Döme Szabolcs
Bonaventurianum

1.

Kilenc óra, délelőtt. Az aprócska szoba olyan, mint egy mini tengeralattjáró. Egyetlen, égre néző tetőablakon sugárzik át némi felhőkön szűrt, kopott fény. Néhány percnyi időközökkel elered, abbamarad, majd újra esik az eső.

Egy irodalmi elemzésen, rövid egyetemi beadványon dolgozok. Az íróasztalomnál kínlódva, lelkesedés nélkül olvasok és jegyzetelek. A szobatársam még alszik. Amikor éppen eláll az eső, hallom, hogyan lélegzik.

Valaki bekopog, nyílik az ajtó, Dedi bedugja a fejét:

Demó, jössz fizetni?, kérdezi fojtott hangon.

Aha, mindjárt. Öt perc, válaszolom. Várj meg a nappaliban.

Ákos és Andris is jön, teszi hozzá, óvatosan becsukja az ajtót.

Megkönnyebbülten nézek fel a jegyzeteimből, amik fehéren világítanak az olvasólámpám fénykörében. Nyomós okkal függeszthetem fel az egyetemi feladat megoldását: a kollégiumi szobáért a lakbért minden hónapban előbb-utóbb úgyis ki kell fizetni.

Sorban állunk a ferences rendház emeleti titkársági irodája előtt. A hideg, téli hónapokban, novembertől februárig 55 euró a lakbér a központi fűtéssel járó többletkiadások miatt, tavasztól őszig 50. Fizetéskor Mónika, aki titkárnő és egyházi folyóiratok szerkesztője egy személyben, beírja a nevünket a lakbérnyilvántartást tartalmazó keményfedelű füzetbe. Visszatérünk a kollégiumba, ki-ki a maga szobájába. Összesen nyolc tetőtéri szoba képezi a kollégiumot: hét kétágyas és egy négyágyas.

A szobatársam, Barna felébredt. Felkapcsolta a villanyt. Az asztali számítógépe előtt ül, kékesfehér fény dereng az arca körül. Visszatérek a dolgozatomhoz. Felnézek az esőcseppektől pettyes tetőablakra: a szürke felhőrétegen kívül semmi egyéb nem látható.

2.

Havazik: daraszerű, szemcsés, kemény. Az otthoniak valószínűleg fáznak ilyen időben. A vaskályha régi, füst szivárog belőle, a samott szigetelése töredezett, legfeljebb tizenöt Celsius-fokra melegíti a két, rábízott helyiséget. Elé kell kuporodni, vagy lehajtani a nehéz, rácsos, szárító fedelet, arra óvatosan akár rá is lehet ülni. A szobámban a reneszánszról olvasok: Niccolo Machiavelli: A fejedelem, Kopernikusz heliocentrikus világképe, a Medici-család, Firenze, humanizmus és hasonlók.

Szilvási – ezen a héten ő és szobatársa a két hetes – ahogyan kell, feltörölte tisztítószeres vízzel a szobák közötti folyosót. Ameddig szárad a padló, ez nagyjából tizenöt-húsz perc, ha nem muszáj, nem járunk a szobák és a nappali között, mert megmaradnak a nyomok.

Nagyté viszont türelmetlen volt: sportcipőjét a kezében tartva, zokniban végigsétált a folyosón egészen a szobájáig. Szilvási észrevette.

Öt percet nem tudsz várni, baszd meg, hogy felszáradjon?, kérdezte a nappaliban, miután Nagyté másodszor is megtette a szobája és a lépcső közötti utat a nedves laminált padlón. Ezúttal a konyhába tartott.

Levettem a cipőmet, mit ugrálsz?, válaszolta Nagyté az érdektelenség hangján.

Egy hétig nézhetjük a lábnyomaidat, idióta, morogta a tévés kanapéról Szilvási.

Nekem ne dumálj, seggfej! Odamenjek?, válaszolta Nagyté.

Eredj a picsába, majom !, mondta S zilvási.

