Hernyák Zsóka
Jönnek a mínuszok

Egyre több a kóbor kutya a városban, de persze látni csak elvétve lehet őket. A kutyafalka vezére, egy jól megtermett terrier úgy tűnik, nem állhatja a kamera lencséjét. Ha kutya lennék, csak mert ez egy szubjektív műfaj, biztosan nyilatkoznék. A városi kóbor dögök választott vezéreként elmondanám, hogy nincs mit ennünk, persze valahogy mégis élünk, ha jobban meggondolom. Ha ember lennék, mivel vitán felül az vagyok, interjút is készítenék szőrösebb önmagammal. A kamera egyik oldalán megértően bólogatnék, és empatikusan néznék a szemembe, a másik oldalán pedig habzana a szám az üres gyomromtól. Megkérdezném, hogy viselem az állapotom, és mit szólok a kóbor sorstársaimhoz? De válaszul csak vicsorognék, mert mint azt a kamera lencséjében láthatom, magam is egy kóbor és kivert dög vagyok. És ahogy a kóbor dögök általában, csak keveset és ritkán beszélek. Közben arra gondolnék, hogy kutyául érzem magam, és ez csak rosszabb lesz, mert jönnek a mínuszok. Jönnek a mínuszok, ugatnám a mikrofon habkönnyű szivacsába. Erre csupasz, és mit sem sejtő énem megkérdezné az operatőrt, hogy ő érti-e, mit ugat ez a dög. Fázik, nem?, kérdezné a férfi a kamera sötét oldalán, szerinte fázok, gondolnám vacogva, és mint jó riporter újra habzó pofázmányom alá tolnám a mikrofont. Megmutatná, hogyan szokott fázni?, kérdezném vérszemet kapva, erre válaszul szőrös bundámról lepergetném a jéggalacsinokká fagyott verejtékcseppeket. Ezt okvetlen vedd föl!, mondanám izgatottan, és még mielőtt újabb kérdés merülne fel az állapotommal kapcsolatban, a kutyafalka jól megtermett vezéreként úgy döntenék, hogy nem nyilatkozom.