog. Nem is új. Ennek a történetnek az előzményei már felmenőinkben jelen voltak, ezekre is hivatkozom. De hogy világosabb legyen a dolog, megkérném a színművész urat, hogy ezt a részletet olvassa fel.

(Mészáros Gábor felolvas)

V. L.: Most én olvasnék föl egy másik részletet. A regény vége Kosztolányi Édes Anná jára utal, amire eddig senki nem figyelt fel. ( Felolvas )

Ez a két részlet együtt már a mi világunkat értelmezi. Mondja is a főhős, az idős Slemil, hogy kiürül az utcája, a környéke. Néha feltűnnek a kivándorolt magyarok. Ez tulajdonképpen bevezetése a mi nagy vajdasági magyar, vagy úgy is mondhatnánk, közép-kelet-európai exodusunknak. Amikor kiüresedik a tér, és a Slemil unokája úgy érzi, hogy egyedül maradt az új oligarchiával, akik meg akarják vásárolni a telkét, hogy a külföldi turisták részére luxushotelt építsenek. Ezért fölgyújtja a házat, nehogy bárki is visszaéljen vele. Ez a jelenet allúzió Siegfried Lenz Honismereti gyűjtemény ére. Azaz a lázadásra, amelyben az emlékezet kiutat, keres a senkiföldjén. Erről az emlékezésről, ennek az emlékezetnek a visszahódításáról szól ez a regény.

V. Z.: Miközben az idézetekre figyeltem, természetesen eszembe jutott a Kosztolányi-Szabadka kapcsolaton kívül az is, hogy a Nyugat alapító-főszerkesztője, Fenyő Miksa szintén mélykúti származású. De felötlött bennem Bora Ćosić kiváló, Németországban élő szerb író Családom szerepe a világforradalomban című debütáló regénye, amelyben éppen egy unoka gyerekhangja beszéli el azt, ami elbeszélhetetlen. A Balkáni szépség, ha már eljutottunk az újabb trilógiádat záró részig, a Slemil-történetig, voltaképpen egy mesei indíttatású megoldással zárul, s olybá tűnik az iménti összefoglalókból, az alkotásaid közötti szerves kapcsolatok érzékletes említéséből, hogy a 2000-es években keletkezett műveidben szereplő figurák inkább a szívós alkalmazkodással, a vészelhárító, meg nem nyomorító kompromisszumkötéssel kerülnek kapcsolatba, ezek speciális lehetőségeivel élnek. Igazi túlélőket, stratégákat láttatsz, nem szokványos hősöket sorakoztatsz fel.

V. L.: Mert én azt gondolom, hogy a túlélők az igazi hősök. Thomas Mann is erről beszél a Doktor Faustus ürügyén. Blaise Pascal, a hit nagy tudósa azt írta egyszer, hogy jó, jó, a tölgyfákat kicsavarja a szél, de a fűszál hajlik, a szél nem tudja kicsavarni. Ilyen fűszálakról írok ezekben a könyvekben. Némileg asszociálok Švejkre is. A fejemben mindig az a gondolat forog, hogy mi mindannyian, amikor túlélni akarunk, nem pedig a hősködőt szimulálni, mert ezt is szeretjük… Szóval amikor a hőst mímeljük, akkor is Švejkek vagyunk mindannyian. Főleg a kisebbséginek a túlélési álarca a švejki modor, a švejki beszédmód. Amikor megmondhatja az igazságot, de úgy mondja el, hogy még az ellenfél is mosolyog.

A Neoplanta-előadásban egyébként András nagyon keményen a nézők arcába vágta az igazságot. Azok érdekes módon tapsoltak. Ennek a beszédmódnak, ennek a kicsit keményített švejki beszédmódnak van egy ilyen lehetősége, hogy az ember kimondja az igazságot. Amennyiben egyáltalán még hiszünk az igazságban. Mert az a probléma, hogy most már senki sem hisz benne. Annyi hazugság van, hogy az igazság is hazugságnak tűnik. Úgyhogy én félve nyilatkozok arról, hogy van igazság.

V. Z.: A švejki analógia azért is találó annyira, mert az elhangzott egyik részletben feltűnt a hozzá passzoló fontos segédeszköz, a kerekesszék, ami a derék katonánál sem marad kihasználatlanul. A hašeki világ megemlítése kapcsán felderenghet mindnyájunkban, hogy a képek csereberélgetése, rakosgatása a falon, az egyik esetben Palivec úr vendéglőjében, a Kehelyhez címzettben zajlik, a másik esetben pedig a címerkészítő műhelyben történik. Bár az ezermesteri cserélgetés és pakolgatás, a császártól Milovan Đilasig és másokig terjedően, mintha vadabb sorozatot alakítana ki.

V. L.: Mindig megkövetelik a jelképek fontosságát. A jelképeket mindig muszáj cserélgetni. Ilyen a történelmünk. Állandóan cserélgetjük a jelképeket. Állandóan cserélgetjük az utcaneveket. A beszédmódunkat is állandóan cserélgetjük. Állandóan másról akarunk beszélni, mint amiről beszélni kellene. Tulajdonképpen ez az a játék Švejkkel, hogy Slemil bevallja, hogy igen, mi ezt csináljuk. Ő is nyugodtan felszögezi a szerb király arcképét, aztán Horthyét, aztán Titóét. De egy fotóhoz azért ragaszkodik: amely Ivana Perišićet ábrázolja, a balkáni szépséget. Azt mindig ott hagyja a nagyvezérek mellett. Az az ő privát álma. A privát elképzelése. Aminek nincsen semmi alapja, mert neki azzal a nővel nem volt viszonya. De tetszett neki benne az, hogy az a nő is elvágyódott, Bécsbe akart menni a balkáni szépség, mert egy időben ott volt, megfestette egy művésznő és híres balkáni szépség lett a festmények által. El akart innen menekülni. Erről beszéltünk az elején, hogy mindannyiunkban él az elvágyódás nagy álma. Végül az unoka is megtalálja a saját balkáni szépségét, s mondja tovább ugyanazt a történetet. Minden kezdődik elölről.

