Juhász Zsuzsanna
Képeslapok Lautréamont-nak

A művészet a bosszú művészete

1.

Lehetne két vágás is az arcon, az arc két oldalán. Kitalálhattad volna az örök mosolygót, a jobbra is, balra is mosolygót. Te utálkoznál rajta, mások meg kinevetnék. Ki kell nevetni, le kell nézni azt, ami gyermekded felnőtt korában is. Mert az arc is felnő, s ha gyermeki vonás marad rajta, az bosszantja a hibátlan felnőtt-arcúakat, mert az ilyen arcú felnőtt nem felnőtt módon fegyverez le, hanem éppen e gyermeki vonással. Látogasd meg a törpéket, pufókokat és a pofazacskót cipelőket, s engedd, hogy panaszkodjanak egy napsütéses délelőttön át. Meglátod, köztük találod majd meg az igazi komolyságra áhítozókat, a nagy, csöndes filozófusokat s a tömeggyilkos-palántákat.

2.

Kötelet elvágni valóban jó. Akkor, ha lóg is valami rajta. Csábító az a csöpp mozdulat, amivel véglegessé tehetünk valamit, s a mozdulat kicsisége, azaz jelentéktelensége miatt érezhetjük azt is, hogy mi tettük… Akik gyilkoltak már, bizonyára ilyen kis mozdulattal – pöccentéssel, rándítással szerettek volna ölni, szinte oda se figyelve, háttal, majdnemhogy véletlenül, – ahogy az ember a ruha hónaljvágását igazítja magán, vagy ahogy megfordul álmában. Úgy látom, megfeledkeztél azokról, akik önként lógnak, szívesen, örömmel. Ismerkedj meg a hegymászókkal is, nem kell sokáig válogatnod közöttük, mert majd’ mindnek az a leghőbb vágya, hogy a szerelmét-szeretőjét lássa odalent, míg ő odafent egyre feljebb kapaszkodik, újra és újra kockára téve az életét. Majdnem mindegyikük egy nőt ácsorogtat képzeletben a hegy lábánál, a torony tövében. Majd meglátod te is, hogy különben meg nagyon teszetoszák, szinte kérkednek az ügyetlenségükkel, rossz társalgók, folyton bátorításra szorulnak, könnyen elmegy az életkedvük, mert olyan szívesen vájkálnak magukban, hogy megszégyenítik azt, aki tanúja lehet a vájkálásnak – mintha rajtakapnának azon, hogy meglesel valakit, aki a saját sebes testrészeit dajkálgatja. Akkor érzik igazán férfinak magukat, ha lógnak odafönt. Azt hiszem, félnek ők ott is, mert egyikük bevallotta, egyszer szívesen cserélne a szerelmével, egyszer szeretné látni, hogy a szerelme lóg.

3.

Valóban nincs sok értelme elpusztítani a nyüveket döghúson. Én láttam már olyat is, hogy a bolhák elhagyták a haldokló állatot, aki addig táplálta őket. Kikászálódtak a szőrszálak közül és szétugráltak mindenfelé. Rossz volt ezt látni, mert élt még a gazdaállat. Talán így, a bolhák eliszkolásából tudta meg, hogy neki végképp befellegzett. A bolhák meg talán azért hagyták el, mert nem volt már elég meleg a teste, nem áramlott már annyi vér a bőréhez. De ne vedd úgy a szívedre, a légylárvának a döghús, a bolhának a vér olyan, mint neked a kenyér, vagy ha jobban tetszik, valami paradicsomi földre emlékeztető gyümölcs. Úgy látom, érdekel a vér, de mintha nem ismernéd igazán a természetét. Egyszer osonj be egy kórházba, oda, ahol az elhasznált kötszereket tárolják. Az alvadt vérnek, a drága, erekből kikerült, hol hősi, hol értelmetlenül hullatott, lázító, vadító, drága vérnek székletszaga van, mégpedig híg széklet szaga. Olyan, amilyet te is érezhettél magad után, ha elrontottad a gyomrod.

4.

Nem hiszem, hogy találnál olyan nőt, akivel megetethetnéd a saját kezét. Valahogy rá kellene bírnod, másképp nem megy. Fenyegetni meg nem szeretsz, úgy látom, szépen kerülöd a kínlódások-kínzások lelki útjait. És mivel is fenyegethetnél, hogy különben elveszed az életét, hogy különben elveszed a gyereke életét, és mit csinálsz akkor, ha látod, hogy mindent megtesz, de a gyomra háborog. Nem lesz-e olyan kiokádott hús a cipőd előtt, mintha az okádója arcul köpött volna. Haragudnál-e rá, amiért képtelen teljesíteni a kívánságodat. Vajon nem esne-e rosszul neked ez a harag, hiszen nem hasonlít semmilyen más haragra. Azt sem hiszem, hogy igazán akarod ezt a látványt, a saját hús etetését. Kezdetben valami mást akarhattál. Biztosan láttál már gyereket, aki az anyját ütötte vagy rugdosta – kezdetben ő is csak azt akarta, hogy karba vegyék, hogy ölben legyen. (Tudhatod, hogy a férfiak tűrik legrosszabbul az ilyen jeleneteket, mert azt látják, hogy bántalom éri az általuk becsben tartott, puha, érzékeny testrészeket.) A nők szemhéjait meg nem érdemes összevarrni, vakon is tudják, hogy ki vagy, és a vak nők között is elcsábulnál. A szájukat is össze kellene varrnod, ha félsz, hogy kinevetnek. Inkább füleket varrjál rájuk, igazi pótfüleket. Az jó lenne a férfiaknak, mert a fül az egyetlen nyílás a nőkön, amit még nem adtak oda a férfiaknak úgy igazán, pedig – azt vettem észre – a mi fiaink vágynak rá nagyon, hiába szűk, hiába száraz, hiába hideg olykor.

