Wilhelm József
Hetedhét határon innen

Esteledik. Riadtság szóródik szét az eszelősen ugató, láncra vert házi ebek körében. Egy gyászoló alak boldog önmagát imitálja a városban, ahol csak elvétve lehet látni olykor.

Ő a széthullottak ismert vezére, egy jól megtermett, jövőkép nélküli ember. Sohasem nyilatkozik, bár soha nem is kérdezték, de elmondaná, ha alkalma nyílna rá , hogy máskor jobban meggondolná a mondandóját. Amennyiben valóban boldog lenne, interjút készítene elégedett önmagával. Megértően, bárgyún bólogatna, empatikusan vigyorogna, majd vicsorogna, hogy elriassza az embereket a rettentőn áhított boldogság elérésétől. Mert kutyául érezni magunkat is nagyon jó dolog! Verejtékcseppek ütnek ki ilyenkor a homlokunkon. Izzadtságtól bűzlünk. Szétszabdaltak a napjaink. Végül azonban túlléphetünk önmagunkon! Nemde?

Úgyis jön szép sorjában minden. Először az óvás, a féltés, majd a visszavonhatatlan. Addig is áztassa harmatcsepp a nyomaid , kedves barátom, ha eddig sikerült önmagadhoz is eljutnod gondolataidban! Engem pedig nyugodtan megáldhatsz, midőn minden egyebet, amit ma lét-ajándékba kaptál! És ne faggasd a jövőt! Még tehetetlen.