Döme Szabolcs
B urself *

Ez a szöveg alkalmas lehet egyes fogyasztók nyugalmának megzavarására. Aki ezt a kockázatot nem vállalja, ne kezdje el a szöveg olvasását! Inkább húzzon el képernyőt kukkolni!

Az alábbi rövid történet kitaláció. Nem történt meg. Soha, senkivel, sehol nem történt hasonló. A természeti és emberalkotta környezet ugyanúgy, ahogyan például az égbolt, a párbeszéd vagy az emberi test leírása nem más, mint termék, mely az olvasás folyamata során fokozatosan a fogyasztó tudatába töltődik.

Ez a szöveg a valósághoz semmilyen szállal nem kapcsolódik. Minden ezzel ellenkező, rosszindulatú értelmezéstől a szolgáltató elhatárolódik. A szolgáltató továbbá úgy tekinti, hogy az a személy, aki szabad akaratából az alábbi szöveget választja szükségletei enyhítésére, önszántából teszi ezt egy jól átgondolt, józan döntés eredményeképpen. Minden felelősség kizárólag a fogyasztót terheli. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert a hagyomány ennek éppen a fordítottját sugallja. A szövegszolgáltató alapvetőnek veszi, hogy minden fogyasztó felelősen dönt arról, milyen tárgyra, elképzelt jelenségre vagy élő dologra (esetleg szövegre) irányítja a figyelmét. Elveti annak a lehetőségét, hogy a fogyasztó öntudatlan és naiv befogadója a műnek. Mindenki maga dönti el, mire figyel (és mire nem).

Ha rátekintünk egy szövegre, azonnal felismerjük, hogy egymástól különböző, a hordozó háttértől minőségileg eltérő jelsorok alkotják. Ezek a jelek akkor működnek, ha a fogyasztó tartalmat tud hozzájuk kapcsolni (vesd össze: FF%1 szív 2cugWüčkND ƃ{ =). De még ha ismerős jelentés is villan fel a fogyasztóban olvasáskor, így is csupán felidézőerővel rendelkező jelsorokkal, szavakkal van dolga. Ennek mélyebb megértéséhez a szolgáltató javasolja, hogy hasonlítson össze a fogyasztó egy csésze forró, gőzölgő teát a következő szöveggel: [egy csésze forró, gőzölgő tea].

A szavak jelentése a fogyasztó birtokában van. Őrá utal, nem a valóságra. Objektív, külső valóság egyébként nincs. Csak jó lenne, ha volna. Attól megnyugodnánk kicsit. Ezért hát kitalálunk, elképzelünk dolgokat, majd kitöröljük az emlékezetünkből a tényt, hogy mi találtuk őket ki. Máskülönben a szüntelen alkalmazkodás biológiai tényével kellene megbékélnünk. Ami, ugyebár, sértené önérzetünket.

Az alábbi szöveg segítségével minden fogyasztó saját, egyéni képzeletének működésmódjával szembesülhet. Mintha mentáltükörbe nézne.

Az imént elmondottak miatt a szövegszolgáltató tehát javasolja a fogyasztónak, hogy, ha teheti, inkább aludja ki magát, tegyen egy kellemes sétát, főzzön, beszélgessen vagy szeretkezzen valakivel olvasás és képzelődés helyett. Tényleg hisz benne, hogy egy szövegtől önmaga képzeletén kívül más egyebet is kaphat?

Hagyja a fenébe ezt a szöveget. Lépjen már ki a szövegtérből az úgynevezett valóságba! Tényleg nincs jobb dolga, mint itt időzni?! Tűnés innen! Takarodjon a pokolba!

Még mindig itt van?

Szánalmas.

A hídon, a felül és oldalt elhelyezkedő, nagy teljesítményű reflektorok miatt olyan érzésem támadt, mintha Niával egy sárga falú alagútban kerékpároznánk. Egy alagútban, amit az éjszaka érctömbjébe fúrtak. Elolvastam az X alakú, rozsdás rácsszerkezet festett, színes firkáit: „KURAC”, „Fight Club”, „halál!”, „Digital Canaan”. Áttekertünk a hídon. A strandra.

