Nagy Abonyi Árpád
Stars and Stripes
Amerikai útinapló – részlet

ZÁSZLÓK

Egy ideig még bolyongtam a környező utcákban, s közben a zászlókra gondoltam, amelyek ott vannak csaknem mindenütt New Yorkban, utcákon és lakóházakban, éttermekben és parkokban. Európában talán egyik város sincs annyira fellobogózva még nemzeti ünnepnapokon sem, mint egy közönséges hétköznapon New York. A „Stars and Stripes”, ahogyan az amerikai zászlót nevezik közkedveltebb nevén, egyedülálló jelentőséggel bír az Egyesült Államokban. Különleges szimbólum, amely az összetartozást, az együttélést jelképezi a sokféle bevándorló leszármazottaiból álló nemzet számára.

És az összetartozás, az egymásrautaltság, az egymás segítése nemcsak üres szlogen, hanem nagyon komoly valóságtartalommal bíró hitvallás, amely baj esetén azonnal aktivizálódik. Önzetlen segítségnyújtás formájában nem egyszer megmutatkozott ez a természeti csapások idején, amikor emberek tízezreit fogadták be átmenetileg a szomszédos államokban, és ugyanez a nemzeti összezárás jelent meg 2001. szeptember 11-én is.

Susan Sontag egyik, a szeptember 11-ével kapcsolatos esszéjében megjegyzi, hogy az amerikaiak hisznek abban, hogy országuk az egyik legszabadabb, leggazdagabb, leghatalmasabb ország. Abban is hisznek, hogy Amerika más, szerencsésebb: védve van a szokásos megpróbáltatásoktól és katasztrófáktól, amelyeknek más országok ki vannak téve. Amerika csaknem kétszáz évig az emigráció fő iránya volt, mert az emberek hittek benne, hogy itt nem ismétlődhetnek meg a régi történetek, hogy Amerika valóban Újvilág. Az amerikai kivételesség doktrínája, „az itt nem történhet meg” azonban egycsapásra megdőlt, mivel mégis megtörtént. S ha terroristatámadás előfordulhat Amerikában, azt ők úgy értelmezik, hogy a korábbi vélekedéssel ellentétesen országuk gyenge, hiszen elveszítette „érintetlenségét”, s félő, sosem lesz már a régi.

CHINATOWN

Hirtelen szakadni kezdett az eső, s csak épp annyi időm maradt, hogy beugorjak az egyik kapualjba. Nem én voltam az egyetlen, egy rendőr már ott állt. Özönvízszerűen ömlött az eső, s a szél is orkán erejűvé vált. A járókelők menekültek, pillanatok alatt vált használhatatlan ronccsá tucatnyi esernyő.

A rendőr idegesen toporgott mellettem, közben néhányszor telefonált. Időnként összeakadt a tekintetünk. Hirtelen felém fordult és közölte, hogy mivel ő hatósági személy, nem állhatok közvetlenül mellette. Nem volt mit tennem, gyorsan arrébb húzódtam, egy szuvenír- bolt bejáratába. Az oldalsó üvegen át láttam, hogy a New York Police és más hasonló, rendőri egyenruhán hordott jelzéseket is árusítanak. Épp olyannak tűntek, mint amilyeneket az imént mellettem álló rendőr viselt.

Közben szinte egyik pillanatról a másikra elállt az eső, és kisütött a nap. A járda ismét megtelt járókelőkkel. A zápor elmosta lehangoltságomat is, s már csaknem vidáman lépkedtem a járdaszélen, amikor egy arra elhaladó autó mentén felcsapódó vízsugár alaposan nyakon öntött.

Dél felé haladtam Alsó-Manhattan, a Downtown utcáin. Ez a városrész a 14. utcától délre kezdődik és New York legrégebbi részébe vezet. A rácsszerű városszerkezet itt megváltozik, a párhuzamos utcák helyét zegzugos, olykor csaknem sikátorszerű kis utcácskák váltják fel, sokszor csaknem kisvárosias jelleggel. A kanyargós utcák, a gyakran felbukkanó történelmi emlékhelyek jelzik, hogy ez a város urbanisztikailag legkevésbé tervezett része. Európaias kuszasága, összevisszasága még az ezerhatszázas évekre vezethető vissza, amikor 1626-ban a hollandok hatvan guldenért (ma körülbelül ötszáz dollár) megvásárolták az őslakos delaver indiánoktól az egész szigetet, és aztán Új-Amszterdam néven szőrmekereskedelmi központot hoztak létre a sziget alsó csücskén.

