Bicskei Flóra
Petra

Apával kifele tartottunk a temetőből. Tavasz volt, sütött a nap. Anya sírja mélyen hallgatott, ahogy távolodtunk. A Farkasréti temetőben mindig van valami szép, egyáltalán nem ijesztő, mint azokban a kis, sötét falusi temetőkben. Különben is, az angyalos márványlap alatt anyu már nincsen régen, mint ahogy a testvérem sincsen. Szétfoszlott semmiség csak, ami megmaradt belőlük, lelketlen, testetlen por.

Azt gondolom, van egy átjáró, ahol a halottak arra várnak, hogy a fénybe térhessenek. A médiumokról szóló könyvekben olvastam erről, de apa nem igazán szereti, ha ilyesmit olvasok. Soha nem mutatja, hogy szomorú, csak este, amikor bemegy a hálószobába. Akkor van, hogy órákig sír. Egyébként mostanában már nem jár feketében, hanem mindig ugyanabban a szürke kabátban. Anyához beszél, éjszakánként, magában. Furcsákat fest. Narancsszín barlangokat, fekete hullámvasutakat, kék senkiföldjét. Anyát, de olyan halványan, hogy alig lehet kivenni, hogy ő az, vékony, semmibe vesző pálcikaalak csupán.

Néha elmegyünk színházba. Apa nemcsak akkor van ott, ha a színésznő nagymamám játszik. Mindent megnéz, minden darabot és pénzügyeket intéz, ahogy a nagyi mondja. Az a munkája egyébként, hogy könyveket árul egy budai könyvesboltban. Otthon pedig olvas, cigarettázik és gondolkodik. Minden reggel elkísér minket az iskolába. Ha szép az idő, vidámparkba, állatkertbe, cirkuszba, cukrászdába visz minket. Patinás arany kiskanállal tejeskávét kavar reggel, vajas kiflit csinál, mintha anya is akarna lenni, nem csak apa. Nem szólok neki soha, annyira ügyetlen és kedves így. Sokat sírok miatta, amikor nem látja. Reggel bepakolja a táskánkat, tízórait készít, nem engedi a nagyinak, mindig ő akarja. Nagyon sovány és sápadt mostanában, és mintha távol lenne mindentől, ezért nagyon erősen szoktam ölelni az esti meseolvasás után. Nagyi szokta neki mondani, és nagyapa is, meg a másik nagymama, hogy feleséget kéne szereznie, vagy legalább egy barátnőt, de apa nem szerez magának se feleséget, se barátnőt.

Anya valahogy itt maradt. Nagymama berakta a ruháit a levendulás szekrénybe, a menyasszonyit kitisztíttatva, gyönyörűen kivasalva, külön nejlonba csomagolva. Még a filmekben sem látni szebb ruhát. Csupa fehér csipke, magasított nyakát világoskék szalag fogja össze, a mellrészén ezüstszínű-kék, madár alakú bross.
Lassan elhagytuk a temetőt és a Blaha Lujza tér irányába indultunk. Ott apának valami elintéznivalója volt a színházban. Mi Öcsivel a színház társalgójában vártunk rá, mint mindig. Az egyik fiatal színésznő odajött, és vicceseket mondott, ahogy szokta. Aztán apa taxit fogott és hazamentünk Budára. Nagyi már várt minket az ebéddel. A bronzzal átszőtt terítővel letakart asztal közepén egy csokor nárcisz állt a magas porcelánvázában, amit egyszer anya levert és megragasztgatott. Az a repedés a vázán is anya szerintem. Kisöcsi még csak hétéves, most lovacskázik épp, rá is szól nagyi, hogy „hagyd már abba, mert még lerántod a terítőt”.

Öcsi most indul majd iskolába. Néha éjszaka hangosan felsír, rázza a párnácskáját, belerúg a játékaiba és tépi a lepedőt, úgy ordít anya után. Olyankor apa átrohan papucsban, és addig ölelgeti, amíg el nem alszik az ölében. Ha nem tud elaludni, akkor visszafekteti, meleg tejet csinál neki és felolvas az Arany mesekönyvből, amit Öcsi nagyon szeret.

Öcsi egyébként most teljesen be van indulva, mert apu megígérte, hogy mindannyian megnézhetjük az Óz, a nagy Varázslót. A színházban szerzett rá jegyet, színész barátjának a barátnőjének a barátjától egy titkos vetítésre Budán. Angolul kell megnéznünk, ami nem baj, mert én már tudok, Öcsi is kicsit. Nagyon izgulok, hiszen hetek óta az egész város erről a filmről beszél. Ejnye már- szokott néha méltatlankodni a nagymama - odaát Amerikában már hat éve bemutatták. Én mindenesetre kijelentettem apunak, hogy Dorothy cipőt szeretnék, hiszen városszerte számtalan piros, kék és rózsaszín lakk cipőcskét lehetett kapni, és mindet Dorothy cipőként reklámozták.
Ha nem rendetlenkedtek a vetítésen – mondja nagymama –, akkor meglesz előbb-utóbb a cipő is, és elvisz benneteket apátok krémesre a Lukácsba.

Öcsi leteszi a lovacskáját végre, és engedelmesen eljön velem kezet mosni. Megint csupa ragacs a keze.
Aztán asztalhoz ülünk. A felnőttek mindenféle különös dologról beszélnek. Anya már másfél éve meghalt, mondják néha, de én valahogy nem értem ezt a „másfél éve halt meg”-et. Néha olyan, mintha sose halt volna meg, aztán meg olyan, mintha már nagyon régen meghalt volna. A pici testvérkénkről pedig soha senki nem beszél. Mindig azt mondják, anyád meghalt, anya meghalt, szegény anyátok... Nem tudom, miért van így, miért kell ezt, hiszen ketten haltak meg. Igaz, a kistestvérem még meg sem született, és a felnőttek sem beszélnek róla, mintha nem is létezett volna. Tudom, hogy már illene értenem, miért nem, hiszen tízéves vagyok, mégsem értem.

Pedig szeretném. Ahogy a világot is.