Orcsik Roland
Tor
(regényrészlet)

Türelem, türelem, csitítgatott Pocok az emiljeiben. Óceánjáron dolgozni, behajózni a világot, pálmafák alatt hűsölni, és közben rogyásig keresni magad. Pocoknak kapóra jöttem, mert nem akart egyedül belevágni. Őt már felvették, amikor én még tűkön ülve vártam, hogy a Dallas nevű nemzetközi munkáltató cég budapesti székhelyéről visszahívjanak. Az iroda neve a nyolcvanas években népszerű családi sorozatról kapta a nevét, a gazdagok, a szépek és a gonoszok édes-mocskos világáról. Az egyik sápadtarcú dzsentri, Jockey Ewing a széles karimájú cowboy-kalapjával maga volt az angyalbőrbe bújt ördög. Anyám annyira utálta Jockey-t, hogy látni sem bírta, szó szerint, mert amikor felbukkant a sorozatban, átkapcsolt egy másik műsorra, úgy kellett veszekedni vele, nehogy lemaradjak a történetről.

Pocoktól kaptam száz euró kölcsönt, hogy jelentkezzem a magyar Dallas közvetítő cégnél. A hajótársaság képviselői előtt kellett vizsgáznom. Az állásinterjú egy lepukkant bérházban zajlott, semmi sem utalt a luxusra, mintha spóroltak volna. A bizottság tagjai pedig: egy ősz hajú, szakállas idős holland úr, egy középkorú, sokdioptriájú szemüveges férfi, illetve egy vöröshajú titkárnő, aki segédfogalmazóként mutatkozott be, s aki folyamatosan a lap-topján körmölt, nem tudtam eldönteni, a vizsgára figyel vagy szörföl a neten.

A jelentkezőkkel teli váróteremben egy fiatal nő rosszul lett a lámpaláztól, görnyedten, a hasát fogva ült mellettem. Körülöttünk mindenkinek többéves külföldi munkatapasztalata volt, néhányan hajóutakon is jártak. A lánnyal egyedül mi ketten tűntünk abszolút kezdőknek, ha nem számítjuk azt, hogy én Kis-Jugoszláviából, illetve Szerbiából vagy mi a csudából költöztem át Magyarországra, vagyis volt már „külföldi” tapasztalatom.

A lámpalázas nőt Nórinak hívták, magyar-ukrán szakon végzett a Szegedi Tudományegyetemen, aztán gondolt egyet, és belevágott a hajós kalandba. Mielőtt behívták, a mosdóban lecserélte a szűk farmerét és a piros tornacipőjét miniszoknyára és fekete tűsarkúra. Igazi femme fatale toppant elő a mosdóból. Rövid ideig tartott az állásinterjúja, amikor kijött, még rosszabbul festett, mint előtte. Ezt jól elszúrtam, hajtogatta. A szobából előjött az egyik felvételiztető, az ősz hajú, szakállas holland. Ránézett Nórira, csodálkozott, mitől esett ennyire kétségbe, majd mielőtt továbbhaladt a mosdóba, apukásan, nyugtatóan megsimogatta a lány copfba kötött haját. Furcsa illata volt, mintha rumot kevertek volna össze ánizzsal és izzadsággal. Amikor végzett a mosdóban, visszafelé menet már nem apukaként, hanem macsóként tekintett a zavarba jött Nórira.

„Be-bop-a Lula!”, dúdolta távozóban az ajtó felé.

Nórit felvették, de nem pincérnőnek, hanem hostessnek, jobban is keresett nálunk, pedig állítása szerint a lámpaláztól alig tudott pár mondatot kinyögni az állásinterjún.

A felvételi angolul zajlott ugyan, de sem a szakmai tudás, sem az angol nem nyomott annyit a latba, mint a fellépés és a külcsín. A jelentkezőket megkérték, tartsanak négy-öt-hat tányért a kezükben, vagy egy hatalmas tálcát a fejük fölött egy kézzel. Nekem persze egyből ment, azzal, hogy amikor befejeztem a mutatványt, a tálcát leejtettem, majd erőltetett nyugalommal újra a fejem fölé emeltem. A szemüveges férfi megdörzsölte az orrát, az ősz holland kinézett az ablakon, mintha nem is lenne jelen, egyedül a vöröshajú segédfogalmazónő nézett rám egy pillanatra a lap-topja fölött. A szemüveges férfi zárásképpen megkérdezte, hogy mit jelent a szakmai önéletrajzomban a „haladó számítógépes ismeretek”. Nem emlékeztem, hogy ezt beírtam volna, egy Pocoktól kapott CV-mintát dolgoztam át. Azzal vágtam ki magam, hogy még a középiskolában elvégeztem az ECDL vizsga összes modulját, legjobban az Office-t tudom használni. Persze, ez is kamu volt, ám a célnak megfelelt, mert nem kérdeztek vissza. Amikor kiléptem, odamentem Nórihoz, majd tekertem magamnak egy cigit, hogy levezessem a feszültséget. Erre újra kijött a holland úr, odahajolt hozzám, az ánizsos izzadságpárája facsarta az orromat.