Amint lefelé haladtam a hangulatos utcákon, egyszer csak, minden átmenet nélkül a kínai negyedben tálaltam magam. Alig lehetett angol szót hallani, mindenfelé utcai árusok kínálták nagy hangon portékáikat. Hal-, gyümölcs- és zöldségárusoktól hemzsegtek az utcák a leírhatatlan hangzavarban. Csak lépésben lehetett haladni, mindenki tolakodott ; különösen az ételárusok körül volt elképesztő zsibongás. Sült és főtt ételek illata kavargott a levegőben, s nem csoda, hogy gyorsan megéheztem.

Az egyik standnál, egy dollárért vettem egy tavaszi tekercset, csípős mártással. Egy tíz-tizenkét éves fiú árulta, s miután elvette tőlem a pénzt, egy papírtálcán gyorsan a kezembe nyomta a ropogós tésztában sült fűszeres zöldségmasszát. Igencsak ügyeskednem kellett, hogy a nagy lökdösődésben nehogy kiejtsem a kezemből. Rendkívül ízletes volt, de mivel az éhségemet nem csillapította, úgy döntöttem, keresek egy egyszerű, olcsó éttermet.

A vendéglők nagy része meglehetősen egyformának tűnt: a konyha gyakorlatilag mindenütt az étterem kirakatában volt; látni lehetett, ahogy szorgoskodnak a szakácsok. A fejük felett a kampókon aranybarnára sült, csillogó mázzal bekent kacsák lógtak. Épp az egyik ilyen étterem előtt álltam a kifüggesztett étlapot tanulmányozva, amikor közvetlenül mellettem egy nyeles fazék repült ki az utcára. Egy idős ázsiai férfi lába előtt landolt a földön, néhányszor megperdült, mint valami pörgettyű, majd az oldalára dőlve megállt. Bentről kínai nyelvű ordítás, majd szócsata hallatszott. A személyzet intézi belső ügyeit, gondoltam. Egyszerre azt súgta valami, hogy ez lesz a megfelelő étterem számomra, hiszen itt biztos törődnek a vendéggel…

Beléptem az egyszerű kis helyiségbe, s rögtön láttam, hogy tömve van. Szinte csak ázsiaiak ültek az asztaloknál, s ezt egyértelműen jó jelnek tekintettem. Épp megüresedett egy asztal, így gyorsan helyet foglaltam. Közben a vita tovább folyt, s úgy tűnt, egy idősebb, himlőhelyes arcú teremfőnök-szerű férfi korhol egy fiatalabb pincért.

Végül abbamaradt a szóváltás, és az asztalom mellett kisvártatva megjelent a himlőhelyes férfi, kezében egy kétnyelvű étlappal. Az egyszerűbb ázsiai éttermekben megszokott közönnyel, köszönés nélkül tette le elém, majd azonnal eltűnt.

Meleg, fullasztó levegő volt benn, mindenféle illatok kavarogtak a zsúfolt helyiségben. Kezembe vettem az étlapot, majd hátradőltem a fémvázas széken. Gyorsan döntöttem, és intettem a himlőhelyesnek. Rezzenéstelen arccal bólintott, majd elordította magát.

Szinte futva érkezett az előbbi pincérfiú, és kezét tördelve felvette a rendelést. Wonton-levest és sült kacsát rendeltem. Nem kellett sokat várnom, hamarosan újra megjelent, kezében egy tálcával. Lerakta elém a levesestálat, s a tányért, rajta a bárddal felirdalt sült kacsaszeleteket némi rizzsel és zöldséggel. Tudtam, hogy a kínaiak a főzést inkább művészetnek tekintik, mintsem szükséges tevékenységnek, és legalább annyira ügyelnek az ételek szemet gyönyörködtető elrendezésére, mint a kifogástalan ízvilágra.

A szemet gyönyörködtető elrendezés ezúttal azonban hagyott maga után némi kívánnivalót… A levesben úszó, puha tésztába göngyölt fűszeres rákhús szerencsére kiváló volt, akárcsak a kemény, műanyag tányéron felszolgált, ragadós, ropogós kacsaszeletek. Az utólag rendelt hideg Tsingtao sör pedig kiválóan lehűtötte a felajzott ízlelőbimbókat.

Hátradőltem a széken, s gondolataimba merülve épp az utolsó kortyokat ittam, amikor újra megjelent a pincér, és sürgetően elém dobta a számlát. Én azonban nem szeretem, ha távozásra ösztökélnek, főképp nem egy étteremben, rögtön az utolsó falatoknál, kortyoknál. Gondoltam, majd a borravalójuk bánja a kedves kiszolgálást. Az asztalra dobott papírfecnire pillantottam: kínai írásjelek voltak ráfirkálva, és néhány szám. Végül rájöttem, hogy hét dollárt és negyvenöt centet kell fizetnem. Igazán korrekt ár egy ilyen menüért. Épp volt nálam annyi apró, így az asztalra tettem az összeget, egy centtel sem többet vagy kevesebbet. A pincér felkapta, gyorsan megszámolta, majd szinte kétségbeesetten hajtogatni kezdte: tip, tip, tip! Tudtam, hogy Amerikában az éttermi számlához külön számítják hozzá az adót ( tax ), és a borravalót illetve a szervizdíjat ( tip ), amelyet az étlapi árak nem tartalmaznak. Egy kicsit értetlenkedtem, mintha nem tudnám, miről van szó, majd amikor a pincér feje már kellően vöröslött, az asztalra dobtam egy egydollárost. Megvető pillantással tette zsebre , s mikor a kijárat felé indulva elhaladtam a pult mellett, a tekintetem találkozott a teremfőnök tekintetével .