V. Z.: Jelen kötetedről már rendeztek asztali beszélgetést, tévés ismertetést, több elemzése nyomtatásban megjelent. Milyennek találod a fogadtatást? Azért kérdezem, mert mintha a szépséget, a fattyúságot, az édestestvérséget, a mostohatestvérséget, a féltestvérséget, az unokaságot, a végletek balkáni összefonódását többen eléggé értetlenkedve vagy felületesen közelítették volna meg.

V. L.: A kritikusokkal úgy vagyok, hogy én soha nem feleselek velük. Soha nem válaszoltam a kritikusok véleményére, írásaira. Sokszor, amikor olvasom az írásaikat, akkor úgy látom, hogy okosabbak, mint én, jobban látnak, mint én. Jobban ismerik a dolgokat. A magyarországi kritikában van egy bökkenő, bizonyos balkáni jelenségek ott nehezebben értelmezhetők. Ha szerb szerző írna, akkor idegent látna benne, értené éppen azért, mert idegen, értené, mert idegen. Lefordítaná magában, ugyanúgy, mint ahogy lefordít egy dél-amerikai írót. De én magyar vagyok, tehát ismerős idegen, s ezt nem képes lefordítani. A vajdasági például egy nagyon sokszínű, összetett, komplex világ. Nekünk nem Horthynk volt, hanem Kara đorđevićunk. Nem Rákosink meg Kádárunk, hanem Titónk. Nekünk nem mintaszerű békés rendszerváltásunk volt, hanem véres,és háborús. Nehéz egyszerre a magyar kultúrában magyarnak is lenni, meg ismerős idegennek is.

Tudniillik, Magyarország egynemzetű ország. Ez az utolsó magyar trianoni trauma. Az, hogy egynemzetű lett. Nincs változatosság, és a másság nehezen érthető Magyarországon. A magyar polgár csak akkor ismer másságot, ha turistaútra megy valahova, például az Adriai-tengerre. Vagy ösztöndíjat kap Németországba, ha író. Akkor sejti meg, hogy mi a másság, de csak sejti, mert nem él vele huzamosabb ideig. A hétköznapi életnek ezt a drámáját nagyon nehezen érzékeli. Például, azt hiszem, te könnyebben érzékeled, mert tanultál, értesz szerbül. Németh László azért tanult meg szerbül, hogy Ivo Andrićot eredetiben olvassa, és hogy tanulmányozza, mi a másság. Ez a magyar közéletben, köztudatban, szellemi életben ismeretlen. Ha elolvasunk egy magyar regényt, abból látszik, hogy egy egynemzetű országban íródott.

Mi viszont egy másik világban éltünk. Egy soknemzetű, összetett országban, tele drámával, komédiával, néha véres komédiával. De ezt nagyon nehezen érzékelik Magyarországon, és ebben igazad van. Ez nem a kritikusok hibája, akik egyébként nagyon műveltek, és nagyon értik a szöveget, hanem egyszerűen hiányzik egy tapasztalat. A másság kultúrája. Azt gondolom, nagyon fontos a tapasztalat is, amikor a művek megítéléséről van szó.

V. Z.: Természetesen nem kívántam hibáztatni senkit sem, mindössze az bújt meg a kérdésemben, hogy a Balkáni szépség személyvonatkozásainál nagyon könnyen sikerülhet lehorgonyozni. A regényszöveg ezt gyorsan felkínálja. Mindenképpen a festményen megjelelő nőalakhoz próbál tehát igazodni az olvasó. Ugyanakkor ez a fogalmi egybekapcsolás, ez az összevonhatóság önálló entitásként ugyancsak megállja a helyét, elvont, absztrakt összefüggésként létezve, amikor nem tolul a nőalak az előtérbe, hanem valami másféle teljesség bontakozik ki.

V. L.: Ebben igazad van. Sosem tudtam elfogadni, hogy a Balkánról csak pejoratívan írjunk. A balkáni életnek is van egy különös szépsége. Van egy külön izgalma, amiben el lehet merülni. Mondjuk, Szabadka ezt nem érzékeli annyira, de a Duna mentén, Újvidéken ez jobban érzékelhető. És ahogy megyünk délre, akkor ezt egyre jobban érzékeljük. Az egy más világ. Ezt a másik világot én el tudom fogadni, és az én világom is. Valójában két világban élek, minden megkettőződik, még a tárgyak neve is.

Magában a Balkáni szépségben három szépségtípus van. Az egyik az elvágyódás. Egy művészi szépség, az első, amivel találkozik a főhős. A másik bosszú, ezt a partizánnő testesíti meg, akinek a zsidó vőlegényét megölik Horthy biztonsági tisztjei. Akiben a bosszú él, a bosszúállásnak erős ösztöne él, aki, amikor győztesként visszatér a harcterekről a városba, vezető beosztásba kerül, kegyetlenül gyilkol, és minden magyart bűnösnek tart. A harmadik pedig az üzletasszony, aki már az új világ gyermeke. Megtanul csalni, játszani, hogyan kell az üzletemberekkel bánni. Ez már az új kapitalizmus szépsége, már csak gazdagodni akar, és mindenkit félre tud vezetni. Annyira, hogy a helyi hatalmasokat, a helyi oligarchákat is átveri. Megzsarolja őket, azok pedig belemennek a játékba, úgyhogy szeretnének kiegyezni. Mert azt gondolják, hogy a Slemil nagyapának a rokona, aki szolgálta a királyt, szolgálta a partizánokat, szolgálta a Horthyt. Mindenkit szolgált, mert készítette a címereket. Ő lesz a hős, róla utcát neveznek el, teret. Az üzletembereknek mindegy, kit ünnepelnek, kinek emelnek emlékművet, kiről neveznek el utcákat. Nincsenek eszményeik, értékrendjük. Nekik az számít, hogy kiegyezzenek, nehogy az ő dossziéjukat nyilvánosságra hozza a hölgy. Viszont a hölgynek nincs a birtokában dosszié, csak elhiteti velük.