Nagyté némileg talán jogosnak érezte Szilvási felháborodását, mert csak ennyit mondott, mielőtt eltűnt volna a konyhaajtó mögött:

Már úgyis mindegy, baszd meg.

Szilvási erre is dörmögött valamit, aztán idegesen, összeszorított ajakkal, sűrűn pislogva a tévé képernyőjére erőltette a tekintetét.

A szobában különös, halk hangot hallani odakintről: a szélben a darás hó milliónyi fagyott szemcséje súrolja egyszerre a tetőt és az ablakot. A központi fűtés hibátlanul működik, kotyog a víz a csövekben. Meleg van, még az ablakot is megnyitjuk. Nem fázunk. Az otthoniak talán igen.

3.

Hagyatt fekszem az ágyamon. A mennyezet lambériaburkolatának keskeny, párhuzamos barázdáit, és a szabálytalan elhelyezkedésű, sötétbarna csomókat nézem.

Gondolatkísérletet végzek.Valahogy így: vásárolok egy pár zebrapintyet kalitkástul, hogy némi elevenség és derű váltsa fel a nappali hallgatag unalmát.

Ezeknek a díszmadaraknak az ősei a természetes kiválasztódásnak és a környezethez való alkalmazkodásnak alávetve több százmillió éven átküzdöttek, vadásztak, szenvedtek végső sorban azért, hogy fejlődésük időbeli végpontján, most, ennek a fajnak a két példánya a nappalimban lehessen – bezárva, idegenül, elszakítva önmaguktól: azért, hogy engem elszórakoztassanak, hogy ne maradjak elviselhetetlenül egyedül.

A kalitkából a madarak nem juthatnak ki. Tekintve a természetes életkörülményeiket, ha tehetnék, feltehetően elrepülnének. De a kalitka ajtaja jól zár.

Én, a külső szemlélő egészen biztosan tudom, hogy ha mindent körültekintően végzek a kalitka körül (rendszeresen ellenőrzöm a kalitka rácsainak állapotát, az ajtó rögzítőelemeit, és minden mást), soha nem juthatnak onnan ki. Ők szerintem nem tudják. Az én nézőpontom különbözik az övékétől. Ha tudnák, amit én tudok, vajon akarnának egyáltalán tovább élni?

De az is lehet, hogy semmi egyebet nem teszek, miközben erre gondolok, mint antropomorfizálom szegény zebrapintyeket, akiknek nemhogy semmilyen nézőpontjuk sincs a kalitkából való szabadulást illetően, hanem a kölesen és a vízen, meg a párosodáson kívül semmi egyébre nem is éreznek késztetést.Összegezve: ez a gondolatkísérlet valószínűleg saját élethelyzetemben gyökerező szorongásaim és félelmeim kivetítése. Vagyis nem kell komolyan venni.

4.

Hajnalban egyszer csak kinyílik a szemem, valamiért felébredek. A tetőablak behúzott fényvédő vászna mellett elmaradó, pár centiméter széles hosszúkás csíkban az égboltot keresem. Alhatnék még reggelig, de ébernek érzem most magam. Szokatlanul nagy a csend: egyetlen autó, tehergépkocsi vagy autóbusz berregése sem hallatszik. A többi szobából sem szűrődik át semmi hang. A csönd most olyan, mint a sötétség: tágas és áramló – időtől megfosztott. Ahogyan fekszem az ágyon, fogalmam sincs, honnan, miért, de a tudatomban visszaidéződik, előszivárog egy álom. Egy szövetkabátos, mosolygó lánnyal beszélgetek. A hangja csengő, kellemes, mint a kristálypoharak csilingelése. De akármennyire erőltetem, csak a hangját tudom felidézni, a közöttünk zajló beszélgetést nem, a szavak értelme – mintha jelentéktelen lenne –, elveszett.Aztán már a valóságban, odakintről beszüremlik egy madár hajnali éneke, ami ugyanolyan csengő és tiszta, mint az álombéli lánynak a hangja. Hirtelen elgondolkodom: talán csak képzelem, hogy felébredtem, igazából az álom még nem ért véget? De nem, ébren vagyok, mert a következő hang, ami áthasítja a csend hártyáját, egy varjúraj károgása, amely átrepül a hajnali, sötét égbolton a kollégium fölött.

