Törteli Réka
vénasszonyok nyara

délután háromkor a tömb hófehérre vált
izzadt nyárszag csapong ki a fehérkeretes ablakokon
és még valami a magány
bekúszik az ajtórés alatt
és sokáig ott marad
csak az öreg és meggyötört léptek csoszogását hallom
süvölt a tévé és bűz van
a magány szaga
a vénasszonyok nyara
a postaláda maga a rettegés a meg nem érkezett tartalmával
kopott a fa és nyikorog az ajtó
levelezünk az anyagba fulladt világgal
szépen gépelt sablonok röpködnek a reklámújságokkal karöltve
a megereszkedett mellek nap mint nap emlékeztetnek arra hogy nem vagyok halhatatlan
barázdák redők mélyen szántva dolgozik az arcunkon a lét
a májfoltok a visszerek a göcsörtös kezek
egykor még szép volt és talán még most is szép
néha már félni is elfelejtek annyira elkábít a hervadt virágok a macskahúgy és a magány szaga
ez a vénasszonyok nyara
savanyodom én is a kiteregetett pongyolák között

a vénasszonyok nyarán az élet megszűnik
kalitkába van zárva egy viktoriánus szekrény tetején
kezdetben még harcol utána már csak az ülőfán nyugszik
de ha szemébe nézel üvölt hogy
vigyél vigyél vigyél el innen
kétségbeesik mert már tudja
ez a magány szaga
a vénasszonyok nyara