Sinkovits Péter
A tekintet szomorúsága
(regényrészlet)

Az interneten pásztázva figyeltem fel egy női arcra. Pontosabban a tekintet szomorúságára: lehúzódott a széles állkapocsig, rávetült a nyakat körülfonó fehér gyöngysorra, amely egyébként zavarta az összképet; ott éktelenkedett a ruha mély kivágása felett, a gyengédségükben is erőt sejtető vállak átlójában. A szemek visszanéztek, ezt azonnal konstatáltam, de már éppen – éberségem csődjeként – valami más után kutattam volna, amikor mégis visszakerestem az arcot. Átfutottam a hozzáférhető, gyakorlatilag semmitmondó életrajzi adatokon – majd a megadott címen írtam neki. A tekintetéből áradó szomorúságról. S faggatni próbáltam: honnan ez a mélységből feltörő sötét tükröződés? Amely mellesleg elhomályosítja az intellektus finomságát. Valahogy így.

Válaszolt. Hogy ezt a szomorúságot még senki sem vette észre, sem a barátai, sem a szerelmei. Aztán elküldte naplójának másolatát is. A berlini ráadásos évekről a Pesten befejezett egyetem után: vidáman kocsmázó diáktársaság, majd egy viszonzatlan szerelem a tanára részéről, félbeszakadt tanulmányok, az elkerülhetetlen összeroppanás, kezelés a klinikákon. Majd szülővárosába visszatérve bekapcsolódás a nőmozgalomba, újabb szociológiai munkák, a folyóiratok közlik tanulmányait – de ő magányban, a súrlódó napok pedig mint megállíthatatlan hosszú esőzések, a tűszerűen érkező cseppekből összeálló vízfolyam rovátkákat alkotva siklik alá a sikátorok kőkockái között.

A berlini professzorral való kapcsolatát alig értettem. A viszonyt állítólag nem is ő kezdeményezte. Egy nyári délután mutatta be dolgozatát, egyedül voltak, s a tanár simogatni kezdte. Előbb csak kedveskedően, majd agresszíven. Ellenállt, felkapta az irományát és távozott – az erőszakos közeledés mindig riasztotta. Levelében családi eseteket vonultatott fel: rideg apjának viselkedését, jóval idősebb bátyja furcsa arroganciáját, a gimnazista fiúk hetyke arcátlanságát. Merthogy már leveleztünk. És akkor a szép szomorú szemek kezdtek kitárulkozni, én pedig a legszívesebben sietve menekültem volna. De nem lehetett. Vég nélkül csak a berlini tanáráról beszélt, a mégis létrejött kapcsolatukról, majd az éjszakába nyúló heves tantestületi vitákról, azon ő a diákok álláspontját képviselve voltaképpen a (háttérben maradó) tanára csoportját támogatta. Megfenyegették, jegyeit lerontották, a kollégiumból kirúgták. Lassan-lassan a diáktársai is elpártoltak tőle. „Léteznek a forradalmárok – írta naplójában –, s van, aki utánuk söpröget.”

Ekkor költözött vissza. A család romokban, apja rövidesen meghal, a határozatlan és bizonytalan anya maga is inkább támogatásra szorulna. A tanára Berlinből küldött még néhány levelet, utoljára azonban úgy fogalmazott, hogy a kapcsolatuk tévedés volt. Többé nem jelentkezett.

Albérletbe vonul, a klinikákról beszerzett dokumentumok alapján rokkantsági kérvényét előbb jóváhagyják, majd felfüggesztik. Rövid szerelmi kapcsolatok... És az az éktelenkedő gyöngysor a nyakán!

Ír. Rendületlenül. És meglátogatna. A naplóját rendezgetni.

Inkább én megyek hozzája.

Üde és friss – kicsinosítja magát. A rajzait mutatja. Egészen jók. Velencei gondolák, valószínűtlen perspektívában. Meg furcsa rézgyűrűk az ujjain, azokat maga készíti. Egészen otthonos nála. Rend mindenütt, helyükön a könyvek, az újságok, a ruhák, a konyhai eszközök. A tekintetéből pedig eltűnt a szomorúság. Csilingel. Napi dolgokról regél, könyvolvasmányokról. Közben kintről beszűrődik a főváros kellemes zaja, buszok indulnak, taxik dudálnak.

Mellém telepszik a naplójával. Részeket olvas fel belőle, teste utóbb elmerevedik, fáradó tekintetében ismét az a mérhetetlen szomorúság. Egyszer láttam csak valami hasonlót: színészek nyári gyakorlaton egy isten háta mögötti faluban, alkalmi pódium a labdarúgópályán, már érkeznek a helybéliek az előadásra, sürgés-forgás; oldalt, a felállított sátorban, ahol majd a vacsorát tartják, csak egy fiatal lány ül, egyedül, félig háttal a bejáratnak, rezzenéstelen tekintete szúrósan előre mered, perben a világgal önmagára maradva – súlyos és mozdíthatatlan körülötte a levegő, magánya sérthetetlen és érinthetetlen. Tudja, ott állok mögötte, de nem néz felém. Sejteti, hogy zavarom. Lassan, csöndben kihátrálok a sátorból.

Ül tehát mellettem, lapoz a naplójában. Ekkor egy apró cérnaszál jelenik meg az alsó ajkán.

– Egyszer, még gyermek voltam, leestem a kerékpárról – mondja –, a szám sérült meg, összevarrták.

A naplóját félreteszi, feláll, bekapcsolja a lemezjátszót. Szerelmi duettek operákból. Visszahelyezkedik mellém. A mozgékony cérnaszál közben már a felső ajkát öltögeti az alsóhoz, a fonál magától tekeredik, szabályos körkörös hullámban haladva, mígnem a végén apró hurkot vet. Összevarrott szájjal ül egy darabig, majd az ölembe hajtja a fejét. Így hallgatjuk az áriákat.