5.

Barna egész délután egy filmsorozat epizódjait nézi az asztali számítógépén. A sorozat címe: Bones ( Dr. Csont). Én az ágyon fekve olvasok. Barna fején fülhallgató, hogy engem ne zavarjon. A számítógép képernyője Barna ágya felé fordítva, nem látom, a szobatársam mit néz, csak a szeméről és az arcáról látom, mennyire leköti a figyelmét a film.

Szerintem Barna filmsorozatok iránt tanúsított érdeklődése egy ideje kóros függőségbe csap át.Úgy tudom, az egyetemi hallgatók körében nem megy ritkaságszámba az efféle szenvedélybetegség. Ennek magyarázata, hogy a film remekül eltereli az egyetemista figyelmét a tanulmányi kötelezettségekről, elsősorban a mindig közelgő vizsgákról és az egyre fogyatkozó felkészülési időről. Minél kilátástalanabb szerencsétlen egyetemista tanulmányi előmenetele, annál nagyobb lelki nyomás nehezedik rá, ezt pedig remekül orvosolhatja egy egész délutánon átívelő, megrészegítő, bambulós sorozatnézés a szoba félhomályában. Barna is éppen ezt csinálja. Előfordul, hogy több napon át. Ilyenkor az életfunkciói leegyszerűsödnek az alvás-filmezés-ebéd-alvás-filmezés-vacsora-filmezés-esti zuhany rutinra. Barna fogat nem szokott mosni. Legalábbis én még egyetlenegyszer sem láttam, hogy mosott volna. A polcán sem láttam fogkefét. Nem mintha kutakodnék a személyes dolgai között. Azokhoz semmi közöm.

6.

Luigi visszahozta a Don Quijotét, amit én kölcsönöztem ki számára az egyetemi könyvtárból. Azt mondja, túl hosszú, úgysem lenne ideje végigolvasni, esténként két oldal után elalszik. Átveszem tőle, az íróasztalom sarkára teszem, alkalomadtán majd visszaviszem a könyvtárba. Meg kell hagyni, tényleg nem rövid. Csak a rövid, pörgős történeteknek van ma létjogosultsága, gondolom. Mégpedig azért, mert a mostani olvasók nem könyveken, hanem filmeken nőttek fel. Az általános figyelemállapot pedig a kényszeres ingeréhség.

7.

Otthon is ezt csináljátok a házban?, üvöltötte Dedi magából kikelve. Ha igen, akkor nyugodtan folytassátok. Ha nem, akkor be lehet fejezni.

Ujjai között cigaretta füstölög. Szobapapucsban, mackónadrágban és pólóban magyaráz. Ezúttal jó oka is van hozzá. A könyvtárteremben fociztunk, ez pedig tagadhatatlanul némi zajjal jár: csörömpölnek a műanyag székek, dobognak a lábaink a padlón, pattog a labda. Abbahagyjuk.

Nem a tiéd a kolesz, nem te hozod itt a szabályokat, felesel Leni, de ő is tudja, hogy a játéknak mára mindenképpen vége van.

Te pedig nem csinálhatod azt, amihez kedved van, ha az másokat zavar, mondja Dedi, és ez kétségtelenül ésszerűen hangzik. Aztán – hogy revansot vegyen – hozzáteszi még, Leninek címezve a szavait: Kulturálatlan barom.

Faszfej, válaszol Leni, de már elvonulóban, megy fel a szobájába.

Dedit minden bizonnyal az bosszantotta fel, hogy megzavartuk a délutáni tévé előtti kávészeánszát. Ilyenkor megfőzi az erős feketekávét, magához veszi (az ölébe ejti) a tévé távirányítóját, kiválasztja a számára megfelelő programot, elfoglalja a kényelmes fotelt, rágyújt Lucky Strike márkájú cigarettájára, és élvezi a kávézás, a cigaretta és a televíziózás kínálta örömöket.

