Kántor Zsolt
A jelen folydogáló múltja

A várakozás szinte belefagy az időmúlásba. S a lélek nem fénykép, csak vízjel a levegőn, a lét hártyáin. Nem látjátok, feleim, mennyi műszer mászkál a fejetek felett. Az a fénypont egy kabóca. Keret. Eddig a vers – innét a perc, az arc lepréselt virág. A bomba körül dáliák. A szőnyeg közepén egy rajzlap, a lehetetlent is belevarrtad. A tények átáztak, mint őszi levelek, piros-sárga az est, hová rohan az ősz? Sietős? A vers megállítja őt. A virág illata keveredik a tea gőzével. Algaevő hal. Fényt nyel.