Balázs Attila
Vörös vicc

Történt ez a kommunizmus második eljövetelének idején, hogy a régi-új hódítónak sikerült megvetnie lábát a világ jelentős részén. Utána csakhamar ideológiai szakadásra került sor, az elvi csatában a revizionisták maradtak alul, így illegalitásba kényszerültek. Sokáig nem lehetett tudni, egyáltalán élnek-e, halnak-e? Valakik azt rebesgették, hogy a szakadárok megalakították a Pentagramma Titkos Társasága elnevezésű szervezetüket, és hogy jelük a csupán a körvonalaiban megtartott ötágú csillag. Ezzel azt szeretnék kifejezni, hogy új tartalommal kéne feltölteni a régi formát. Voltak, akik mindezt erősen kétségbe vonták, de aztán meg történt az, hogy egy szép reggelen arra ébredt a város, hogy a temető falát végig a pentagrammások csillagábrája díszíti. Ugyanis a társaság aktivistái az éj leple alatt telepingálták a falat jeléül annak, hogy még léteznek, és igenis számolni kell velük.

A város fő belügyese lélekszakadva rohant jelentést tenni mindenki főnökének azon a helyen, Pankov elvtársnak, aki gondolataiba süppedve nézett épp kifelé az ablakon. Háttal állva hallgatta végig a jajongó tirádát, aztán lassan megfordult. Úgy mérte végig tetőtől talpig megtermett főrendőrét, mint aki hülyét lát maga előtt, majd kérdésre nyitotta száját:

– Mennyi szabad emberünk van per pillanat?
– Amennyit csak akar, Pankov elvtárs – hangzott a készséges válasz.
– Hát vödör és ecset?
– Abból is, amennyi csak kell – vágta rá némi gondolkodás után a rendőr.
– És akkor még itt álldogálunk? – így Pankov elvtárs. – Mindenki látott kifestős könyvet, nem? Munkára fel, hát, elvtársaim, siessünk!