Mindjárt odaérünk, kiáltotta nevetve Nia.

Remélem, senki más nem lesz ott, mondtam.

Letértünk a közútról egy salakkal felszórt, sötét ösvényre. A távolban, az ég alján apró, glóriás gömbök színes halmaza hunyorgott: a közeli település villanyfényei. Jobbról elvadult cserjék, magasra nőtt gaz a lejtős töltésoldalon. A folyóparton sötétlő nyárfák sorfala. Mindezek fölött feszült az égbolt a csillagképek fehérlő pontjaival: mint korpaszemcsékkel borított, széles, sötétkék inggallér egy samponreklámban.

A strand, ahogyan vártuk, üres volt. Leoltottuk a lámpákat a kerékpáron. Amint a szemem hozzászokott, a sötétség szürkésbarna homállyá olvadt. Kivehetővé vált Nia alakja, válla, csípője, lábai. Amikor aktiválta az okostelefont, hogy ellenőrizzen rajta valamit, a képernyő fénye világoskék derengést vont arca köré. Hátizsákjából italt, poharakat húzott elő, én pedig leterítettem a napozógyékényt a fürdőzők által keményre taposott folyóparti talajra.

Meztelenre vetkőztünk. Bort töltöttem a műanyag poharakba. Egymás mellett ültünk. Összeért a vállunk. Csupasz bőrünkön, a hátunkon, a karunkon, a hasunkon, a combunkon, az ajkainkon keresztül mintha elkezdett volna átáramlani rajtunk mindaz, ami körülvett bennünket: a tücsökciripelés, a fölénk hajló lombok fekete karfiolmintázata, a másik testének izzása a sötétben, a bagolyhuhogás, a szemközti csónakkikötő reflektorainak fénynyelvei a folyó felszínén. Izgató volt a tudat, hogy csak egymásba menekülhetünk, ha kitátja ezercsillagú állkapcsát a nyári éjszaka. A Vénusz úgy ragyogott fölöttünk, mint egy ékköves orrpiercing.

Átkaroltam Niát. A bőre sima volt, langyos és illatos. Elkezdtem simogatni. A vállamra hajtotta a fejét, nagyot sóhajtott. Megérintettem a mellét. Kezét a combomra helyezte, aztán az ujjait a hímvesszőm köré fonta, tenyerébe zárta lassú, figyelmes kézmozdulattal. Csókolózni kezdtünk. Nyalogattuk, harapdáltuk egymás ajkát. A nyárfákat megborzolta a szél. Ilyenkor a magasból halk, fúvó hang hallatszott. Lapos hullámok futottak a partra csobogva.

Végigsimítottam lúdbőrös feneke kettős halmán. Ekkor megragadta a csuklómnál a karomat, és az öléhez vonta. Hogy érintsem meg ott. A másik kezével tovább fogta, markolta a hímvesszőmet. Megnedvesítettem az ujjaimat, a középsőt, majd picivel később a gyűrűsujjamat is óvatosan Niába csúsztattam. Légzésének korábbi egyenletes ritmusa kapkodóvá vált. A két test, a lányé és az enyém, úgy lüktetett az éjszaka szövetében, mint két seb.

Várj! Elhelyezkedek, suttogtam.

Hanyatt feküdtem, kinyújtottam a lábam.

Fordulj meg, gyere fölém, kértem Niától.

A hímvesszőm nagyjából Nia fejénél volt, könnyen hozzáfért. Azonnal megragadta, a szájához illesztette és becsúsztatta. Kemény volt, akár egy gumibevonatú fémcső, hasonló a kerékpár kormánymarkolatához. Úgy éreztem, nem is tudnám pontosan meghatározni, hol kezdődik Nia nedves, langyos szája, kívánatos ajka, nyelve, nyála, és hol az én testem. A testek elektromossága összekapcsolódott, fuzionált, egy energiaörvénnyé olvadt. Egy külső szemlélő, mint a pornófilmeknél, talán különbséget tudott volna tenni a lány teste és az enyém között, ahogyan térbeli alakzatokat is különállóként észlel az emberi szem. Viszont egy másik, belső érzékszerv azonosította mindkettőnkben, hogy már nem vagyunk egymástól elkülönült lények.