Ez a dossziétörténet tipikus kelet-európai történet, posztkommunista történet, hogy mindenkinek volt a kommunizmusban dossziéja. Ki volt besúgó, ki nem volt besúgó, ki milyen gonosz dolgot művelt. 2000 óta a történetünk az, hogy mindenki átírja az önéletrajzát. A legnagyobb kommunista kumroveci pártiskolai diákok lettek a legnagyobb antikommunisták. A többpártrendszer idején az életrajz hamisítása folytatódott. Minden kormányváltásban új életrajz születik. Mindenfelé ez történt. Magyarországon is, Romániában is, mindenfelé. Már húsz éve írjuk át az életrajzokat. Életrajz-infláció van. Teljesen eltűnik az én. Mindig hamis életrajzokat írunk. Úgyhogy nem tudjuk, holnap milyen életrajzot fog írni az elit azért, mert alkalmazkodik. Az idő pedig egyre gyorsabban pereg. Egyre gyorsabban kell írni az újabbnál újabb életrajzokat.

V. Z.: Az általad felemlített világ különleges sajátosságának számított, hogy a rövidített/bővített/kivonatolt önéletrajzok papírra vettetése a bűnügyi kihallgatások elengedhetetlen elemévé vált. Addig íratták, amíg meg nem jelentek bennük azok a struktúrák, melyek a koholt vádak megalapozásánál sokat segíthettek. Az akár könyvméretűvé dagasztható metódusokat bárki eltanulhatta tehát így is. Fájdalmas szembesülésként hathat, hogy vesztesnek lenni sokkal rosszabb, mint győztesnek. Mindig a rövidebbet húzni, a perem peremén élni, átnevezéseket, zárcseréket, címerújrafestéseket, intézménynevek változását átvészelni tényleg nem könnyű, de túl lehet esni rajtuk valahogy. Azonban a történelmet leváltani, átkeresztelni elég meddőnek tűnő vállalkozás.

V. L.: Végül is az új regényciklusom valójában az emlékezetért való küzdelem. Hogy hogyan őrizzük meg az emlékezetünket? Mert minden hatalom valójában az emlékezetünket akarja megsemmisíteni. Ne emlékezzünk, ő majd teremt egy új múltat számunkra. Mindig újabbnál újabb múltat. Tehát igyekszik az emlékezetet a családtörténetekben, a személyes történetekben, a közösségi történetekben megszüntetni. Hogy senki ne emlékezzen többé semmire. Hanem majd az új hatalom gyárt egy új múltat. Mi tulajdonképpen most abban a korszakban élünk, amikor új múltat gyárt a kisebbségi világ is, a többségi, az egész szerbiai, az egész közép-európai. Egy teljesen új múltat akarunk kitalálni. Hogy melyik a hiteles, abba én most nem bocsátkozok bele, ezzel foglalkozzanak a történészek. Író vagyok, csak azt tudom, hogy mindig újabbnál újabb múltat találnak ki. Valamikor a partizánok voltak a hősök, aztán emezek voltak a hősök, most a csetnikek a hősök stb. Ebben a helyzetben az ember szabadsága attól függ, hogy mennyire tudja megőrizni a saját szuverén, autonóm emlékezetét, a családjának az emlékezetét, közvetlen környezetének az emlékezetét. Ez az utóbbi persze elég kockázatos vállalkozás, mert a legtöbb ember sértésnek véli tegnapjának emlegetését. Valójában manapság a hatalom rontása érződik legjobban az emlékezet elsorvadásában. Ezért sorsdöntő kérdés az emlékezet megőrzése.

Nagyon érdekes, hogy az emlékezet irtását általában a fiatal nemzedékeken kezdik. Arról akarják meggyőzni őket, hogy őket nem érdekli a múlt. Ha valakit sikerül arról meggyőzni, hogy ne érdekelje a múlt, akkor a jelenről sem tud semmit. Akkor ki lesznek szolgáltatva a hivatalos jelennek. E téren valós háború folyik. Ennek a háborúnak a nyomai jelen vannak a Balkáni szépségben. Valami már nincs, elmúlt, többet arról ne beszéljünk. Van egy új múlt, és ezt a múltat mindenkinek el kell fogadni. És abban a pillanatban máris a jövő a rabjai leszünk.

V. Z.: Térjünk vissza a humor saját megfogalmazásod szerint plebejus jellegű, szelídnek mondható változatához, švejki attitűdjéhez. Ahhoz a markánssághoz, amely nemcsak a pillanatnyi önvédelemben hasznosítható, hanem egyenesen feljogosít a túlélésre. Hőseid igazi helyüket ezért nem feltétlenül a történelemben keresik és találják meg, hanem egy zsúfolt műhelyben vagy nyugalmas kertben.

V. L.: A humor olyan, mint a csukamájolaj. Amikor gyerek voltam, mindig csukamájolajat akartak itatni velem. Az eredetit. Ki nem álltam. Amikor meghallottam, hogy csukamájolaj, akkor a hideg rázott, tiltakoztam. Aztán az orvosok kitalálták, hogy meg kell édesíteni a csukamájolajat. Legyen édes, hogy a gyerek szeresse. Én a humort így használom, hogy a gyerekek szeressék meg az igazságot. Hogy szeressék meg, amikor valami szíven üti őket. Mert akkor előbb el fogják fogadni. A Neoplanta-előadást nemcsak azért említettem, mert András itt van, hanem mert ő is használta a csukamájolaj-effektust.

