Gergely Tamás
Srebrenica, kurdok
(Rémálmaim)

'95 júliusában a stockholmi nemzetközi könyvtár årstai részlegén dolgoztam. Råckstából, ahol akkor laktunk, metróval jutottam el Liljeholmenig, onnan vagy busszal utaztam két megállót, vagy gyalog tettem meg a távot. Akkoriban még nem jelentett problémát negyed órát dombra menni.

Aznap kellemes idő volt, hát a gyaloglást választottam. Egyedül baktattam felfele, mögöttem semmi és senki, velem szemben kerékpárok ereszkedtek le Liljeholmen illetve Hornstull felé. Kellemes lett volna a séta, ám a délelőttöm megmérgezte valami.

A korai rádióhírekben az hangzott el, s én zsebrádióm segítségével hallgattam a domboldalon is, hogy a holland ENSZ-katonák megengedték a Mladić vezette szerbeknek, hogy elfogják a Srebrenicát védő bosnyák katonákat, lefegyverezzék őket, elhajtsák, majd megöljék.

Kivégezzenek nyolcezer férfit, hajtóvadászat folyt az erdőbe menekültek után.

Akkor. Jelen időben.

A lövések nem hallatszódtak nyilván, de bemondták, hogy most folyik a kivégzés, most folyik a hajsza.

Amíg én az årstai dombot másztam meg, amíg a híreket hallgattam.

Lúdbőrzött egész testem. Mintha magam is ott lettem volna, s tehetetlenül figyelem, hogyan nyírják ki a várost, s azzal a bosnyák lakosságot védő katonákat.

Nem az volt az utolsó „jelen idejű” szenvedésem. Most például nem tudom felejteni, hogy a török kormány katonákkal próbálja kifüstölni a kurdokat azokról a területekről, amelyeket az ISIS elleni harcban hódítottak meg.

De Trump magukra hagyta, más szóval elárulta őket, és hagyja a törököket, hogy gyilkolják a kurd peshmergákat, akiket ők terroristáknak neveznek.

Most, amikor a világ a koronavírussal van elfoglalva, elérkezettnek látják a törökök az időt, hogy irtsák őket.

A kurdok fegyverzete messze elmarad a török hadseregé mellett. Arról nem beszélve, hogy ellenük repülőt és helikoptereket is bevetettek.

Nők is vannak nagy számban a harcosok között.

Hullanak, mint a legyek.

És a világ tétlen nézi a pusztítást. Az emberirtást.

Tegnap egy szórakoztató műsort láttam a svéd televízióban. Énekeltek, vacsorázás közben humorizáltak. Felkavart, ki kellett kapcsolnom.

Közben ölik őket. A kurdokat. Az elmúlt negyedszázad során rengeteget gondolkoztam azon, hogyan változott a holland egység katonáinak a bűntudata. Hogy ők, akiket azért rendeltek oda, hogy védjék a szerbektől a bosnyákokat, átengedték a mészárlókat, feláldozták azokat, akik rájuk voltak bízva. El lehet intézni azzal, hogy őket visszahívták, tehát parancsot teljesítettek? Vagy nyomja a szégyenteljes vissza- azaz elvonulás ma is a lelküket?