Most Tatival, a szobatársával cigiztek, ebben zavartuk meg kettejüket.

A könyvtárteremben egyébként remekül lehet focizni, mert nagy, a laminált padlón pedig zokniban jól lehet csúszni, szaladni. A lila műanyag székeket a fal mellé sorakoztatjuk, a terem közepén hosszan egymáshoz összetolt asztalokat pedig szétbontjuk és egyenként a székekhez kerülnek.

A könyvtárt a nappalitól mindössze egy barna, térelválasztó tolófal különíti el, hangszigetelés semmi. Nem is csoda, hogy Dedinek az agyára mentünk és kiborult.

8.

Ma valamiért később keltem, mint általában. Vasárnap reggel van. Kávé. Dedi megszállottként mered a számítógép képernyőjére a kisteremben. Azért ott, mert azon a helyen hozzáférhető az egyik közeli tömbházból sugárzó drótnélküli internetforrás. Van wifi, vagyis lehet netezni.

Leülök a tévé elé a gőzölgő kávémmal. Felkapcsolom. A zenecsatornára váltok, videoklipek. Rágyújtok. Néhány perc múlva megérkezik Leni. Hozza magával a kávéját ő is.

Mindjárt jönnek a hívek, mondja kissé bosszúsan.

Még van legalább húsz percünk, válaszolok.

Leni oldalra fordítja a fejét, hitetlenkedve felemeli a szemöldökét, kérdőn rám néz, de nem szól semmit.

Nyolc óra ötvenöt perc. Leninek igaza lett: a földszinti bejárat, majd a lépcső felől közeledő lépések hallatszódnak. Megérkeztek.

A vasárnap délelőtt mindig kicsit nyugtalan a szentmise után a templomból érkező hívek miatt. A kollégium egy többfunkciós épületben működik. Ez az épület a templomudvarban található. Gépjárműgarázs, könyvraktár, javítóműhely a földszinten, az utcai kapuhoz vezető, autószélességű, betonozott kijárattal. A gyalogosok az udvar másik oldalán, egy felfuttatott szőlőtőkékkel övezett járdán jutnak el a bejárathoz, egy közönséges faajtóhoz. A bejárati ajtó mellett, még kívül, egy földes kiszögellésben, békét sugárzó, megadóan széttárt karokkal áll Szent Ferenc szobra.

A bejárati ajtó egy lépcsősorhoz vezet. A lépcsőn haladva, egy száznyolcvan fokos forduló után gyakorlatilag az első emelten találjuk magunkat. Itt van a konyhánk, a tágas nappali kanapéval, fotellel és televízióval, műanyag asztalokkal, illetve a kisterem és a könyvtárterem. Erről a szintről egy újabb lépcsősor visz fel a szobákhoz és a fürdőhelyiséghez.

A templomba járó hívek a szentmise után a mi nappalinkban társalognak, beszélgetnek. A konyhánkat is használják, pontosabban a tűzhelyet kávéfőzéshez. Amikor jönnek a hívek, aki teheti, felmenekül a szobájába. Kilenctől tizenegyig szoktak maradni, ezért kilenc óráig meg kell reggelizni és kávézni, különben egy emberektől nyüzsgő konyhába kell lemenni. Továbbá hangosak, és ha találkoznak valakivel közülünk, akkor képesek kérdéseket megfogalmazni és feltenni nekünk az egyetemi tanulmányainkra vonatkozóan. Ez kirívóan nagy tapintatlanság. Egy egyetemi hallgató mindennél jobban utálja, ha a tanulmányairól faggatják. Ennek az oka pedig az, hogy amúgy is éjjel-nappal csak ez jár az eszében.

Várhattak volna még öt percet, mondom Leninek.

