Sinkovits Péter
Azonosítás
(regényrészlet)

Az első emeleti, irdatlanul hosszú, könyvtárnak, levéltárnak és raktárnak egyaránt használatos terem ablakain már beszűrődtek, szemcsés kéve-csíkokban, a reggel fényei. Egy kisebb, szorosan a falhoz tolt asztalon bor, sajt. Mellette méretesebben könyvek, főleg szótárak, valamint szétdobált, egymást félig elfedő térképek. Gioacchino da Fiore a naplójában lapoz. Aztán beírja: 1179. március 19. Hétfői nap. Közben érzékeli az ajtó felől érkező ruhasuhogást; az ifjú grófnő rossz alvó, semmi meglepő sincs abban, hogy gyakran már igen korán megjelenik.
– Mit írt be tegnap? – érdeklődik egy széken elhelyezkedve.
– Pénz, erő és terv kell az alkotáshoz – ezt tartottam fontosnak feljegyezni.
– És még?
– Egy versrészletet – mondta szórakozottan a férfi, s jókedvű lendülettel már szavalja is:

Ha lennék pápa, boldog mámoromban
zaboláznám a keresztényeket,
ha lennék császár, tudnám, mit tegyek:
nem tűrnék el fejet, amíg nyakon van.

– Illik ez egy szerzeteshez? – szólalt meg némi kajánsággal a grófnő, miközben ruháját egyre idegesebben igazgatta.
– Francesca, történt valami?
– A vándorfestő. Akit maga ajánlott.
– Mi van vele?
– Nem halad. Az arcommal. Minden más szinte már kész, a szoknyám redőzete például valóban pompázatos, de ő azt mondja, minden alkalommal, amikor modellt ülök neki, az arcvonásaim változnak, a tegnapi rajzolat javításra szorul, majd a rá következő napon úgyszintén. Törlés – és kezdi újból. Azt állítja, ilyesmivel még nem találkozott. És ráfutottam egy gyűrött levélkezdeményezésére, amelyben segítséget kér egy számomra ismeretlen személytől. Íme egy részlete:

Kedves Barátném! Higgye el, nincs könnyű dolgom. Ez a grófnő az utóbbi időben mind gyakrabban kikel ellenem, s bevallhatom, ezt egyre nehezebben viselem el. Tegnap is, éppen csak leült, gyorsan megigazította a súlyos bársonyok miatt a teste vonalait látni sem engedő díszes ruháját, majd minden bevezető nélkül rám támadt: – Maga tulajdonságok nélküli arckifejezéssel próbál engem ábrázolni? – Ó, dehogy!... – próbáltam védekezni. – Egyetlen személyes vonást sem vélek felfedezni! – mondta még élesebben. – Hát ezt akarja?!
Nyugtatnám, hogy mint szőlőszemek a fürtön, úgy sorakoznak majd az arcán a nemes érzelmek, nemkülönben indulatai és szeszélyei, mulatozó hajlama, és előbb-utóbb, kissé megduzzadva, az ajka is megtelik élettel, rejtélyes tekintete pedig különös cinkos fénnyel, mely azonnal megbabonázza a férfiakat… – Na hagyjuk ezt! – rivallt rám, s dühében kecses bőrcipője sarkával kétszer is dobbantott. – Mikor lesz mindebből valami? – kérdezte végül. – Talán ha egy kicsit türelmesebb lenne – kockáztattam szóvá tenni javaslatomat, de ezt már aligha hallotta, dühösen elrohant. Te mit tennél a helyemben, kedves Barátném?