„No, no, it’s not what you mean!”, mondtam idegesen. Biztos voltam benne, itt a vége, fuss el véle. Pocok utálni fog, hogy elbaltáztam a dolgot. Az úr azonban kajánul elmosolyodott, végigsimított a nagy pocakján, majd behívta a felvételizős szobába a kiválasztottakat. Engem is. Örömömben alig tudtam összesöpörni a földre szórt dohányt.

Aznap este együtt buliztunk Nórival és a többi „kiválasztottal” a hetedik kerületi kocsmában, a Wichmannban. A kocsma a kopott fabútoraival, a falakon csüngő fadísztányérokkal, képekkel és a pult melletti Szent Jupát feliratú mentőövvel kalózhajóra emlékeztetett. Sajnos, a bulizásból nem lett dugás, Nóri finoman kikosarazott. Maradjunk barátok, mosolygott. Persze, barátok, gondoltam magamhoz nyúlva az albérleti WC-ben.

Eltelt három hónap minden információ nélkül. Már azt hittem, megszívattak minket, ez egy kamu cég volt, benyelték a jelentkezési díjat, aztán nyomuk veszett. Az egyik rokonom Ausztriában akart dolgozni, befizette a magyar munkaközvetítőnek a százeurós jelentkezési díjat, aztán Bécsben az állásinterjún egy magyar hölgy mindenkit leugatott, hogy senkit sem vettek fel, mindenki húzhat haza, de azonnal. Az emberek köpni-nyelni sem tudtak, s mire fölocsúdtak, a hölgy már el is tűnt. Hiába próbáltak pereskedni, a cég hivatalosan nem létezett. Általában a magyar közvetítők nyúlják le a hazai munkaerőt.

Szerencsém, hogy Pocok németes precizitással mindennek utánanézett, jogilag tiszta a játék. Mégis zavart, hogy már három hónapja semmi értesítést nem kaptam, főleg, hogy még az állásinterjú előtt felmondtam idehaza a recepciós munkámat.

A YouTube-on végignéztem különböző hajós filmeket. A Cápa remake-jét többször is, noha semmi köze nem volt a leendő segédpincéres munkámhoz. Gőzöm sincs, mi ütött belém, de még egy regényt is befaltam, a Moby Dicket, igaz, a rövidített, ifjúsági változatot. Egy olyan ismerősömtől kaptam, aki egész életében csak ezt az egy könyvet olvasta el, ám azt legalább százszor. Elköltözött a fővárosból a családjával, a megtakarított pénzéből egy lepukkant vidéki kertes házat vásárolt, napjait zöldségtermesztéssel tölti. Többször a fejemhez vágta, el kell olvasnom a Moby Dicket, amikor pedig a Facebookon látta a posztomat, hogy hajón fogok dolgozni, rám írt. Pusztán az ifjúsági változattól volt hajlandó megszabadulni, a felnőttet csak mutatóban láttam, mondván, azt a sírjába is magával viszi. Tőlem nyugodtan, nekem az egyébként is rohadtul vastag. A rám testált könyv nyitósorai lázba hoztak: „Bár nem tudnám pontosan megmondani, miért jelölt ki engem ama rendező, a Sors, erre a nyomorúságos bálnavadász szerepre, de a legfőbb ok a nagy bálna lenyűgöző gondolata volt. A roppant és titokzatos szörny a végletekig felzaklatta kíváncsiságomat. Aztán a vad és távoli tengerek, ahol szigetnyi teste hömpölyög: a bálnavadászat elmondhatatlan, névtelen veszélyei; ezek s ezernyi-ezer tűzföldi kép és hang kísérő csodája irányította vágyaimat. Másokat talán nem ösztönöz ilyesmi; de ami engem illet, örökös sóvárgás gyötör a messziség után. Szeretek hajózni tiltott tengereken, szeretek kikötni barbár partokon.”

Az én bálnám a pénz volt, folyton tervezgettem, mire fogom költeni. Tengert már láttam, a szüleimmel a háború előtt nyaranta bejártuk Adria montenegrói és horvát partjait. Ám az óceán ennek hatványra hizlalt változata lehet, ábrándoztam. Végül megkaptam a felszállásom időpontját és helyszínét: november 28., Miami.