Elnyomom a cigimet. Felpattanok, és a konyhába megyek elmosni a kávéscsészét. Indulok is a szobába. Kezemben a kávéstasak és a fehér, szacharintablettás dobozka. Leni már fent van. A csészéjét a kisasztalon hagyta. Dedi a kisteremben rekedt, a gép előtt.

9.

A szoba takarítása időnként szükséges. Ezt az adott szobában lakók végzik a saját beosztásuk szerint.

Barna székét, ami rendesen az íróasztalánál helyezkedik el, felteszem az ágyára. A hosszúkás, henger alakú székláb aljáról az ujjaimmal lecsipegetem a ráragadt szőr- és hajszálákat, a takarókból származó, finom bolyhokat. Kiürítem az ágya alatti területet: két utazótáskát, négy darab két literes műanyag palackot, egy elektromos elosztót, két számítógépház-alkatrészt, egy inget, egy kisméretű úti vasalót rakok fel az ágyára a szék mellé.

Az én ágyam alatti holt térben raktározott tárgyak következnek: egy pár fekete cipő, palacsintasütő, utazótáska. Az íróasztalom melletti sarokból az ágyra került két esernyő, egy szivacsdarab, és egy hátizsák.

A fürdőhelyiség sarkából (egyébként fürdőszobának nevezzük) előkerítem a seprűt és a műanyag kislapátot.

Általában a szoba jobb belső sarkából indul a söprés. Utána jön az ágyam alatti padlórész, az íróasztalok környéke, és így tovább. Végül a lakószoba közepén egy kupacba húzom össze a felsepert port, piszkot, morzsákat. A seprűt és a kislapátot – mindkettő közös tulajdon – visszateszem a fürdőhelyiség sarkába, a bojler alá.

Egy piros, műanyag vödörbe langyos vizet engedek, tisztítószert adok hozzá. Szélesre tárom a szoba tetőablakát, így gyorsabban felszárad a majd a padló. Végül nedves felmosóronggyal módszeresen haladva feltörlöm a laminált padlót. Míg szárad, a nappaliban nézem a tévét. Utána minden tárgy megy vissza a helyére. Ennyi az egész. Nagyjából két napig tart a tisztaság.

10.

A társadalom alapvetően és jóvátehetetlenül szenvedésbe taszítja az egyéneket. Normákra, erőszak-alkalmazásra, büntetésre, a büntetések elkerülését célzó magatartásra, az indulatok közösségi becsatornázására, fegyelemre, tiltásokra, engedélyekre, a hagyománytisztelet és a kulturális újítás kényes egyensúlyára, individualizmusra épül. Versengésre. Jó az, ami nekem jó. Rossz az, ami nekem rossz. Így lehet egyértelműen különbséget tenni jó és rossz dolgok között. Ha büntetést szimatolok, akkor pedig előrántom valahonnan valamelyik nagy, közösségi eszmét. Egyszerű.

A verseny az emberi természethez szervesen hozzátartozik. Egyetemistának lenni is egyfajta verseny. Állandó versenyfutás az idővel, a társakkal, önmagunkkal a nyomasztó teljesítménykényszer szorongató légkörében. Az elvárások kegyetlenek, a mentális nyomás hatalmas. De a lényeg: Gumi este a szobájában, csöndben, egyedül, magányosan rendesen berúgott.

Igaz, délután, amikor az önkiszolgálóból megérkezett, már sejteni lehetett, hogy valami tiltottra készül: kék-szürke csíkos, vászon táskája kidomborodásából bárki kitalálhatta, hogy alkoholt vásárolt. Az alkoholos italok fogyasztása természetesen nem megengedett, sőt büntetésként kizárást vonhat maga után – ha észreveszik.

Gumi szobája a folyosó végén van, a miénk mellett. Először vékony, vonyításszerű hangon elkezdett énekelni. Rövid idő után pedig átjött a mi szobánkba. Nem kérdezte, zavar-e.

A kezében egy pohár sör. Dülöngél jobbra-balra. A szobánk padlójára csöpögteti az italát. Zavartan mosolyog, aztán visszamegy a szobájába. Hallottuk, eltört egy poharat. Utána csönd lett, biztosan lefeküdt aludni.