Kiléptem a vendéglő ajtaján, s úgy tűnt, kinn most még párásabb a levegő, mint korábban. Egy ideig bolyongtam a zsúfolt utcácskákon, olykor betértem egy-egy boltba, de mindenhol csak kínai feliratok voltak, így néha percekig bámultam a zsákokban felhalmozott furcsa árut, találgatva, vajon mi lehet bennük.

Végül egy az egyik háztömb mögött rábukkantam egy kis parkra. Magam is meglepődtem, micsoda kis oázisra leltem: a zöld ernyők alatt a férfiak madzsongoztak, a padokon ülve a nők beszélgettek, lábuk mellett a földön az aznap vásárolt áru. Engem kivéve mindenki ázsiai volt. Itt senki nem sietett, mindenki nyugodtak, kedélyesnek tűnt. Leültem egy üres padra, de rám sem hederítettek: átnéztek rajtam, mintha ott sem lettem volna. Többnyire idős emberekből állt a park közönsége, s ahogy néztem őket, valahogy az a benyomásom támadt, hogy itt és most, ezen a helyen ők nem New Yorkban vannak, hanem valahol otthon, Kínában. Tudtam, hogy a világ legnagyobb Ázsián kívüli kínai közössége él ebben a negyedben, csaknem százezer ember öt négyzetkilométeren. Szinte nincs is a világnak olyan szeglete, ahol ne lennének kisebb-nagyobb kínai közösségek. A kínaiak azonban mindenhol egy igen zárt, sajátos szubkultúrát hoznak létre, nem integrálódnak a többségi társadalomba.

A parkban zajló csendes eseményeket Konfucius életnagyságú bronzszobra figyelte a park egyik szegletében. A körülbelül kétméteres, fekete márvány talpazaton álló ókori kínai filozófus szigorú tekintetű szobra, úgy látszik, általános tiszteletet élvezett: volt, aki kissé meg is hajolt, amint elhaladt mellette.

Egy kis csoport jelent meg, férfiak és nők vegyesen, hangszerekkel a hónuk alatt. Rövid készülődés után énekhang és tradicionális kínai zene csendült fel. Mintha ez valami sajátos jeladás lett volna, kisvártatva egy alacsony, kövér férfi bukkant fel, s egyszerre az egész park felbolydult. A férfi egy jókora kézikocsit tolt maga előtt, amelyre fekete műanyagzsákok voltak felpakolva. A park közepén megállt, megtörölte homlokát, és elrikkantotta magát. A békés hangulat egy szempillantás alatt hisztérikusra váltott. Egymást lökdösve, kiabálva igyekeztek a kézikocsis férfi felé, egyik kezükben egy kis fehér cetlit lobogtatva. Nem tudtam rájönni, mi lehet a zacskókban, de egyértelmű volt, hogy egyfajta csomagosztás zajlik. Aki megkapta a maga fekete zacskóját, megkönnyebbült arccal visszatért korábbi tevekénységéhez. Közben a hevenyészett zenekar tovább játszott, a nő is tovább énekelt, mintha mi sem történt volna.

LITTLE ITALY

Ugyancsak egyik pillanatról a másikra, minden átmenet nélkül érkeztem a kínai negyedből a Dowtown másik híres negyedébe, a Little Italyba, az olasz-amerikaiak negyedébe. Az egyik utca még a kínai negyed zsibongásától hangos, az azt keresztező utcába befordulva azonban már egy egész más világgal találkozunk. Cafe Napoli, Ristorante Positano, Pasticceria Palermo, sorakoznak egymás mellett az éttermek, kávézók és cukrászdák, s a ravasz ábrázatú pincérek a vendéglátóhelyek teraszai előtt állva igyekeznek becsalogatni a járókelőket, azaz főképp a turistákat. A turisták ugyanis iszonyatos koncentrációban lepik el a negyedet, izgatottan tekintgetnek, minden harmadik lépesnél fényképeznek, és szemmel láthatóan keresnek valamit. Talán épp a filmekből ismert helyszínen akarják újraélni a filmbeli jelenetek feszültségét, remélve, hogy valahol majdcsak eldördül egy lövés, és holtan zuhan a lábuk elé minimum Don Gambino.

