Jódal Kálmán
Élveteg posztótájakon

A Kamenicai Parktól kissé távolabb, ott, ahol már a sűrű, bozóttal benőtt erdő kezdődik, fekszem a kempingsátoromban, és lámpafény mellett Ciorant olvasok.

Posztóból, bársonyból és műanyagból vagyok, ahogy itt körülöttem szinte minden: a könyvem, a sátorom, a fák, a fű, az ég.

(Igaz, a békésen szunnyadó motorbiciklim acélötvözetből készült, a sarki szupermarketből loptam, és fáradtolaj-meghajtású, a holdvilág pedig neonfényűn méregsárga).

Egyszercsak lövéseket hallok az erdő lagymatag szuszogásába vegyült sűrűségből: kinézek a sátorból, és látom, hogy két pszichopata zombi-vadászgyerek – szintén abból a miszmaszból, amiből én – egy hasonszőrű nyulacskára lövöldöz.

Aztán már vonszolják is a bársonyfák közti hangafüvön, hosszú, piros mézgát hagyva a szétroncsolt testű nyúltetemmel maguk mögött.

Úgy döntök, hogy ezt nem hagyom szó nélkül. Cinóberszín, norvég mintás sálamat feltekerve, felpattanok a robogómra, és a süppedős aszfalton követem őket.

Az aszfaltúton váratlanul egy irdatlan jávorszarvas-bábu állja el az utam.

Hiába fékezek, nekihajtok, és már csak annyit érzékelek, hogy fekszem az úttesten, majd hogy a két pszichós zombi-vadászgyerek a lábaimnál fogva hurcol, már valahol az erdőben. Buta gombszemeimmel tétován pislogok, aztán ismét elveszítem az eszméletem.

Egy fához kötözve térek magamhoz, és látom, amint a nyuszkó ott hever élettelenül a természetazonos tűz előtt, a plasztik-posztó zombivadászok pedig épp egy vaddisznót trancsíroznak. Miközben kiveszik a szívét, látom, hogy mézgaszerűen sűrű vére bíborszínű takonyként folyik végig az egyik gyerek-zombi kezén, a szíve pedig olyannak látszik, mint a fél-folyékony, olvadt karamell.

Egyikük röhögve beleharap a karamellszívbe, majd véres-karamelles, maszatos szájjal, kezét a nadrágjába törölve, szemében réveteg örömmel a másiknak nyújtja a maradékot. Sejtem, nekem is ilyen sorsot szánnak. Ez nem vicc, ez valóság, józanodom ki, és posztótestem nyirkossá válik a félelemtől.

Távolról mintha a motorbiciklim hangját hallanám, aztán látom, hogy a jávorszarvas farmerben és Nike tornacipőben fut felénk.

Megáll előttem, és az ujjával az orrára, szájára mutatva értésemre adja, hogy maradjak csendben. Majd a fák között oldalazva a vadászgyerekek mögé lopakodik, és puskával megböki az egyiket.

A pszichós gyerekbábuk megfordulnak.

A szarvas ultrahangokat bocsát ki magából, amiktől letépődnek a zombik fejecskéi, s ők élettelenül terülnek el a tűz mellett.

A jávor ezután hozzám csörtet, és elvágja a köteleimet.

A két vadászgyerek viszont megmoccan. Mire észrevesszük, egyikük nyúl-, másikuk vaddisznófejjel néz vissza ránk, – hiába, nemcsak pszichopaták, zombik is – és elindulnak felénk.

Futunk, vágtatunk a szarvassal az alacsony, selymes fűben, egy szupertitkos katonai ösvényen, az irdatlan bársonyfák között, úgy érzem magam, mint egy animációs kalandfilm szereplője, majd felpattanunk a motorbiciklimre, és már ismét a puha, hőre és érintésre lágyuló aszfaltúton robogunk.

Álszél tépi posztófejünket, és épp azon morfondírozok, milyen szép, izgalmasan filmszerű is ez a pillanat, amikor egy posztó-műanyag, égnek meredő falloszú, világító szemű vérfarkas állja el az utat. Megfagy bennünk a posztóvér.

A posztófarkas ráérősen előkotorja, majd felmutatja terrorelhárító-igazolványát.

Vérfagyasztó, örökkévalóságnak tűnő percek.

Végül, meglepetésünkre, nagylelkűen biccent.

Mehetünk tovább.

– Na, ezt megúsztuk. Ahogy a vadászokat is. Nem kell ma senki emésztőrendszerében sétálgatnunk – agyalok, de aztán rájövök, tulajdonképpen fogalmam sincs, hol vagyunk, és hová tartunk. Végül is mindegy, fut át a buksimon. Az egészben éppen ez a kihívás.

Aztán a jávorszarvasra nézek, és csak pislogok a gombszemeimmel. Fölöttünk a méregsárga, szintetikus fény is mintha villogni kezdene.

– Ez jó – cikázik át a szürkeállományomon a gondolat, majd mosolyogva lehunyom buta, szövetre varrt szemeimet