5.

Falhoz toccsantott emberhúst őriztetnél kutyákkal, mert a kutyák magasra tudnak ugrani, s a magasan levő foltokat is meg tudnák védeni. A kutyák hűsége és engedelmessége valóban izgató, mintha arra jöttek volna a világra, hogy kipróbálhassuk – emberáldozat nélkül –, hogy mit lehet elkövetni egy élőlénnyel szemben. Ha bántod, elfelejti, vagy úgy tesz, mintha nem is bántanád, vagy mintha véletlenül okoztál volna fájdalmat neki. Ha meg akarsz szabadulni tőle, el kell verni magadtól, ha megöregszel, versenyezhetsz vele, hogy melyikőtök fog előbb elpusztulni. Vétek a kutya, mindig is az volt. Ott élne meg jól, ahol az embereknek nem volna szükségük arra, hogy próbára tegyék a hűségét. Így viszont csak magasztalni tudjuk, jelképpé nemesíteni és bántani. Nincs egy perc, ami csak az övé, meg kell tanítanod a szabadságra, hogy ne neked fogja meg a földön fészkelő madarat. Rángatja a karod, ha tóban fürdesz, mert azt hiszi, fulladozol – minduntalan a partra húzna. Semmilyen szagtól nem undorodik, ami az emberből árad, elalszik a földön heverő, zsíros arcú részegek karjában is. Tökéletesen általánosít, vonzza minden, ami egy kicsit is emberszerű, már messziről meghallja a városmorajt, s ha kóborként kényszerül élni, a szemétből elnyűtt ruhadarabjainkat, napilapjainkat kaparja maga alá alvóhelynek. A kutyát fel lehet gyújtani, a kutyát kerítésre lehet feszíteni, a kutyának el lehet venni a kölykét, a kutyának vízbe lehet fojtani a kölykeit, s még csak arra sem kell ügyelni, hogy ne lássa – tejlázban, feszülő-nyilalló emlőivel is hozzád fordul enyhülésért, nyugalomért. Ha kőért hajolsz, eliszkol, ha felegyenesedsz, újra megpróbál a közeledbe férkőzni. Nyüszítése egyetemes és parancsoló, fogadd magadhoz vagy mázold szét a földön. Nem lehet futni hagyni, nem menekül, csak odébbmegy. Összekötözheted a lábait – elalszik inkább, nem szabadítja ki magát. Ha lehetne, beléd bújna, a te száddal enne és a te szemeddel nézné a világot. Ha melléd fekszik, nyugalma sóhajtásai szebbek, mint a legszentebb imák. Kölyökkorában összepisili magát, ha meglát – örült-e valaha is ember ennyire neked?
Ellensége lesz, aki neked is az. Bármit fantáziálhatsz róla, megengedi, ő előtted éli nemi életét – s ha egy agyonnemesített fajból választanál –, a lábadnak udvarol, lábadat-kezedet öleli át, ha eljön a tavasz. Kutyahullát őriztess a kutyával, te meg bírod tenni, kölyke tetemét őriztesd vele, hátha neked fellázad.

6.

A kisfiúnak azt tanácsoltad, hogy legyen gonosz, tegyen sok rosszat, aztán jót. Ha megfogadja a tanácsodat, akkor csak árt vele magának. Ha rosszat tesz, aztán jót, majd megint rosszat, akkor nem tudják kiismerni. A nyakára fognak járni folyton, nem lesz egy nyugodt perce. Az emberek meg akarják majd érteni őt – mint bárki mást –, azt szeretnék, hogy legyen valamilyen, hogy ezáltal lehessen valahogy alkalmazkodni hozzá. Az emberek nem tudják majd, hogy elpusztítsák-e, vagy hagyják boldogan szaporodni, hogy adjanak még valamit neki, vagy fosszák meg mindenétől, hogy várják-e parancsait, kinyilatkoztatásait, vagy mint jó, ártatlan bolondot tartsák kegyelemkenyéren. Az emberek vonzódni akarnak vagy elhúzódni, elmenekülni, és ragaszkodnak hozzá, hogy egyvalakivel szemben csak az egyik felét kelljen megtenni. Vissza fognak járni ehhez a gyerekhez, nem tud majd elhagyni senkit, sokan fognak ragaszkodni hozzá, de nem azért, mert olyan, amilyen, hanem mert kiismerhetetlen. Örökös jövés-menés lesz az élete, még arra se lesz ideje, hogy sorsának vendégeit hellyel kínálja, s egy takarót dobjon rájuk, ha hideg van a szobában.

7.