Az itt élők azonban felismerve a helyzetet, igyekeznek jó üzletet csinálni, s alaposan megfejik a turistahordákat, akik szemrebbenés nélkül fizetik ki a borsos éttermi és kávéházi árakat. Persze így van ez a világ egyéb részein is, azonban az olaszoknak amúgy sem kell a szomszédba menniük egy kis csalafintaságért: Veronában az 1930-as években megvett a város egy ódon házat, gótikus stílusúvá renoválta, egy erkélyt építtetett hozzá, s azóta turisták százezrei látogatják könnyes szemmel, mint Júlia házát/erkélyét, a nevezetes shakespeare-i drámából.

Mindettől eltekintve a Little Italynek megvan a sajátos hangulata; a jellegzetes, tűzlétrákkal borított narancsvörös házfalak, a hangulatos kis zugok azt az 1880-as éveket idézik, amikor a nápolyi és szicíliai emigránsok megvetették itt a lábukat, s az éttermek, boltok elnevezésének többsége is az ősök származási helyére utal. Persze nemcsak filmbéli, hanem valódi, híres maffiózók is éltek itt egykoron: John Gottinak is itt volt a főhadiszállása egészen letartoztatásáig, valamint a híres gengsztert, Joey Gallót is itt ölték meg, amint épp születésnapját ünnepelte.

Állítólag az olasz negyedben lehet a legjobb kávét inni és a legjobb pastát enni a városban, de nem éltem ezzel a lehetőséggel, inkább tovább folytattam az utam.

GREENWICH VILLAGE

Amikor lehajoltam megkötni a kioldódott cipőfűzőmet, akkor pillantottam meg őket először. A Greenwich Village negyed egyik kellemes, nyugodt kis utcájában voltam épp. A békaperspektívából jól láttam, amint megállnak. Nem lehetett nem észrevenni őket: az amerikai burleszkfilm hőskorának klasszikus párosa áll tőlem néhány méterre, Stan és Pan, csak épp kínai kiadásban. Az egyik kirakatot kezdték el bámulni, s úgy tűnt, közben néha felém sandítanak.

Felegyenesedtem, és tovább haladtam. Közben újra beborult, sötét esőfellegek borították az eget. Épp egy könyvesbolthoz érkeztem, amikor egyszerre ismét esni kezdett. Már csaknem megfeledkeztem a két férfiról, amikor újra megpillantottam őket. Mikor egy pillanatra összeakadt a tekintetünk megtorpantak, és egymásra néztek. Akármilyen furcsa is volt, úgy tűnt, ezek ketten követnek engem. Talán az étteremből szalasztották utánam őket, tűnődtem, de aztán elhessegettem a gondolatot, hiszen New York nagy város, sokféle emberrel, s ki tudja, talán csak a véletlen űz velem valami furcsa tréfát. Lenyomtam a kilincset és beléptem a könyvesboltba.

Azonnal megcsapott az új könyvek jellegzetes illata, amit csak a könyvesboltokban érezhetünk ilyen tömény kiadásban. Elfogott az otthonosság érzete, s ugyanakkor valami különös biztonságérzet is. A puha szőnyeggel borított padlón egy fiatal lány ült törökülésben egy nagy, képes albumba mélyedve. Halk zene szólt, a falhoz tolt fehér, tömött könyvespolcok előtt néhány ember állt. Odaléptem hát én is az egyik polchoz, és leemeltem egy könyvet. Alaszkáról szóló képes útikönyv volt. Lapozgattam egy ideig, beszívtam a nyitott könyvből áradó illatot, és arra gondoltam, lám, mindegy, melyik kontinensen van az ember, mindenhol azonos érzések kerítik hatalmába, mihelyt könyvek veszik körül.

Visszatettem a polcra, és épp egy másik könyvszekrény felé indultam, amikor a kirakatüvegen át megláttam a két kínait. A magasabbik egy esernyőt tartott a kezében. Egy pillanatra ismét összeakadt a tekintetünk, aztán az ablakba kitett köteteket kezdték bámulni színlelt érdeklődéssel.

Úgy döntöttem, legjobb, ha nem foglalkozom velük. Hátat fordítottam, és tovább böngésztem a könyveket. Csakhamar kiderült, a bolt sokkal nagyobb, mint hittem: egy kanyarlépcső vezetett fel az emeletre, egy másik pedig a következőre, és így tovább. Végigjártam minden emeletet, végül magam is meglepődtem, milyen gyorsan elröppent az idő: egyszerre elhalt a zene, a hangszórókból egy női hang szólt, hogy hamarosan záróra. Az órámra pillantottam, s meglepve láttam, hogy több mint két órát töltöttem a könyvek között.