V. Z.: Természetes formájában vagy édesítve?

V. L.: Édesítve. Amikor a legkegyetlenebb igazságok hangzottak el a színpadon, akkor ennek volt valami külső vonzó máza. Édesítve volt. Úgyhogy az emberek hirtelen tapsolni kezdtek, miközben rádöbbentek a kegyetlen történelemre. A csukamájolaj akkor kezdett hatni, amikor már lenyelték. Az a fontos, hogy hasson a csukamájolaj. Azt hiszem, hogy hatott. Legalább is én Újvidéken néztem a közönséget, amelynek a hatvan-hetven százaléka az utóbbi időben szerb fiatal volt. Valóban olyan dolgokat mondott ki, amelyeket ha az újságban olvastak volna, fölháborodva utasítják el. Így meg hirtelen rádöbbentek, hogy mi történik velük. A csukamájolaj hatott. Hogy ez a történet szörnyű volt és a mi bűnünk volt.

V. Z.: A hatásfunkciókról gondolkodván vegyük sorra a következőket: a Bűnhődés naplóregény, a Neoplanta városregény, a Balkáni szépség univerzálisan lokális, „szövevényes pikareszk regény”, miként Radnóti Sándor találóan megjegyezte nem olyan régen. Te viszont nem feltétlenül és nem mindenáron szoktál ragaszkodni a műfaji követelményekhez.

V. L.: Az irodalmi modernséget valamiféle műfaji kísérletezésben látom. Hogy többé nem a szavak meg a mondatok, hanem az egész műfajnak a metamorfózisával, valami eklekticizmussal képzelem el. A modernitás nemcsak mondaton belül vagy a mondatok összerakásában, hanem az egész műfaj jellegében, felépítésében tárulkozik fel. Mert a mondattal már minden csodát megcsinált Joyce. Utána, úgy érzem, lehetetlen többé kísérletezni. Joyce addig kísérletezett, hogy Kosztolányi azt mondta, csak félig olvasta el az Ulysses t, nem bírja tovább olvasni. Lehet, hogy igaza volt. Általában az van, hogy a nagy, klasszikus regényeket mindenki dicséri, de csak nagyon kevesen olvassák el őket. Félreteszik. Vagy nem értik, de dicsérik, nehogy valami vád érje őket.

Én más utat akarok járni. Már az Egy makró emlékiratai is olyan modern regény volt, amit el lehetett olvasni. Akkoriban a tanárok megtiltották a gimnazistáknak, hogy olvassák az Egy makró emlékiratai t. Erre a gimnazisták a pad alatt olvassák. Nemrégiben Nagybecskereken Slobodan Tišma NIN-díjas szerb regényíró mesélte, ott ültem mellette, hogy ő nagyon jól ismer engem, mert megtiltották olvasásomat a tanárok, ezért ő a pad alatt forgatta az Egy makró emlékiratait. A legjobb regény mindig az, amit az emberek a pad alatt olvasnak. Szenvedélyesen. Vagy vele, vagy ellene. Nem kell, hogy tetsszen nekik. Legyenek ellene. Az a jó előadás, amikor a város egyik fele ellene van, a másik fele meg vele. Az a jó regény, amelyről megoszlanak a vélemények. Az a jó regény, amelyiknek a kritikusok egy része ellene van, a másik meg vele. Ez azt jelenti, hogy valamit nagyon megérint. Valamit felhasít, valamit szíven ütött. Manapság azonban remekműveket írnak, én viszont csak regényeket akarok írni. Manapság megtanultunk remekműveket gyártani. Kitűnő remekművek születnek. Minden mondat a helyén, minden szó a helyén. De ezeket szörnyen unalmas, nem lehet olvasni. Aztán meg csodálkozunk, hogy a közönség nem szeret bennünket, hanem ponyvaregényeket meg szerelmes regényeket olvas. Lehet, hogy mi nem tudunk elég érdekesen szólni hozzájuk. Ezért pártol el tőlünk az olvasóréteg, nem az internet miatt. Jó lenne olyan regényeket írni, amiket a pad alatt olvasnak, és amelyeket megtiltanak a tanárok. Az a baj, hogy a tanároknak ma már nincs kedvük semmit megtiltani. Ez a mi tragédiánk.

V. Z.: A regény rétegzett utalásrendszeréből érdemes lenne felidéznünk olyan passzusokat, amelyek eredeti lelőhelyei nehezebben azonosíthatók. Találunk Jean-Paul Sartre színdarabból kiemelt részletet mindenféle jelzés nélkül, s akinek nem járt a kezében, aligha fogja felismerni, hogy A legyek sorait látja viszont. Erős a vonzódás a Drina apropóján Ivo Andrić univerzumához, Danilo Kiš sem marad ki a szórásból, s még sorolhatnám az izgalmas, meghatározó jellegű példákat. Némelyeknek az a véleménye alakulhat ki tévesen, hogy a korábbi trilógiához képest visszavettél a zenei, a filmes és egyéb utalásokból, pedig csak szokatlanabb áttételeken keresztül jelentkeznek ezek, mint a régebbi szövegeidben. Ami talán azzal szintén összefüggésbe hozható, hogy egészen más státusú, egészen más egzisztenciájú, szociális helyzetű hősökkel, pontosabban antihősökkel népesült be újabban a végeli világ.