Úgy írtad, hogy nálatok a hermafrodita magányos, és szörnynek érzi magát, amiért férfit és nőt is ölelne. Nálunk nagy becse lenne a te hermafroditádnak, biztosan nem lenne magányos. A mi férfiaink szeretik az olyan nőket, akikben van egy kevés a férfiból is. A mi sztárnőink karcsúak és mély a hangjuk, vagy csengő, vékonyka kislányhangjuk van, de a csípőjük telt és erős – elbírnának akár egy férfit is a hátukon. A kicsit is felemás nő megnyugvás a férfiaknak – nem vesz el tőlük semmit, ami egy kicsit is férfias, hiszen neki magának is van ilyen vonása. Nem ijesztő, nem félelmetes, hanem éppenhogy felbátorít. A kétnemű lénnyel fiaink végre végleg révbe érhetnének, igaz, írmagunk se maradna akkor. A hermafrodita derekától felfelé a másik nemmel való egyesüléssel kecsegtetne, derekától lefelé pedig megadná ateljes biztonságot a férfinak. Hogy nem vár el tőle semmit, nem kényszeríti rá semmire, nem zsarolja meg, nem fosztja ki, nem rövidíti meg az életét, nem veszi el az erejét, nem átkozza meg, nem varázsolja el. Nálunk a nőket, az egyszerű nőket nem nagyon kedvelik a férfiak, de csak rájuk fanyalodnak, mert a felemás fajtából nagyon kevés van.

8.

Tetveket, láttál, olyanokat, azokat, amiket te nemzettél. Nem kell ilyesmikkel riogatni magad, mindnyájan félünk attól, hogy szörnyet, torzat, értelem nélküli húscsomót nemzünk vagy hozunk a világra. A torz csak távolról izgató, a torz csak távolról szép, akkor, ha nem a miénk, ha nincs hozzá semmi közünk. Vagy ha van is, megsemmisíthetjük a szörnyűségest bármelyik percben. A törpék, óriásra nőttek látványáért kifizethetjük a belépőjegyet a cirkuszban, a művész fantáziaszörnyeire rámondhatjuk, hogy ez csak művészet, semmi több, álmaink anonim üldözőit pedig elgáncsolja-felbuktatja hirtelen ébredésünk, saját fantáziánknak meg kell bocsátanunk. Csak amit a testünk hoz létre, csak azon nincs hatalmunk. Szörnyszülötteinket el lehet pusztítani, de minek. Láttál már aprócska mongol idiótát négykézláb, hogy milyen szépen csorgatja a nyálát a fűre? Öntudatlanul is öntözve a földet, valami nagy jót cselekedve? Nem lenne jó az se, ha természet-anyánkra fognánk a szörnyet, mert van annak igazi anyja, aki táplálja, ringatja, mintha hibátlan volna. Okos, jószívű állataink pedig nincsenek, akiknek odaadhatnánk félresikerült gyermekeinket, de ha volnának is… Nem biztos, hogy lemondanánk szörnyeinkről, mert hasonlítanak ránk, annyira hasonlítanak ránk, hogy szégyenkeznénk, ha állatok között látnánk őket, amiért állatokra bíztuk a sorsukat. Gondold csak el, mennyivel könnyebb most nekünk, régen még azért is izgultak, hogy a gyerek keze-lába ép legyen, nem is szólva a belsejéről, de ma már elég, ha az agya olyan, amilyennek lennie kell, a többit pótoljuk valahogy, vagy ki- és lecseréljük születése után vagy később, ha már elég nagy ahhoz, hogy kibírja a beavatkozást, épre csinosítást. Ha mégis félsz, hogy utódod szörnyszülött elsz, nézegesd egy kicsit a szennyes folyókat, mikor apadnak éppen, hátha megkönnyebbülsz aztán. Kitalálhatsz mást is, amin gyakorolhatsz, hogy kibírd azt, amit esetlegességnek hívunk, de a tetveket felejtsd el, tetveket biztosan nem fogsz nemzeni. A gyermektelen párokat pedig ne irigyeld. Nem tudhatod, miféle gyűlölet támadhatott bennük a testük iránt a remény évei után, nem láttad őket, mikor a lemondás őszi-séta lépéseit gyakorolták az ünnepnapok legalább-vendég-jönne csendjében. Nem ismerheted fortélyaikat, ahogy elterelték a beszélgetést a gyermekekről, ahogy vigyáztak titokban egymásra, ahogy terelgették a másikat, nehogy játékbolt kirakata elé kerüljenek valahogy. Nem ismerheted tépelődéseiket, hogy vajon kit tegyenek meg mégis örökösükké, nem hallgathatod meg a beszélgetésüket, melyben úgy válogatnak a jelöltek között, mintha rossz ízű ételekben turkálnának, vagy mintha jóízűekben, de tudnák mindegyikről, hogy mérgezett. Ne faggasd őket, ha megnyerő az arcuk, beszélnek maguktól is, ls beszélnek maguktól akkor is, ha még mindig bűnnek rézik a gyermektelenséget, ha még nem elég öregek, hogy az öregség tegye őket nemzőképtelenné és meddővé. Mert akárhogy is történt, akárhogy is van, nálunk bűntudatosak a gyermektelenek, mintha rosszat tettek volna, pedig hát nem tettek semmi rosszat. Mégis úgy érzik, hogy magyarázkodniuk kell, fel kell mentetniük magukat a világgal. Ne kérdezd őket, az erős, nagytestű férfiakat, az elhízott nőket, a valamikor keskeny csípőjűeket, darázsderekúakat. Beszélnek ők maguktól is, különösen a nők közlékenyek. Elmondják majd neked, hogy hány és mekkora magzatot pottyantottak idő előtt a világra, hogy milyen az, milyen figyelni a bába kezét, hogy le a vödörbe vagy fel a mérlegre kerül – a gyerek, le vagy föl. Elmondják majd, hogy hogyan tette őket az ismeretlen babonássá, nem tudták, hogy megmarad-e a gyerek a méhükben, így hát nem kerestek neki nevet, várták, de hiába azt a magzati kort, mikor a gyerek életben marad a méhen kívül is. S elmondják azt is, hogy hányadik magzatkájuknál gondoltak arra, hogy nem próbálkoznak többé a kihordással,mert úgy érzik, ők tehetnek mindenről, az ő testük fojtja meg, az ő túl közel álló csípőcsontjaik nyomják agyon a gyermeket. Pedig nálunk úgy mondják, nem maradt meg a gyerek, elment, mintha el is akart volna menni, mintha szándéka, célja lett volna; elment, mert nem érezte jól magát, mert dolga volt másutt, mert másutt jobb neki. Ne kérdezd őket, mert a szemérmesebbek megharagudnának rád, mert nekik már jobb is, hogy gyerek nélkül élnek. Ők már óvatosan bánnak egymás holmijával, vigyáznak, hogy a másik dolgai nem is tiszták, hanem fertőtlenek maradjanak. Nem isznak egymás poharából, nem hallgatják azt a zenét, amit a másik szeret. Ha egyedül vannak, akkor se ülnek arra a székre, amin a másik szokott üldögélni. Hagynak egy-két falatot a tányérjukon a másikra gondolva – aki velük szemben ül. Fertőtlenek és önzetlenek, a gyerekük az a felemás valaki, akit egymás különbözőségeiből raktak össze az évek folyamán, az a sohasem létező teret szétválasztó vonal – az ő igaz testhatáruk. Szívesen, jókedvvel őrzik hát a másik másságait, ismerni akarják azokat és nem megérteni. Nem mernek változtatni a szokásaikon, nem mernek változtatni, nem mernek mást szeretni, mint eddig, nem merik másképp nyitni az ajtót – nehogy a másikat megszomorítsák, nehogy a másik azt gondolja róluk, gyerekgyilkosok.