Az alkohol szükséges. A világ nem lesz szebb hely. Nem változik meg. Józan ésszel néha elviselhetetlen. Akkor tehát nekünk kell a nézőpontunkon változtatni. Itallal ez könnyen megy. Megváltozik az elmeállapotunk, megváltozik a világ. Rejtélyes kölcsönhatás.

11.

Úgy lettünk kitalálva, hogy vágyakozunk egymásra. Ez van. Ha előtör belőled a nőhiány, akkor szorult helyzetbe kerülsz. Több okból is. Először is – ez a legfontosabb – képtelen vagy a tanulásra összpontosítani. Nyugtalan, feszült, ideges, érzékeny vagy. Ebből összetűzések alakulhatnak ki a lakótársaiddal, akiken agresszióval, keménykedéssel, szócsaták kirobbantásával igyekszel levezetni afelhalmozódott testi energiatöbbletet. Begyűrűzik a fejedbe, a képzeletedbe, hogy valamit csinálni kell, mert a helyzet tarthatatlan, kibírhatatlan. (A tanulmányi elvárások nincsenek tekintettel a fajfenntartási ösztön csapongó, szeszélyes, ellenőrizhetetlen kitöréseire.)

Alapvetően két helyzet fordulhat elő: I. van barátnőd, vagy II. nincs barátnőd. Vagy III. nincs, és nem is vágysz nőre – ez ritka. Az első lehetőségnek vannak altípusai: vagy 1. ő is az egyetemi városban lakik, vagy 2. máshol.

Ha az 1. típusba tartozik a kapcsolatod, akkor a.) lakhat a nőd hozzád hasonlóan kollégiumban, ahol bizonyos szabályokat be kell tartani, illetve el kell kerülni, hogy az azt ellenőrző személyek észrevegyék a megszegésüket, b.) lakhat albérletben, ahol saját, különbejáratú, zárható ajtajú, békés, nyugodt szobája is van. Utóbbi felállás az elképzelhető legjobb. Persze akadhatnak gondok a tulajjal, aki nem örül a látogatóknak, de gondolatban még így is ez tűnik a legkényelmesebbnek.

Barna barátnője itt tanul és lakik Neóban, albérletben. Gumié is itt tanul, ő kollégiumban lakik. Tati és Szamó otthon, a szülővárosukban tudják az energiaszelepet megnyitni, Copfos barátnője koleszos.Gumi és Copfos olykor felcsempészik a szobájukba a barátnőjüket. Például amikor P. atya többnapos külföldi munkaútra indul, és tudható, hogy néhány éjszakát nem a rendházban, vagyis otthon, hanem távol tölt el. De Gumiék szexelnek néha a közeli parkban is, egy padon. Ha az időjárás ezt megengedi. Gumi ilyenkor a hóna alá csap egy hengerbe göngyölt takarót, a konyhában készít pattogatott kukoricát, és indul. A szobában találkozni rendkívül kockázatos művelet egyébként. A szomszédos szobákba pedig szinte minden áthallatszódik a falak gyenge hangszigetelő képessége miatt. A belső szolidaritás miatt azonban a lakók közül feljelentést természetesen senki nem tesz.

Ha a II-es főcsoportba tartozol, akkor több rövidtávú megoldás kínálkozik a feszítő energiatöbblet csökkentésére. A tanulmányok sikeres folytatása érdekében előbb-utóbb mindenképpen lépni kell.

A helyszín megválasztása fontos. Vagy a szoba, vagy a zuhanyzó. Ha a szobában neked vagy a szobatársadnak van számítógépe, akkor segíthet a pornó. De váratlanul bárki benyithat, ez kellemetlen lenne, utána hetekig mindenki rajtad röhögne, és ki tudja, meddig kellene hallgatni a beszólásokat.