V. L.: Ez így van, a regény utalásrendszere gazdag, de rejtőzködő. Nem is kell észrevenni. De a rejtekezésben még valami közrejátszik. Ezekben a regényekben nem írok értelmiségiekről. Azt hiszem – én is értelmiségi vagyok –, hogy az értelmiségiek ma szörnyen unalmasak. És nagyon rossz a lelkiismeretük. Főleg ebben az újkapitalizmusban. Főleg, amióta '90-ben hirdettük, hogy szabad piac meg demokrácia stb. Most illene elszámolni, hogy mi történt a demokráciával. Most, amikor látjuk, hogy a szabad piac ilyen lett: nyílt kleptokapitalizmus, amikor látjuk, hogy ez az egész többpártrendszer egy nagy cirkusz, akkor óvatosan félrevonulunk, és úgy teszünk, mintha semmi közünk nem lenne hozzájuk. Ezért rossz az értelmiségi lelkiismeretünk. Valójában az értelmiségi meghunyászkodás most már nagyon unalmas. Az egypártrendszerben volt valami drámai, akkor is ha sunyiskodott, most azonban csak sunyi, minden drámai elem nélkül. Sunyi és unalmas. Ezért lett a posztkommunista szöveg is unalmas.

Engem másféle emberek érdekelnek. Ha megnézed a hősöket, akkor a Bűnhődésnek az egyik főhőse egy kalauz, aki Európáról mesél. Hogy milyenek a toalettek Európában, és kétségbe van esve, hogy szétesik az EU, de miért. Azért, mert a toalettek Magyarországon még klórszagúak, Szlovákiában fizetni kell értük, Németországban jobbak, Dániában meg Hollandiában pedig fantasztikus szagelszívó-rendszerek működnek. Megelégeltem a fennkölt Európa-diskurzust, meg az alpári Európa-ellenes retorikát is.

V. Z.: Slavoj Žižek szlovén filozófus néhány éve remek okfejtéssel hívta fel a figyelmet a különböző ürítési szükségletekhez biztosított eszközök és higiéniai szintek minőségi eltéréseiből fakadó következményekre.

V. L.: Persze, azért, mert ő is ismerte ezt a kérdést. Mivelhogy Jugoszlávia is szétesett. Másmilyen volt a toalett Dél-Szerbiában és másmilyen Szlovéniában. Szétesett Jugoszlávia, akkor szétesik az EU is, ha a toaletteket vesszük alapul. Egy kalauz mondja ezt a regényemben. Ő az én Vergiliusom. Ő a köznapi vezető Európában, és mondja is, hogy csak azért lett kommunista, mert így lehetett kalauz külföldre induló járatokon. A második hős pedig a fiákeres a Neoplantában. Egy fiákeres, aki először az Osztrák-Magyar Monarchia oldalán harcolt, aztán rájött, hogy ő szerb, ezért átment a szerbekhez, azok viszont gyanakodtak, hátha kém. Ezért neki mindig az első sorban kellett küzdenie. Így lett Újvidék felszabadítója, ahogy ő mondta. Aztán megismerkedett egy szlovák nővel, aki lehet, hogy magyar, lehet, hogy szlovák, a helyzettől függően hol magyar volt, hol szlovák. Ő pedig csak egy közönséges fiákeres.

Van egy másik motívuma is ennek a regénynek. Az maga is egy külön dráma. Ez a Neoplanta-előadásba nem kerülhet bele, mert egy előadást csak rombolna, ha több motívum ütközne. Ez a Török család. Amikor a nagyapa, amikor bejön Horthy, nagy beszédet tart, Horthyt üdvözli a városháza erkélyéről. Aztán bejönnek a partizánok, sapkát kap a fejére, és üdvözli a partizánokat, a fölszabadítókat. Végül elkapják és halálra ítélik. Tömegsírba kerül ő is. Majd kitüntetik. Azt mondják, hogy megkaptad a büntetést meg a kitüntetést is. A Bűnhődés kereskedője, szintén egyszerű ember. Slemil pedig egy ezermester, aki végül is címerekre adja a fejét, mert az a legjövedelmezőbb. Tehát nincs többé értelmiségi. Úgy látom pillanatnyilag, hogy az értelmiségiekről nincs sok jó szavam. Az egész értelmiségi színtér, nemcsak a vajdasági magyarról beszélek, nemcsak a szerbről, hanem az egész közép-európairól. Az értelmiségi elnémul, nincs többé szava, megtorpan, mert nem tud mit mondani. Kompromittálódott, mert post festum őrzi a tiszta kezét.

V. Z.: A Makró számomra egyik legmeghatározóbb mondata a „Szeretlek, mert unatkozom.” Ez a 2015-ös regénykonstrukcióban valahogy így életszerű és működőképes: alakot váltok, mert nem óhajtok unatkozni. Szemben az értelmiségi hősök korábbi kudarcos technikáival, itt a szereplők egyidejűleg több fenyegetéssel néznek szembe. Ám igen nehéz beletörődő módon hozzáállniuk ezekhez a veszélyeztetésekhez. Pláne akkor, amikor valamelyiknek a kiagyalóival, képviselőivel muszáj szövetkezni.