9.

Nem tudom, milyen lehet egy kegyetlenségroham. Felnőtt ember nem szívesen kegyetlenkedik. Mindenki kegyetlenkedhet eleget gyerekkorában, a gyerekkor arra jó. Ha felnőtt tenne valami embertelent, az olyan lenne, mintha kiadná a gyerekkorát. Vagy mintha rugdosták volna egész gyerekkorában, vagy sötétben tartották volna. De hát csak emlékszel valamire te is, amiért most szégyenkezel. Nem emlékszel, milyen jó volt széttaposni azokat a hol fehér, hol piros-sárga bogyókat, amiket isten tudja, milyen nevű bokrokról szedtünk mind a két markunkba, tele. Aztán a járásunk ritmusára dobtunk mindig egyet-egyet a lábunk alá, s végül szétszórtuk az egészet, hogy csak taposhassunk végre körbeforogva, mind a négy égtáj felé. A világ összes bokra nem lett volna elég a szenvedélyünkhöz. Néha beértük levelekkel is, a friss zöldet szerettük, a keményhúsút, az élettől, naptól még meleget, jó leveseset, hogy jó nagy nyoma maradjon aztán az utca kövén. Ősszel meg a szárazat szerettük, emlékszel, tudod ugye, hogyan roppan szét a felcsavarodott, össze-visszapöndörödött szárat levél a cpő talpa alatt. És az ágakról – amiket egyszerűen csak botnak hívtunk – mint a bőrt, úgy nyúztuk le a kérget; jólesett mindannyiunknak az az illatos sírás, az a hol kesernyés, hol édeskés szagot árasztó „gyenge nedv”. Fehérek lettek a botjaink – én sokáig azt képzeltem, ennyire, ilyen vakítóan fehérek a csontjaink is belül, a testünkben – majd hagytuk, hogy elkoszolódjanak a kezünktől, a levegőbe suhintottunk velük, vertük a semmit, figyeltük-hallgattuk a suhogást, s ha megrepedtek, tovább tágítottuk a repedést, és körmünkkel kikapartuk a belüket. A szivacsosat, puhát, az ember szemhéjára, kölyökállat hasára, testvérkénk s minden nálunknál kisebb gyerek homokvárára emlékeztetőt – azokra a puhákra emlékeztetőt, amiktől különben eltiltottak bennünket. Hát nem emlékszel, milyen jó volt visszanézni, megnézni azt, hogy hogyan tápászkodnak-erőlködnek a fűszálak a lábaink nyomában, hogyan próbálnak szétválni, elkülönülni újra – mintha emberek közé gurítottál volna egy óriási kugligolyót. És estére, ha jól játszottunk, a könyökünkön, térdünkön zöld lett a ruha, olyanok voltunk mind, külön-külön, mint egy-egy mozgó, folyton ide-odatelepített fűtemető. Mért fogunk lepkéket, mért fogtuk meg a lepkéket; azt gondoltuk, csak meg akarjuk nézni, meg akarjuk simogatni őket, és nem hittük el senkinek, hogy anélkül a kis nyom nélkül, amit izzadt ujjainkon hagytak, nem fognak sokáig repülni, sokáig élni. Jó volt hintázni a kapuszárnyakon, jó volt ütközésig lökni magunkat velük, hallani a csattanást, megmosolyogni a fémet, ahogy visszahőköl, megtapogatni a festékhiányos bemélyedést az ütközőn, ami olyan volt, mint egy illetlen, kopasz folt a hajkoronában. Szerettük rugdosni a követ – a kicsiken ügyeskedtünk, a nagyokon erősödtünk –, de mindet szerettük azért, mert ritmust adtak a lépéseiknek, bódítót, szórakoztatót, feledtetőt, míg végre hazaértünk, míg mégis odaértünk, ahová nem nagyon kívánkoztunk különben. Ma is hiszek abban – pedig felnőttként semmi érdekem nem fűződik e hithez –, hogy nehéz felnőttkora lesz annak a gyereknek, aki kinövi csak, de nem nyűvi el a cipőit. És hogy szerettük a vizek növényeit, vagyis virágait – mert mi minden törékeny zöldnek megengedtük, hogy virág legyen –, milyen kellemes volt, milyen könnyű az a mozdulat, amivel megfordítottuk a tavirózsát, apró békalencsét, s aztán bámulhattuk kedvünkre az égnek álló, lassan száradó gyökereket. Olyanok voltak így a vízi virágok, mint utcán felbuktatott szoknyás nők, s tudtuk, valahogy csak vissza, a vízbe fordulnak egyszer. Emlékezz te is, gyíkfarok maradt a kezünkben, s láttunk duplafarkú gyíkot is, olyat, amelyik szinte kérlelt bennünket, hogy szabadítsuk meg a felesleges, a menekülést reménytelenné tevő farkától… és repcses szárnyú lepkét, össze-vissza amputált bogarat, hogy szabadítsuk meg az élettől. Jó volt a hal kopoltyúját lágyan a fejlhez-koponyájához simítani-szorítani, jó volt felhúzni az alvó állatok felső szemhéjait. Jó volt látni az álmot látó, vak, felfelé csúszott szemeket, jó volt kinevetni a víziszonyos kutyákat, akik ölben, a parton is még mindig úgy csapkodtak a lábaikkal, mintha vízben volnának. Egyszerűen csak jó volt, nem volt másmilyen is, csak jó, és nem tudom az igazi okot, amiért jó volt. Szerettünk azzá válni, akivel ijesztgettek bennünket, inkább mi sétáltunk valódi lepedőben, való házak között, való folyosókon, inkább mi bújtattuk egymást zsákba, dobozba, s vártuk türelmesen a szabadulást. Jó volt meztelenre vetkőztetni képzeletben azokat, akik megharagudtak ránk, akik nem is értve bennünket ránk kiabáltak, kivéve apánkat és anyánkat. Emlékszel micsoda kaland, azaz csudajó volt meglesni és lelepleződve is tovább követni a feldühödött fiatal párokat. Jó volt szétszedni, szétzavarni a párzó, kistestű állatokat – csigákat, békákat, legyeket. Emlékezz az öregekre, akiket megzavartunk sétájukban, hogy hazasegítsük őket, de hamar eluntuk lassú járásukat és beszédüket, s kétoldalt karonfogva gyorsa, nekik túl gyors léptekre ösztökéltük őket. Emlékezz mindarra, amit megparancsoltunk a nálunk kisebbeknek, mert én már nem emlékszem. Emlékezz rám, mert én még ma sem tudom, ki volt az, aki egyszer hátulról a jéghideg gyerekmedencébe lökött.

10.