– Ennyi? – érdeklődött kissé törődött, unott hangon a szerzetes.
– Van más is! – hadarta a grófnő. – Véletlenül egyszer belestem a hálószobájába, ahová a műteremből átsietett, s láttam, hogy agyagból egy női fejen dolgozik. Biztos, hogy az enyémen, de ez az arc nem ismerhető fel. És én nem akarom, hogy titokban ez az agyagfej elkészüljön.
– Még valami? – de a szerzetes nem is várta a választ, matatott a papírosok között, majd megtalálva a keresettet, írni kezdett.
– Maga meg sem hallgat engem? – duzzogott szemrehányóan a fiatal hölgy.
– Menj, sétálj egyet, lányom – vetette oda Fiore –, de előbb tölts nekem bort.
Miután a nő távozott, behívatta a szolgát. – Szólj a festőnek – utasította –, hívatom.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Filippo komótosan érkezett, a könyvespolcok előtt többször is meg-megállt, nézelődött. – Próbáld ki a boromat – fogadta barátságosan a szerzetes a festőt, amikor az már egészen közel ért. Foglalj helyet! Még mindig úgy tartod, hogy érdemes ok nélkül lázadni?
– Úgy kellene élnünk, ahogy megálmodtuk magunknak – törölgette festékes kezét Filippo.
– Merthogy?
– Két veszélyt kell elkerülni, az egyik a beletörődés, a másik a túlzott felelősségtudat. Ha engedünk, akkor az már nem az az élet, amit élni akarunk. Ezért szeretem én a mostani tavaszelőt, amikor a felhők még borzonganak, de a nap később már felmelegíti a dombháti szőlőültetvényeket. S ha arrafelé haladunk, a lankás részről ereszkedő, fasorral szegélyezett kanyargó úton, erőt mozdító, ismeretlenül is kellemes szél fújja az arcunkat.
– És felborzolja a tó vizét, ahol filozófus barátaink csónakáznak – mondta vidáman a szerzetes.
– Miért kéretett? – kérdezte a festő hosszabb szünet után, midőn a borból is kortyolgattak.
– Hogy haladsz a grófnő portréjával? – kérdezte rezzenéstelen arccal Gioacchino da Fiore, most már teljesen a festő felé fordulva.
Filippo idegesen fészkelődött: – Megfejthetetlen ez a nő! – mondta végül. – Az egyik reggel megfestem nagy odafigyeléssel a szájszél rezdüléses mosolyát, amint ez a finom ránc leereszkedik az állon mélyedő kicsiny gödröcske felé, másnap mindez egyszerűen eltűnik, s felváltja valamilyen szomorkás sima arcfelület, amely persze megváltoztatja a tekintet korábbi jellegét is.
– Mi lehet a magyarázat? – kíváncsiskodott a szerzetes.
– Láttam őt egy délután a kertben – sóhajtott a festő. – Valakit figyelt. A bozót levelei miatt az arcából csak az egyik szeme maradt szabadon, ó, és az ajka... Zártan, mégis kihívóan. Láttam aztán a szobájában, ijedt, kislányos tekintettel. Meg társaságban is többször, unatkozva, csipkésen erezetes homlokkal, vagy éppen ellenkezőleg, felélénkülve egy titkos összejövetelen. Észrevettem, hogy a hangulata gyakorta változik, létezik így egy derűs, mosolygós arca, amely ráadásul még fiatalítja is, a másik pillanatban ez az arc kusza, szétterülő ráncokkal, hogy néhány perc múlva, kisimulva, kortalanná váljék. A legszebb az elrévedő tekintete, ez nagyon rövid ideig tart, mert azonnal képes magát fegyelmezni. Máskor pedig a huncut, csínytevésre is hajlamos, korlátokat szétdobáló kamaszt látjuk megvillanni, hogy aztán a már felnőtt nő finom derűvel átszőtt áhítatát érzékeljük, amint magányosan álldogál egy szent szobra előtt. De az is ő, amikor kifestve, hódítóan és kacéran megjelenik egy álarcosbálban, mindenre kapható, szemérmetlenül vihogó, zabolázatlanul kihívó kalandorként. És ha megpillanthatná, uram, a felhőkkel elúszó, fájdalmat leplező arcát, vagy ahogyan éppen elgondolkodva maga elé mered!
A festő ekkor már légszomjjal küszködött, mégis folytatta:
– De nem láttam őt a szerelem pillanataiban, vagy riadtan, ha sebesült katonák érkeznek poroszkáló szekereken, s nem tudtam követni hajnali lovaglásain az erdőmélyen, pedig érdekelne, amint óvatosan, hozzáértő figyelemmel igazgatja el az útjába kerülő, lelógó vékony ágakat. És milyen, ha szétszórt, és milyen, ha izgalmában összeráncolja a homlokát? Voltaképpen alig tudok róla valamit…
Gioacchino da Fiore sétába fogott, majd hirtelen megállt:
– És az agyagfej?
– Tud róla?
– Igen.
– Azt magamnak készítem – szótagolta nyugodtan a festő. – Az lesz a valódi Francesca. Ahogyan én látom. Vagy ahogyan én szeretném látni.
– Máskor csukd be rendesen a szobád ajtaját, az sem árt, ha kulcsra zárod – fejezte be a társalgást a szerzetes, majd visszaült az íróasztalához.