V. L.: Hogy is mondjam? Többpártrendszerű szövetségben élünk mindannyian az ördöggel. Úgy gondoljuk, hogy ez az ördög majd segít rajtunk. Ez az új szövetségünknek a kulcsa. Mi nem tudjuk, hogy egy iszonyú gépezetnek vagyunk a részesei. Nem akarjuk észrevenni, hogy valójában elértünk oda, amikor nemcsak a terrorizmus, hanem teljes összeroppanás fenyegeti a világot. Azt mondja az egyik angol szociológus, hogy megnyertük a hidegháborút, de elvesztettük a békét. Pillanatnyilag abban a helyzetben vagyunk, hogy győztesek vagyunk, de a legnagyobb vesztesek is. Valójában nincs ennek a rendszernek alternatívája. Vagy ha van, akkor nem merjük kimondani. A szocializmusban bátrabbak voltunk. És ez a rendszer azt csinál velünk, amit akar. Egyre jobban ki vagyunk szolgáltatva. Mi mindannyian szörnyen ki vagyunk szolgáltatva, és nagyon nehezen tudunk talpra állni. Ezért mondom, hogy valójában az ördöggel vagyunk szövetségben, valami démonikus erővel. Ez még nem olyan vészes, mint Thomas Mann démonja, frakkot hord vagy yuppieként viselkedik. Azzal áltatjuk magunkat, hogy majd valahogyan meg tudjuk szelídíteni az ördögöt, háziördögöt faragunk belőle, ám nem tudunk nemet mondani neki. A nemet mondás ma az egyik legkockázatosabb dolog. Ugyanakkor azt mondjuk, hogy nagyon szabad országban élünk, de nemet nem tudunk mondani. Kétségbeejtő helyzet. Az emberi sors talán soha nem volt ennyire kiszolgáltatva, amikor az emberi jogok meg a szabadság szintje növekedett. Ezt nem lehet letagadni. Valójában mondhatok én itt, amit akarok, meg bárki mondhat, de mégis mindannyian velejéig ki vagyunk szolgáltatva.

V. Z.: Alakjaid esetében a rokonszenvezés, az érzelmi és a szellemi behódolás kényszerűsége annak ellenére válik érthetővé, hogy politikailag képtelenség. Szörnyszülött szövetségek köttetnek, amelyekből nyertesként aligha sikerülhet kikecmeregni. Akkor mi a megoldás?

V. L.: De jó lenne, ha én ezt tudnám. Megmondom őszintén: nem tudom.

V. Z.: Költői kérdés volt, nyilván. Abba kapaszkodtam, hogy az értelmiségi figurák, a kalauzok, a fiákeres meg a többiek, hasonló nehézségekkel küzdenek. A sorsfordító események, ezek lehetséges magyarázatai vagy a történelmi igazságtételek közötti jelentős árnyalatkülönbségekkel való vívódásaik mindennaposak, sőt az 1960-as évek óta kiemelten bukkannak fel műveidben.

V. L.: Igen. Persze van megoldás. Mikor azt mondtam, hogy nem tudom, lehet, hogy eltúloztam. Valamit sejtek. Azt gondolom, egy újfajta hozzáállás szükséges minden tekintetben. Mi például nem tudjuk, mi lesz azzal a gyerekkel, aki ma iratkozik be az első osztályba. Tizenöt év alatt a robotizáció, a komputerizáció olyan fejlődési fokot ér el, hogy a munka világában olyan változás, olyan törés lesz, hogy nem tudjuk előre kiszámítani a jövőnket. Ki merne ma javaslatot tenni egy gyereknek, mi legyen a foglalkozása, milyen pályát válasszon? Azért, mert állítólag sofőrökre nem lesz többé szükség. Ügyvédekre alig-alig. Könyvelőkre nem lesz szükség, mert mindent elintéznek a komputerek. Nagyon nagy változások lesznek. Ehhez meg kell tanulnunk alkalmazkodni hihetetlen gyorsasággal.

Tulajdonképpen erről az alkalmazkodóképességről tanúskodik Slemil. Ezt meg kell tanulni, ez nem kompromisszum. Mint a szélvihar, sodor előre bennünket a történelem. Ez az egyik dolog. A másik pedig az, hogy visszatérjek az értelmiségre, az értelmiségnek meg kell tanulnia, hogy vállalja a veszteséget, vállalja a vereséget. Vállalni a kudarcot – manapság ez a legnagyobb hősiesség.

A szabadkaiaknak szerencséje van, mert a Desiré Fesztiválon van több olyan előadás, amely nagyon radikálisan szembenéz ezzel a világgal. Ez a szembenézés hiányzik az értelmiségből. Azt hiszem, hogy a színházak valamennyivel előrébb tartanak, mint az irodalom. Talán azért, mert jobban ki van szolgáltatva a közönségnek. Legalább létezik egy fiatal közönség, amely ihletet ad a fiatal rendezőknek, és valahogy megértik egymást. Viszont az író ott ül a saját magányában, ír, és nem tudja, hogy kinek van kiszolgáltatva. Legfeljebb azt gondolja, hogy néhány kritikusnak meg a kiadóknak. A kollektív élmény a színházakban nagyobb, és ezért a színház jobban érzékeli a kort, mint az irodalom. Valamikor, amikor még az irodalomról a szalonokban vitáztak meg az ifjúsági vitafórumokon, és persze, pártüléseken, akkor az irodalom is érzékelte a kort. De most már ez sincs. Marad egy kisebb közönség, a színházi közönség, amely hat a színházakra. Ott érlelődik egy új látásmód. Azt gondolom, hogy az értelmiség akkor válik újra izgalmassá, hogyha megtanul új módon látni, új módon beszélni, másféleképpen, élesebben, szókimondóan, radikálisabban.

V. Z.: Második regénytrilógiád hőseinek leszűrődő tapasztalataként helyénvaló-e a következő konklúzió? Jelentés nélküli történelem nincs, ahogy a történelemnek végleges magyarázata sincs. Mindössze a kényszerítő körülmények sokasága létezik, amelyekben az ember legfeljebb manőverezhet, megpróbálván játszani, a szó nemes értelmében. Viszont e cselekvéssorozatban akár a szabadságát is megtalálhatja. A munkájával a kertben, amely távol tartja a bűnt, az unalmat és a szükséget, ahogy Voltaire Candide-ja óta tudható.