Szép lehet egy nősténycápa serelme, csak azt nem értem, ha vágysz az ilyenfajta szerelemre, akkor miért gúnyolod is ki egyben. Ha az ember egyesülhetne a cápával, akkor talán egyesülhetne a többi állattal ls a növényekkel is. Igazi vérrokonunk lehetne minden élő. Csakhogy akkor mivel táplálkoznánk? Nem szakíthatnánk magunknak gyümölcsöt, nem darabolhatnánk szét állatokat úgy, hogy ne éreznénk, kannibálok vagyunk, utódainkat faljuk föl, gyermekünket zsigereljük. Éhen halnánk, vagyis meg se születhetnénk, hiszen anyánknak is enni kellene valamit a születésünkig. A sokféle követ és fémet pedig még sohasem próbáltuk a szánkhoz emelni, hiába melegedtek fel a napon, hiába porladtak el, és hiába tanultuk meg elporlasztani őket. Nem is tudom, miért tűrjük meg az evésre alkalmatlanokat a földön. És ha rokonaink lennének az állatok és a növények, akkor – ilyen kerülővel – talán arra is rájönnénk, hogy az emberek is rokonaink, mégpedig minden ember – hiszen velük már most is, mindenféle akadályozó tényező nélkül képesek vagyunk utódokat létrehozni. Nem lenne tehát ellenségünk. Ezt viszont értelmetlennek érzem, ez olyan gondolat, amivel csak pénzért vagy kedvesem kedvéért foglalkoznék szívesen, magamtól nem. Mert ellenségnek lenni kell. Az ellenség nagy, erős, rossz és remek vitapartner. Gyorsan és azonnal és egyszerre és örökre el kellene pusztítanunk a kicsit, a gyengét és jót, hogy ne legyen szükség az ellenségre, a védekezésre. Ellenségnek lenni kell, különben szegényebbek lennénk – nézd meg az anyákat, hogyan takargatják a kicsinyüket, nézd meg a napilapok vérlázító politikai fotóit, elmélkedj a falaidról, nyiss magadnak egy ajtózár-boltot, tartsd komikusnak, hogy még a halott is védekezik – a koporsóval – a gyors rothadás ellen, s ha vegyes párt látsz, köpd le az egyiket, azt, amelyiknek bőrszíne azonos a tieddel. Tegyél a parkban a padra egy könyvet, meglátod, arra a padra senki sem ül majd, de ne menj messzire, hogy még időben tolvajt kiálthass. Én megelégszem azzal, hogy ellenségnek lenni kell, én nem lennék hajlandó még karba venni se a gyerekemet, ha mindenki szeretné őt. Különben meg nem találok semmi kifogásolnivalót abban, hogy nősténycápák után szaladgálsz. Úgy tudom, a cápáknak nincs ellenségük – legalábbis a vízben –, de légy óvatos, nem nagyon ismerjük még a betegségeiket, isten tudja, mi meg nem él a tüskés pikkelyek alatt –, lehet, hogy szerelmed nem lesz hosszú életű, s általa te sem. És hosszú, megnyúlt testükben lehet, hogy túl szűk a szülőcsatorna-féleség az embergyerek hatalmas, kerek fejéhez.

11.

Úgy beszélsz a kislányokról, mintha drága, zsenge hús lenne mindahány. Mintha jobb volna, ha igyekeznének a felnövéssel, nehogy addig megerőszakolják és kizsigereljék őket. Mintha nem tudnád, milyen örömmel lincselné még a tömeg a gyerekek megrontóit, gyerekek gyilkosát. Mintha a nők közül is csak a szűzit és a romlottat ismernéd el… Pedig nem lehet máshogy, a kislányoknak fel kell nőni, és akkor is, ha szinte születésük percétől vágyat keltenek. És csodálkozásra is késztetik a férfiakat, valóban ebből a szemből lesz az a szem, ebből a hasból az a has, ebből a szőrtelenségből az a buja és illatos sűrűség? És ahogy mosolyognak és incselkednek párhetes koruktól… Csecsemő-csípőjük, tömpe