Hernyák Zsóka
Összetartozunk

A véreb, ami egy kutyához képest apró volt, de egy töltött káposztához képest hatalmas, először a bokámat kapta el. Tűhegyes fogait a húsomba mélyesztette, és én mániás tekintetét figyelve arra jutottam, hogy ez az állat megveszik értem. A kapcsolatunkkal csak a volt a baj, hogy semmi közös nem volt bennünk. Ő barna volt és agresszív, én pedig szőke és depressziós. Így hát megpróbáltam lerázni magamról. Rángatni kezdtem a lábamat, erre a bestia még erősebben harapta a bokám. Jól megnéztem a fényes szőrét és a véres száját, majd beláttam, hogy minden ellenérzésem ellenére mi kétségtelenül összetartozunk. – Akkor maradjunk együtt örökre – mondtam az ebnek engedékenyen. Erre egy utolsó heves mozdulattal leharapta a lábfejemet, és elfutott vele. – Engem többet a rosszabb napjaidon se keress! – ordítottam utána, majd a falhoz támaszkodva, vastag vércsíkot húzva magam után hazamentem sziesztázni.