V. L.: Osztom a véleményedet, hogy az ember a szabadságát csak rendkívüli ügyességgel és nagy szívóssággal találhatja meg. Mert mondhatjuk, hogy Slemil alkalmazkodott, de őrizte a műhelyét mindhalálig. A műhelyt nem adta föl. Az unokája sem adta fel, amikor a kapitalizmusban nem volt más megoldás, akkor felgyújtotta. Szóval mit csináljunk mi? Őrizzük a mi kis műhelyünket, ami még maradt. Maradt valami, maradtunk valahányan. Ezt őrizzük. Vagy gyújtsuk fel, ha nem tudjuk megőrizni, mint ahogy a Slemil-unoka tette. Ismerjük el végre, hogy a rombolás is lehet kreatív.

Ha a nevetéstől megfosztanak bennünket, akkor elveszítünk valamit a bölcsességből. Még a hajfürtről szeretnék beszélni. Mert az nagyon fontos. Sokat törtem a fejem, hogy lopjam be a hajfürtöt a regénybe, Flaubert regényének hajfürtjét. Tudniillik, az Érzelmek iskolájában van egy jelenet, amikor Frédéric szerelmes egy hölgybe, majd elmúlnak azok az évek, évtizedek, és úgy érzi, hogy ez egy viszonzatlan szerelem, aztán végül találkozik azzal a hölggyel. Mindketten már benne vannak a korban, és a hölgy egy ősz hajfürtöt ajándékoz Frédéricknek, aki szintén már megöregedett. Valahogy ez az ősz hajfürt, ez a remény. A kitartás hajfürtje. Ezzel fedezek fel némi reményt ebben a regényben.

De visszatérve a kertre, számomra a kert az Exterritóriumban jelent meg. Ezt a dokumentumregényt a bombázások idején és közvetlenül az utána következő hónapokban írtam. Egyfajta családtörténet, amelyben a saját illúzióimmal is szembenéztem. Mert könnyű a mások illúzióival szembenézni. A saját tévedéseinkkel, a saját előítéleteinkkel, utópiáinkkal, illúzióinkkal, reményeinkkel való szembenézés a legnehezebb. Én ebben a dokumentumregényben leszámoltam önmagammal is. Hogy nem lehetek az, aki voltam, sok dolog másképpen fejlődött, mint ahogy szerettem volna.

Aztán egyik pillanatban látok valamit, égi háború, rakéták világítanak stb. Anikóval kilépünk a kertbe, hogy megnézzük, mi történt. Talán újra bombáznak? Nem bombáznak, hanem valamit a rádióból sikerült meghallanunk. Hogy ünnepel Szerbia. Hát mit ünnepel Szerbia? Hogy legyőzte a NATO-t. Erre mindannyian emlékszünk. 1999-ben legyőztük a NATO-t. Aztán a regényben a főhős azt mondja, hogy jó, rendben van, akkor most megborotválkozom, és megyek művelni a kertemet, nyírom a pázsitot. Tehát megjelenik a kert. Nagyon fontos, hogy mikor. És hogyan. Csakis ironikusan. Nincs kerti nyugalom a bombák után.

V. Z.: Közel a Dunához.

V. L.: Közel a Dunához. A Duna-kultusz árnyékában. A Duna-kultuszt leleplezve. Húsz kilométernyire. Ez éppen Temerinben történt.

V. Z.: Most, hogy az évek múlásáról, a tincsek őszüléséről, a felelősség szorító mivoltáról szó esett, ide kapcsolnám, hogy Charles Baudelaire-nek az édesanyján kívül egyetlenegy valaki dobogtatta meg a szívét hosszú távon, az, akit ő Fekete Vénusznak hívott. Egy haiti születésű színész- és táncosnőről beszélek, hogy ne térjünk el a Balkáni szépség foglalkozás-kínálatától sem. Jeanne Duval az úrnők úrnője, a szeretők szeretője értelmében említendő, a veszélyes gyönyörűségnek, a vad szexualitásnak a példájaként és szimbólumaként. A kreol nő misztériuma jogosan elevenedik fel, amikor a női vonzerő párhuzamain, képi burjánzásain, művészeti vonatkozásain morfondírozunk?

V. L.: Igen. Csakhogy ez a Fekete Vénusz, egyszer a belgrádi bárok „csillaga”, másszor a kegyetlen és vérengző balkáni bosszúálló nő, harmadszor az úgymond a rendkívül vonzó, úgymond, bécsi üzletasszony. Van még egy dolog, ha Baudelaire-ről beszélünk. Ő is részt vett a forradalomban, kint állt a barikádokon, és szitkozódott: „Főbe kell lőni Aupick tábornokot!” Aupick tábornok Baudelaire mostohaapja volt, akit gyűlölt. Tehát ő is forradalmár volt. Így vagyunk valahogy a balkáni szépséggel, mindenkinek megvan a saját balkáni szépsége, akivel élete végéig harcol, mint Giraudoux hőse az angyallal.

Az egyik esszémben írtam, hogy aki még nem látott az újvidéki posta előtt kreol arcú szerb nőt, az nem tudja, mi a balkáni szépség. De ha már itt ülök, és András is, jelzem, ő szintén Balkán-értő. Ő is felrajzolt egy balkáni szépséget, amiben a szépség valahogy úgy sugároz ki, hogy az emberek végül is egymást marják, és nem az a szép, idillikus, népi szépség, amiről beszélünk. Engem is valójában ez a szépség érdekel, amely miatt néha az emberek egymást marják.