combjuk ringása egy másfajta ringást idéz fel bennük. És milyen sokáig lapos a kislányok melle, hihetetlen és reménykeltően lapos, s bimbóik bőre olyan puha még, mint a hangyatojások fehér, nap-nem-érte burka. Ölelnek gondtalanul és talán figyelmetlenül is, meg-megszorítják hirtelen és nagy erővel, bár néha csak rövid időre a felnőttek combjait, simogatnak ott is, ahol csak felnőttnek szabadna felnőttet. A szüleik pedig vigyáznak rájuk, mindig is jobban, mint a fiúkra. A szüleik vigyáznak arra, hogy ne keltsenek vágyat, vagy a vágy, amit keltenek, rejtve maradjon, átváltozzon, beteljesüljön, de mégse teljesen. Nem is tudod, hányféle módon óvják meg – főleg az anyák – kislányukat az erőszaktól. Hogyan terelik el a figyelmet… Hagyják, hogy a kislány annyit beszéljen, amennyit akar, hogy csacsogásával fegyverezzen le, hogy csacsogása ébresszen rá, gyerek még. Szalagot raknak a hajába, fülbevalót a fülébe, a kezébe pedig kis kosarat, apró ridikült adnak – megannyi színes, olykor rikító látnivalót – csak-nézni-valót. Kedvesnek, aranyosnak – figyelmeztetőn gyermekinek kell mutatkozniuk a lányoknak. Az anyák megtanítják őket arra, hogy vigyázzanak a ruhájukra, bőrük, testük ne legyen sose piszkos, hogy látsszon rajtuk a gondoskodás, a figyelem, hogy bárhol is vannak, ha egyedül is vannak, látsszon rajtuk bármit tesznek velük, van, aki számonkérje, van valaki a közelben, aki megtorolja majd. A kislánynak értékesnek kell mindig maradni, valaki érétkének, valahova tartozónak. Biztosan te is láttál már piszkos, rosszul öltöztetett lánykát, láthattad, milyen szánalommal vegyes haraggal zavarták a nők haza vagy a szülei közelébe őt… mert féltették tőle a férfiakat. Később pedig a lányoknak szemérmesnek kell lenniük, legalábbis nem szabad élvezniük, ha róluk, nekik beszélnek. Magukról a másikra kell terelniük a figyelmet. A kislánynak szabad sírósnak lenni, szabad kifejeznie, ha valamije fáj. Az anyák hosszabban foglalkoznak apró sérüléseivel is, és hagyják, hadd mutogassa boldog-boldogtalannak a gyógyuló sebeket. A türelmetlen, időhiányos anyák boldogabbak, ha lányuk sebes vagy betegeskedik, mert nem kell annyira figyelni rá. A sebek fiúsabbá teszik őt, s ha betegeskedik, otthon kell tartani, nincs szem előtt. És láthatod azt is, hogy az anyák mindent megtesznek azért, hogy a lányuk keltette vágy beteljesüljön valamennyire. Amennyire szabad. Rövid ruhába-szoknyába bújtatják őket, az sem baj, ha alsóneműjük kilátszik olykor-olykor. Levetkőztetik a kislányokat, ahol és amikor lehet. Gondold csak el, mindenütt a világon meztelenek a csecsemők a fényképeken, de a gyerekfényképész sose lesz a család barátja… S ha lehet, a szülők inkább maguk fényképezik a gyerekeiket. AZ anyák hagyják, hogy a kislányuk is meztelenül játsszon és fürödjön a strandokon idegen gyerekek is idegen felnőttek között. De otthon vagy a házuk kertjében nem hagyják már csupaszon, ha vendéget várnak. És a szülők kinézik maguk közül azt a férfit, akinek nincs gyereke a vízben, aki gyerek nélkül üldögél a gyerekmedence szélén és nézelődik. És emlékszel, onnan is lehetett tudni, hogy háború lesz, hogy rászóltak a szülőkre a strandokon. Ne hagyják pucéron a gyereket, mintha az a fél felnőtt-tenyérnyi ruhanemű megóvta volna őket a szőnyegbombázástól…

