Jódal Kálmán
The Perfect Drug, avagy gyógytabi szörnyeknek

Ahogy az egykor ultramodern, mára már rég rozsdás patinájú egészségház egyik fém-díszítményén végighúzom a kezem, úgy érzem magam, mintha valami ismerős, általam rég belakott tájban kóvályognék.

A padokon kerecsensólyom-zúzalékból, friss eperből és apróra vagdalt-darált sóderból összeturmixolt sárkánysűrítmények ücsörögnek, meglehetően zajosan.

Egyikük cigarettát kér tőlem, én pedig azt felelem – ami igaz is –, hogy már nem dohányzom. Pedig, tizenhét nap cigaretta nélkül ide vagy oda, vadállatian rágyújtanék.

Két instant előállított, veszettséggyanús kamasz előtt elhaladva megérzem a fű szagát.

„Miért nem ezektől kérnek”, gondolom magamban bosszúsan.

Az ápolónőnél leadom a műanyag lapocskám, ami tulajdonképpen az egészségügyi könyvecském, mire az ápolónő kigombolja a köpenyét, és a pultra helyezi a melleit.

– Szépek? – kérdi.

– Megjárja – hagyom rá.

– A doktor urat az x-153-as szobában találja. És ne zaklassa kopogással. Üljön, és várjon. Majd, ha sorra kerül, elmondja neki az elmondandókat – közli önérzetesen.

Leülök a gondosan lakkozott, szerotoninnal befújt ülésre, és a dopaminnal lemázolt falon egy apró lyukat stírölök, ahonnan egy nagy, bíborszínű bársonypók mászott ki az imént.

Szerencsére nincs pókfóbiám. Előveszem hátsó zsebemből a Hogyan legyünk gazdagok? című kötetet, és megpróbálok elmerülni benne.

Aztán reflexszerűen körbepillantok: egy antropomorf nyuszkó-muszkót és egy, az agyvelejét a feje búbján viselő bácsit látok magam körül.

„Bah, milyen unalmas társaság”, gondolom magamban, és a könyvbe mélyedek.

Nemsokára hívat az orvos. Belépek.

Irdatlan műanyag asztal mögött irdatlan műanyag pondró ül a túloldalon, bagolyszárnyakkal és szemekkel. A szoba pedig kisebb teremféle, és olyan, mintha egy század eleji párizsi nyilvánosházból teleportálták volna ide.

– Mi baj, kisovis? – kérdi.

– Csak annyi, hogy olyan cefetül értelmetlen és céltalan minden, hogy az már fáj.

– Tudom én, mi kell az ilyesmire! – kiált fel a fehérköpenyes pondróbagoly. – Egy jó kis lefejezés, esetleg karóba húzás? – és kéjjel megnyalja a száját, mint egy ügyeletes sorozatgyilkos.

– Bocsánat, de én ragaszkodom ehhez a nyomorult kis zombi életemhez. Legalábbis egyelőre.

– Aha. Értem. – Elhúzza a száját, és a számítógépén begépel valamit, mire a nyomtatón surrogva kijön egy recept. Aláírja és lepecsételi. – Nem-átlátszó, kemény, fehértestű és filmbevonatú zselatintablettákat, a hatóanyagon kívül glükózból, cellulózból, keményítőből, sósavból, miegyébből kap tőlem egy kis „gyógyírt”. Naponta háromszor kettőt igyon meg bő, friss vagy tartósított szarvasvérrel, és nézzen egy pontba! Ha a pont nem mozdul el, azt jelenti, hogy szervezete kompatibilis a gyógyszerrel. Amennyiben viszont allergiás reakciók jelentkeznének, vagy zöldet hány, akkor keressen ismét fel, és kiírunk valami mást. Oké, hátulgombolós?

Eleresztem fülem mellett a sértést, és köszönés nélkül becsukom magam mögött az ajtót.

Az ápolónő mintha kizárólag engem várt volna. Ismét a melleit helyezi előtérbe, aztán lepecsételi ő is a vényt, és annyit mond:

– Azért vigyázzon magára, jó?

Legszívesebben elbőgném magam, de csak megsimogatva az egyik szarvát, és valami olyasmit morgok,hogy „ksznm”.

Elhagyva a fotocellás kijáratot, látom, hogy,miután már lement a nap,vagy féltucatnyi hold világít.

– Valami értelem… Valami értelem… – nyögdécselek, de csak az árnyékom hallja.

Meg – a bíborpók a váróteremből.

„Ha akarod, felszippanthatsz, így, élve. Perfekt drog vagyok minden gondra és fájdalomra” – suttogja elhalón, és az orrlyukam felé mászik.

Lesöpröm az arcomról és továbbállok a toxikusan holdfényes késő délutánban. Legszívesebben hisztiznék, de tudom, hogy tök értelmetlen. Így csak lépegetek, aztán megállok a zebránál.

Én, a Minotauroszfejű Szent Sebestyén, ondóragacsos totál virtuálban.

Vagy csak én vagyok egyedül virtuális?

Netán only én nem?

„Sosem fogom megtudni” – villan belém, és a csupahold megvilágításban, leülve a futurisztikus autóbusz-állomás padjára, tanácstalanul előveszem a Hogyan legyünk gazdagok?-at.

Majd gondolok egyet.

Leteszem a könyvet, és a térfigyelő kamera felé fordulva vetkőzni kezdek, azzal a szándékkal, hogy kicsupálom üde, gőzölgő szívemet. (Remélem nem gyurmából vagy kvarcból van, hanem echte és natúr hús-vér).

Legalább a térfigyelő kamera mögött leselkedő szörnyeknek legyen ma jó napjuk.