V. Z.: Tapasztalt dramaturgként közreműködtél-e valaha műveid színpadra állításában?

V. L.: Nem. Szerencsémre olyan rendezőm van, akinél nem kell. Az Áttüntetések című regényem egyik színpadi előadását a Bitefről ismert Borka Pavičević dramatizálta és a szlovén Dušan Jovanović rendezte. A másik változatát Ljubiša Ristić adaptálta és állította színre. Én nem szóltam bele. Az utóbbi időkben Urbán Andrással találkoztam szerencsésen. Ilyenkor az a fontos, hogy szellemileg értsük egymást. Az úgy történik, hogy elkezdek egy mondatot, nem is tudom befejezni, az Urbán befejezi. És azt mondja, amit én mondani akartam. Nagyon kevés emberrel tudok olyan jól kommunikálni, mint vele. Ez érdekes dolog, hogy épp egy színházi emberrel tudok legjobban egyetérteni. Egyetértünk, azt hiszem, a legsúlyosabb kérdésekben. Például abban, hogy Magyarországon akármelyik oldalt vesszük, egyik sem tud válaszolni a nemzeti kérdésre, a kisebbségi kérdésre. Itt sem tudnak, Szerbiában. Az egész régióban ezek a dolgok teljesen kaotikusak. Mindketten fontosnak tartjuk a nemzeti identitást, nem gondoljuk, hogy ez tagadnivaló vagy szégyellnivaló dolog lenne. De ugyanakkor látjuk ennek a szörnyű vadhajtásait is. Úgyhogy nem kell részletekről beszélnünk, csak beülök és megnézem az előadást. Szépen tudunk beszélni a dolgok általános jelentéséről. És ez a legjobb, ha a szerző nem szól bele a rendező dolgába. Ez nagyon fontos, mert én a regényre koncentrálok, és a regényt kérném számon. Viszont az nagy baja lenne az előadásnak, ha a regényt kérném számon. Van egy előadás és van egy regény. Ennek a kettőnek nem szabad, hogy ugyanaz legyen, csak szellemileg kell, hogy egybetartozzon, ne legyen szellemileg elkülönülő. Amikor Andrással beszélgettünk, azt mondtam, hogy úgy rendezd, ahogy akarod, csak legyél hű magadhoz. Úgy éreztem, hogyha önmagához hű, akkor a regényhez is hű lesz. Úgy érzem, hogy hű volt a regényhez.

Közben a színház is meg András is újra csábítanak. Valamikor a '80-as években írtam drámákat. Meg is jelentek kötetben, játszották is, Zenicától Szarajevóig mindenfelé, itt, Szabadkán is. Aztán a '90-es években valahogy olyan szörnyűséges lett a színház. Nacionalista – szocrealista mezben. Vagy legalábbis azok az előadások voltak ilyenek, amelyeket én láttam. Eluralkodott nemzeti pátosz, ami tőlem idegen, éppen azért, mert tisztelem és becsülöm a nemzeti érzést. Nem lehet használni ilyen patetikusan meg demagóg módon. Annyira becsülöm, hogy szégyellenék nemzeti kikiáltó lenni. A nemzeti érzés nem a marketing tárgya, hanem nagyon mély és nagyon személyes érzés. Ezért idegenedtem el a kilencvenes években a színháztól. Aztán a Sterija Játékok csalogatott vissza, megnyitottam a Játékokat, az egyetlen magyar író, aki története folyamán megnyitotta, aztán zsűritag voltam. Óvakodva tettem fél lépést a színház felé. Aztán András kezébe vette a Neoplantát, aztán a Bűnhődést. Most látom, hogy forgatja a Balkáni szépséget a kezében. Erre én is fölbátorodtam, és elkezdtem újra drámát írni.

U. A.: Azért mindezekben a munkákban nélkülözhetetlen egy dramaturg is. Mondjuk, épp itt ül Gyarmati Kata. Bojana Vidosavljević Szarajevóban. A Balkáni szépségről még nem döntöttünk. Ami a mi együttműködésünket illeti, az valóban nagyon szép. Végel László azon kevés írók egyike, akik tudják, az irodalom és a színház nem ugyanaz, s hogy nem kérhető számon az egyik a másikon. Valószínűleg itt kezdődik a szabad alkotás, ami meg tudja hozni a gyümölcseit itt is, meg ott is. Beszélgetésünk interaktív jellegéből adódóan a közönség érezze magát megszólítottnak, s amennyiben bárkinek kérdése lenne, nyugodtan felteheti.

V. L.: Jöhet az ellenvélemény is. Szívesen várom.

V. Z.: Miközben András indokolta, mi miatt tekinti Végel Lászlót alkalmas partnernek az együttműködésben, felrémlett, hogy nem véletlenül hangsúlyozza a különbségtevés erényeit, hiszen szépíróként jegyezhetővé tette magát 2002-ben megjelent, Hajnali partizán című kötetével.

U. A.: Amikor Mészáros Gábor a részletet előadta, eszembe jutott valami. Ma olvastam, hogy Horvátországban, egy Primošten nevű kisvárosban utcanevet változtattak: a Franjo Tuđman nevet visszamódosították a korábbira. Ez érdekes. Végel László felhívta a figyelmet arra a momentumra, azonnal megnő az ázsiója annak, amit betiltanak. Azok tehát a jó regények, amiket a tanárok betiltanak. Nekem ezzel az a rossz tapasztalatom, hogy amikor minket betiltanak a tanárok, akkor azt be is tartják. Találkoztam olyan fiatalokkal, akik arra a kérdésemre, hogy miért nem jöttök a Kosztolányiba, azt válaszolták: mert a tanárok mondták, hogy ne menjünk.

V. L.: Azok nem fiatalok, hanem koravének.

U. A.: Tehát mindenki azt hihetné, hogy ez a legjobb reklám. De hát nem. Őrt ültem ma itt, s ez jólesett. Mindenkinek köszönjük a jelenlétet.

Elhangzott Szabadkán, a Kosztolányi Dezső Színházban, 2016. június 6-án.
A hanganyagot feldolgozta Döme Szabolcs.