12.

Nem tudom, mért haragszol arra, aki pénzért adja a szerelmet, különösen, ha neked adja. És azzal bünteted, hogy csirkékkel csipkedteted a szeméremajkait, csirkékkel szívatod a vérét. Mért esik jobban mást büntetni, ha te érzed elvetemültnek magad? S mért bízod állatokra a büntetést, ha már ilyen szépen elképzelted, milyen is legyen az. Mert nem olyan sok az, amire az állatokat rá lehet bírni, s csak szeretnénk, hogy másképpen legyen. Olyan jó megnevezni félelmünk okát, s a megnevezésben nem vagyunk válogatósak, csak az a fontos, hogy minél hamarabb megtörténjen. Így lesz, így lehet bármi félelmetes, bántó, vérengzésre áhító, ami egy kicsit is a közelünkbe kerül vagy nagyon messze van, túl messze ahhoz, hogy valóban ismerjük tulajdonságait. Te biztosan nem tudod, milyenek azok az állatok, amiket kelletlenül szeretett nődre uszítottál. A csirkék nem csípik véresre az embert, nem élnek véren. Ha keveset kapnak enni, gyorsan elöregszenek, hamar elpusztulnak, de nem térnek át más ételféleségre. Mi fiatal korukban esszük meg háziállatainkat, a fiatal állatok húsáért fizetünk szívesebben – keveset tudunk hát arról, milyen is az öregségük. De a csirkék nem nyúlnak a vérhez, nyugodj bele. Mint ahogy a dobozba zárt, táplálék nélkül maradt lepkehernyó is bebábozódik inkább hirtelen, csakhogy tovább élhessen valahogy, s ha kicsi a doboz, haránt fekszik és meggörbülve meggörbült héjat épít maga köré. Látod, mi nem tudjuk eltenni magunkat valami jobb időre, nem tudunk elvonulni, visszahúzódni, ha megélhetési gondjaink vannak. Nem halkíthatjuk le magunkban az életet, ha nincs kedvünk más kárára élni. Nem odázhatjuk el erkölcsi döntéseinket, nem dönthetünk úgy, inkább megvárjuk, hogy más, emberségesebb, a mi szépségeinket is képviselő bírák szülessenek körénk. És nem tudunk magunk után valami más élőlény-fajtának hasznosat hagyni, mint a szivacs a vázát, kagyló a héját. Kevés az, amire az állatokat rá lehet bírni. Hegyi sárkányok, vízi szörnyek pedig nincsenek. Igaz, volt valaki, aki a háztetőről egy hálószobába látott. Az ágyon egy asszony széttárt combjai között kiskutya feküdt, és fel-felrándítva kis golyófejét, nyaldosta a nő szemérmét. Miután felháborodtam én is amennyire kell, a történet hallatán arra gondoltam, hogy végül is meg kellene becsülni ezt az asszonyt. Micsoda munkájába kerülhetett, míg magához szoktatta azt a fiatal jószágot, micsoda türelme lehetett. Mert a kölyökállatok mozgékonyak, nem szeretnek egyhelyben maradni. Talán… mindig csak onnan, az öléből adott neki enni, és mindig folyékonyat, pépeset, hogy sokáig tartson a… táplálkozás. Jaj, cska nem külön főzögetett annak az állatnak?

13.

