Szalai Andor
A hangod

Szilvinek

Annyira szerettem a hangját... Órákig beszélgettünk egymással, azzal a már ki tudja, mióta elfelejtett mosollyal az arcunkon... Emlékszem, szinte megfagyott a kezem, amelyikkel a telefont tartottam, míg a jéghideg szélben köröztem, vagy csak tigrisként fel-alá jártam a végre kiüresedett játszótéren, amelyet a köd derékmagasságban borított... Amikor lemerült a telefonom, akkor vettem általában észre, hogy nagyon fázom, és hazamentem, még sok-sok üzenetet küldve az én még ismeretlen páromnak, az életem azon részének, az animának, aki mindig is itt volt a lelkemben, és akit megtaláltam, és akivel összeállok végre egy igazi énné. A változás szemmel látható volt rajtam, pedig még meg se pillantottam az én kedvenc hangom forrását , néhány képét láttam csak, azok nem tetszettek, és csak arra engedtek következtetni, hogy nagy lesz a meglepetés az első találkozáskor. Az is volt. Ő maga is mondta, hogy ezek a zöld szemek rabul fognak ejteni... Sokkal erősebb függőség született még azon a szeles-esős délutánon iránta, úgy tudnám leírni, hogy ülsz egy kicsi és rozoga autóban, és kiérsz az autópályára, döcögsz, és melletted suhannak el balról a jobbnál jobb autók, és nem is érted, hogy miként lehet biztonságosan vezetni óránként százhatvannal. És ekkor kiszállsz az első kijáratnál, és átülsz egy egész más autóba, amelynek van egy saját hangulata, a benne szóló hangos, de mégis kellemes zene, a meleg ülések, amelyek szinte körülölelnek, egyszerűen kívánják a sebességet, és amikor a motor alig hallhatóan túlzengi a zenét, mintegy crescendót adva neki, érzed, hogy most lehet repülni, nem csak döcögni, jólesően fut fel a kilóméteróra mutatója bőven a százhatvanas határ fölé...