Akkor tehát marad a zuhanyzó. Bemész. Beállított a víz hőmérsékletét. Lehunyod a szemed. Elkezdesz képzelődni. Felidézel egy csinos nőt, akit láttál, elképzeled ruha nélkül, és így tovább. Vagy választhatsz pornójelenetet is az emlékeid közül. Végül is mindegy, a lényeg, hogy miközben magadat fogdosod a vízsugár alatt, valahogy elhiggye a tested, hogy köze van valakihez. Ha végeztél, tisztítsd meg alaposan a zuhanyzó kerámialapjait. Rajtad kívül még legalább tizenheten használják.

Megkönnyebbülten térhetsz vissza tanulni.

Elméleti lehetőségként felmerül még az, ha nincs barátnőd, megpróbálsz szerezni magadnak, udvarolni próbálsz. De ez nem tanácsos. Rengeteg időt vesz igénybe, és a kimenetele is bizonytalan. A pornó és a zuhany kiszámíthatóbb. Ezekre alapozhat egy magára valamit is adó, komoly értelmiségi fiatalember.

12.

Most azt érzem, hogy gyűlölöm a szavakat, a beszélt és az írott nyelvet. A nyelv az idő fogságában az érzékekkel felfogható környezetből csak egyes szeleteket, részleteket képes kiemelni. Úgy működik, mint egy háló, amelyet a beszéd pillanatában a beszélő sző meg. A háló fonásának sűrűségétől, érzékenységétől függ, mi akad fenn rajta. Mivel rengeteg nyelvhasználó van, és mindegyik különböző nyelvhálót használ, sohasem értjük meg egymást megnyugtatóan. Ezért kell folyamatosan magyarázni, pontosítani, kiegészíteni, értelmezni, újraértelmezni, felülvizsgálni. Olyan a nyelv, mint egy önsokszorozó fertőzés. Mennyire igaza volt Ottliknak: ahogy ritkulnak a szavak, úgy sűrűsödik az igazság.

13.

Újabban Ákos is elkezdett járni a menzára, már nem mindig a kolesz konyhájában készíti el magának az ebédet.

A menza alapvetően nem rossz, csak meg kell szokni. Vannak, akik képtelenek erre. Nem mindegy, mikor mész menzára. Teljes biztonsággal kiszámítható szabályok nincsenek, de a legjobb ételek és a legértékesebb desszertek általában korán kerülnek az ételosztó pultra. A menza tizenegytől háromig dolgozik.

A legjobb étel a bécsi babbal. Azonban ha ezt választod, viszonylag nagy kockázatot vállalsz. Hiszen a sűrű bab belepi a panírozott hússzeletet, ami lehet mócsingbécsi is. De ha bejön, és nem porcokat kapsz, hanem húst, az a lehető legjobb, ami veled történhet.

A menzás ebéddel egy baj van: kevés. Legjobb, ha annyi kenyeret tömsz magadba, amennyi beléd fér. Hazafelé pedig vehetsz valamelyik önkiszolgálóban néhány csomag kekszet is, hogy kitarts a vacsoráig.

14.

Dedi tetováltatott egy szibériai tigrist a jobb lapockájára. A balon már van egy bengáli. Amikor kimegyek a fürdőszobába, találkozunk. Vécére igyekszek, ő meg zuhanyozni.

Fáj még a hátad?, kérdezem tőle.

Egyáltalán nem. A tigris jól érzi magát a bőrömben, mondja nevetgélve.

Dedi vállán törölköző.

Hé, Demó, kávéztál már?, kérdezi.

Megrázom a fejem.

Akkor most főzöd, ugye? Odatennél egyet nekem is?

Beleegyezek. Miért ne.

Odalent, a konyhában Ákos a reggeli teáját szürcsöli. A vízzel teli kávéfőzőt a gázláng fölé teszem. A mosogatósból előkotrok az edények, tányérok mosatlan halma alól két csészét. Az egyikbe egy szem szacharin tablettát pöttyintek – ez lesz az enyém. Mire megfő a kávé, Dedi is megérkezik.

Felkapcsoljuk a tévét, rágyújtunk. Indulhat a nap.