Belédköltöztek apró állatok. Mert mozdulatlan akartál maradni, míg le nem győzöd a Teremtőt. Legyőzni valamit azzal, hogy semmit sem teszel? Akkor neked nagyon kell hinned az ilyenfajta távoli határokban, kapcsolatokban. Én inkább varázslásnak hívnám mindet. De varázsolni csak a kölyökkorúak tudnak. A kölyökállatok és a gyerekeink. Figyeld csak meg őket, mintha jó darabig nem is volna más táplálékuk, mintha egyetlen életelemül volna csupán, a mágikus mindenhatóság. Nekik minden sikerül – életük egy hosszabb-rövidebb szakaszában. Figyeld csak meg őket, hogyan hívják elő a semmiből, s tüntetik el örökre a világ amúgy esendő dolgait. Varázsolnak, azaz mozdulnak – az se baj, ha csak picikét –, aztán körülnéznek, megnézik ezt az általuk megváltoztatott világot. Rajtuk múlik minden, mintha minden porcikájukhoz zsinór futna. Még a szemükön is ott a csomó, ha becsukják azt a szemet, a világ összes redőnye leszalad. Barbárság, istentelenség volna megkérdezni egy páréves gyereket, hogy mit csinál éppen. Meg kell elégednünk annyival, hogy hisz, bármit hisz, amit ő akar. De nem babonás – ugyanaz a mozdulat sokmindenre jó lehet, hogy beteljesüljenek a vágyai. Ha akarod, rögtönzök neked egy kicsit. Így jobban érted-megérzed, hogy mire is gondolok, és nekem is jó lesz egy fél órára párévesnek lenni. Akkor figyelj hát! Ha így csinálok, akkor a sötétítő függöny barna, lombtalan fái kizöldülnek, ki is virágoznak, hiszen már nem is tavasz, hanem nyár van, és mért ne lehetne rikító, amit különben sötétítésre szántak. Ha így csinálok, akkor a sárgászöld kristályvázánkból eltűnik a sárga, mert így sárgászölden folyton arra emlékeztet, hogy gyerekkoromban én is szerettem a giccset, a vásári lángvörös szemű, műanyag babákat, műanyag orgonákat. Ha így csinálok, kinyílik egy pillanatra a macskám hasa, hogy láthassam már most, hogy milyen színe lesz a kicsik bundájának. Ha így csinálok, csak a falra kell néznem, hogy láthassam kivetítve, mit álmodik a kislányom éppen, mert tudni szeretném, vajon benne vagyok-e már az álmaiban. Ha így csinálok, nem fáj többé a térdem, mert a járásról szívesen lemondok, de lovagolni csak ép lábakkal lehet, lovagolnom pedig még biztosan kell az életemben, mert a múltkor is úgy néztem két parádés, kocsiba fogott ló után, mintha nekem is velük kellene, nem is menni… repülni. Hát ilyenek ezek a varázslások, csakhogy én már nem hiszek bennük. A felnőttek nem varázsolhatnak. Esetleg, talán a szeretkezéseikkel varázsolhatják el egy kicsit a világot, utánuk valahogy minden valódibb lesz, s ezáltal maradandóbb, még mi is. Ilyenkor, szeretkezés után jobb, ha nem csinálunk semmit egy ideig, nem megyünk sehová, mert érzékenyek vagyunk – támadhatók és eltiporhatók. Másféle varázslásunk pedig nincsen, vagyis van, de arról szinte nem is tudunk, és nem érünk vele sokat. Elszomorítóak a mi, felnőtt-féle varázslataink. Elszomorítóak, mert megrövidítjük velük az életünket. Azt hisszük, ha sok vért pumpálunk az ereinkbe, egyszer utolérjük végre magunkat… és utolérjük ellenségeinket is, nem lesz szükség semmiféle harcra többé –, végre leülhetünk a sárkányok hetedik fejéhez, hogy eldöntsük türelmes vitálkodás után, levágjuk-e azt is, vagy pedig hagyjuk meggyógyulni, és békés cirkuszainkban léptessük fel az egész állatot. Azt hisszük, ha szédülünk, valaki majd széket tol alánk biztosan, és megtámasztja az állunkat, mint az anyánk, mikor inni adott. Azt hisszük, ha fojtót, görcsöset érzünk a torkunkban, az valójában kiáltás, olyan rövid és érthető kiáltás, mint amivel a kutyáinkat hívjuk elő a bokrok sokillatú, édes aljából, azt hisszük, ha van ez az érzés, akkor ezt más is megérzi, tudja, mint valami isten, hogy bennünk van, és segít – legalább megbotlik egyszer értünk. Azt hisszük, ha megsebesítjük a gyomrunkat, akkor valaki belenyúl és valahogy bekötözi szépen; és híg, halottnak se ártó ételekkel locsolgatja, ha már gyógyul. Azt hisszük, ha már nem adunk enni többet a szívünknek, akkor csend lesz végre, amolyan nekünk való nyugalom, mint mikor nem is ígértünk sétát magunknak, és járásunkból mégis az lesz valahogy.

14.

Nem hiszem, hogy meg lehet gyógyulni úgy, hogy az ember megeszi az anyja karját egy nap alatt. Olyat már hallottam, hogy az emberek valahol úgy élnek, hogy visszavágyhassanak az anyjuk estébe, de olyat még nem, hogy az anyjukat tüntetnék el saját magukban.