Magam sem értettem a rajtam végbemenő változások sorozatát, amelyek ezután következtek, én magam is féltem egyes döntéseimtől, és agyon is tárgyaltam őket szívem választottjával, és ettől még erősebb lettem: egy hang tett azzá, amelyről akkor még egyáltalán nem tudtam, milyen is. Ehhez évek kellettek, és egy alkalom, amikor egy olyan váratlan pofont kaptam az életemtől, amelytől azonnal a padlóra kerültem. Álmatlanul feküdtem volna egész éjszaka, pedig a reggel egy olyan pörgést hozott, amelyet előre rémülettel vártam, nem tudtam aludni. Boglárka nagyon keveset beszélt. Ismét, mint addig már annyiszor, a lélegzésének hangja altatott el, addig figyeltem, hogy elaludtam. Egyszer egy havas és járhatatlan reggelen, amikor ajándékba kaptunk nyolc órát, órákig figyeltem, ahogy alszik, és amikor megéreztem, megláttam rajta, hogy rosszat álmodik, addig simogattam, míg nem láttam, hogy megnyugszik. Ezt a tudatállapotot addig még nem értem el az életemben. Valakinek ott vagy az álmaiban..., de azon az álmatlan éjszakán ő is belépett az én álmomba, mégpedig örökre. Van egy zeneszám, amelyet soha sem engedtem adásba rádiós koromban, mert tudtam róla, hogy idegesítő az énekesnő hangja, ha csak úgy meghallja az ember két másik szám között. Ezen az éjszakán épp felhangzott Kate Bush szokatlan éneke, és az álmaimat segítő balladák között egy kellemetlen villanást jelentett, a nap váratlan tükröződését... Egy pillanatban pedig ismét elértem a teljes ébrenlét állapotát, amelybe ha többször visszatérsz félálomból, nyugodtan el tudod felejteni az alvást arra az éjszakára: rájöttem, hogy a zeneszám ismétlődik, a zongora bevezető hangja után a fülemben szólalt meg a vokál tökéletes mása: Boglárka altatót énekelt nekem. Ha a tökéletes angolt felül is írta az annyira eltérő kiejtés, a hang annyira elvarázsolt váratlanul, hogy meg sem mertem mozdulni, nehogy vége legyen... Csak még egyszer énekeld el, ugye megismétled? És ekkor kezdtem el hinni a tudat erejében, hogy az akaratoddal meg tudod változtatni az egész életedet. Újrakezdődött a szám, és Boglárka ismét végigénekelte a számot... Ki tudja hányszor. Soha annyit még nem sírtam életemben, mint azon az éjszakán, úgy éreztem, órákig nem tudtam elaludni, és ki tudja hányszor énekelte végig Boglárka azt a dalt, amely álomtalan álmot hozott: néhány órányi igazi pihenést, mely után képes voltam talpra állni, és a mindent újrakezdés lendületével tovább futni a kötelező köröket. Az események felgyorsulásának köszönve, az ágyból kiugró, azonnal ötezer fordulatra kapcsoló agynak nem volt ideje csak egy szót szólni az éjszakai flow élményről, bár ez az új fajta hormon egy életre nyomot hagyott rajta, egy sebet, amely váratlanul kezd el hihetetlenül fájni, és annyira belül van, hogy nem éri el a gyógyító kéz, bár fájdalma tisztít, és bármeddig is fáj, jó érzés tudni, hogy utána az ember lelke megtisztul, és képes ismét vállalni a kihívásokat. Könnyek, amelyek tisztává mosnak, amelyek felébresztenek, vagy egy végtelen álomba visznek, és amelyekért csak egy hang a felelős, amelyet újra és újra lejátszhatsz magadnak, akár fejben is, minden eszköz és kütyü nélkül. Így is altatott el ez a dal egy távoli, jeges szelű országban, ahol az első este úgy éreztem, teljesen el vagyok veszve, olyan messzire kerültem, hogy nem fogok tudni visszatérni. Az üvöltő szél, és a kietlen környezetem beköltözött a szobámba is, de akkor jött a hang a saját fejemből, és tökéletesen pótolta a megszokott kommunikáció hiányát. Boglárka kint állt az esőben és szélben, csak annyit súgott, hogy készítsek meleg ruhát reggelre, több réteget is vegyek fel, mert hideg lesz, most pedig fűtsem be a szobámat, hogy a fárasztó utazás után mélyen tudjak aludni, kipihent legyek reggel. És amikor a meleg szobámban a takaró felett a hideg és csendes sötét is betakart, megszólalt a zeneszám, elindult a zongora, majd Boglárka hangja, és azt mondta, engedjem be, fázik, szeretne hozzám bújni és elaltatni. Tudtam, hogy Boglárka, ezer kilométerre, egyetlen szó vagy karakter visszajelzés nélkül is tudja, hogy melegben, biztonságban vagyok, és készen a másnapra. Amikor azután, napokkal később beszélni tudtam vele, nem mondtam el neki, hogy itt volt velem a hangja. …

És sokkal később, már egy autóban ültünk, és megszólalt a zeneszám, amely biztosan előrejelezte, hogy vége mindennek. Diszkóból jöttünk, Ő táncolt, én pedig nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, az a zene, amely odavonzott, unalmas lett, fárasztó. Látta rajtam, mint mindig mindent. Az autórádióból szólalt meg az hogy „Kérlek szépen, tartsd vissza a napsugarat, hadd legyen hosszú ez az éjszaka…. Füst és lézer, táncosok, bulizók, afterpartyzók..”

Akkor volt legszebb a hangja, meg sem hallottam az autó motorját, és az éneke ott maradt a fejemben egészen hajnalig, amikor először aludtam mellette álmatlanul, amikor első alkalommal nem altatott el Boglárka lélegzete. Minden percben éreztem, hogy egyre közelebb a vég, vége a varázslatnak, nekem most már csak a hangja marad, pedig nem lenne szabad emlékeznem rá….

„Kérlek szépen, tartsd vissza a napsugarat,..”

És azóta is éjszaka van.

Heilbronn, Marbach am Neckar, 2018.07.21.