Csókoltam, nyalogattam Niát. Lassan és gyengéden kényeztettem. Nia borotválta magát. A bőre itt olyan sima volt, mint egy meghámozott narancsgerezd oldala. Ujjaimmal a csiklóját és szeméremajkait izgattam, ingereltem a nyelvemmel. Összpontosítottam, hogy ne váljak kapkodóvá. Ő is lassan, élvezettel folytatta a szájával, amit elkezdett.

Tücskök zengtek a fák között, a cserjésben, a fűben. A vízben néha hal ugrott. A hídon időnként átrobogott egy autó: megzördültek a híd vasszerkezetének illesztékei. Villogó vörös és narancsszínű jelzőfénnyel repülőgépek húztak át fölöttünk. Az égbolton átszáguldott egy-egy meteor. Testhelyzetet váltottunk.

A napozógyékény elé törülközőt terítettem. Lehasaltam Nia elé. Ahhoz hasonló mozdulattal, ahogyan egy vastag dinnyeszeletet szokás megragadni, a combjai alá csúsztattam a tenyerem. Belényomtam a nyelvem. Olyan mélyre, amennyire csak tudtam. Megragadta a fejemet. Míg a nyelvemet belépréseltem, ringatni kezdte a csípőjét. Ekkor egy pillanatra úgy éreztem, a szám, sőt az egész testem csak egy eszköz a lány számára a gyönyörhöz vezető úton.

Felemelkedtem, megcsókoltam, hogy ő is érezze a saját ízét. Mohón szívta be nedves ajkamat.

Óvszert húztam. Beléhatoltam. Nia hol a fenekembe markolt, hol a karomat szorította. Csak húzott-húzott egyre magába. A levegővétele görcsös lett. Szaggatottan zihált és nyögdécselt. Mindez ismétlődött, de hogy mindez meddig, milyen hosszan tartott, nem tudta egyikünk sem. Másképpen érzékeltük az idő múlását. Számunkra talán nem is volt idő. Azonosak voltunk egymással.

Nia hirtelen megfeszült. Legvégül pedig mintha elektromos impulzus áradna szét benne, egy nagy felszakadó nyögéssel megkönnyebbült. Teste alattam elernyedt. Szaporán levegő után kapkodott. Megcsókoltam.

Madarak rebbentek át a lombokon. A távolból, a túlparti sétány felől fiatalok vad, feltörő vihogása és kiabálás foszlányai kavarogtak érthetetlenül. Széttörtek egy üvegpalackot. Aztán még egyet. Vízbe ugrott a közelben egy béka.

Nia elnyúlt a napozógyékényen. A hasát simogattam. Felültünk. Átkaroltam, kifújta magát. Megpuszilt. Odanyújtottam neki az ásványvizet.

Hanyatt feküdt. Feltérdeltem és átvetettem a combom a mellei fölött. Az ölembe lehelt. Úgy éreztem, a testem egy bőrtömlő, melyet növekvő túlnyomás feszít. A hímvesszőm pedig a szelep, melyet Nia jótékonyan megnyitott.

Felöltöztünk. Üldögéltünk egymás kezét fogva a gyékényen. Átöleltük egymást. Bort ittunk. Megnéztük, történt-e valami a Facebookon. Válaszoltunk néhány üzenetre.

Indulunk?, kérdezte Nia.

Aha, feleltem.

Hengerbe göngyöltem a napozógyékényt. Okostelefonjainkat a hátizsákba süllyesztettük. Kerékpárra szálltunk. Hazafelé is a feliratokat olvasgattam, ezúttal a sárga szerkezeti elemek másik oldalán: „Jebemti”, „SZERETLEK”, B urself.

* A szerző a szöveg megírása idején a Nemzeti Kulturális Alap Gion Nándor alkotói támogatásában részesült