Wilhelm József
A stratégia művészete

Egy olyan stratégia után kutattam a fejemben – mellyel a legrövidebb idő alatt, a legkisebb energia és pénz ráfordításával tudom a legjobban kihasználni az adódó helyzetet – miközben a központ felé, a kávézó irányába haladtam, azon gondolkodva, mit is akarhat ez a rohadék velem, tőlem? Halvány fogalmam sem volt nyílt vagy titkolt elképzeléseiről, ám semmi jót sem sejtettem, azt követően, hogy egyszer már durván átvert. Furamód mégis mosolyoghatnékom támadt. Így léptem be a pazar kávézóba. A volt osztálytársam tárt karokkal várt.

– Isten hozott az engedelmes emberek világának kényelmében! Látod a mennyei jelenben élünk, csakhogy a „VALÓSÁGOT” hét fátyollal több borítja a kelleténél – mondta Janáky, és átölelt.

Szóhoz sem jutottam tőle. Ugyanolyan bőbeszédű maradt, mint volt a középiskolában, amikor padtársául szegődtem. Mint a két utoljára érkező egymás mellé kényszerültünk az első tanítási napon, majd ezt követően négy évig remekül múlattuk, hülyültük el az időt. Sulin kívül azonban sohasem barátkoztunk. Megvoltak a magunk körei. Húsz éve, hogy nem láttuk egymást.

– A valóságérzetünk a politika napi állásától függ, amitől úgy működünk, hogy folyamatosan visszahatunk önmagunkra, amíg a tükörben látható képünket megfelelőnek nem találjuk. Hiába lesz ezen az estén gyönyörű naplemente, el fogunk siklani a látvány végzetes inspirációja mellett. A szellemi átélés helyett a megfelelés kényszere köti le teljes figyelmünket. De vajon mi a valóság? Az, ami a természetben, rajtunk kívül játszódik le, vagy az a képzelgés, amelynek immár részesei lettünk?

Valamikor régen azt hittem, remek beszélőkéje van a pasasnak! Én is úgy szerettem volna szövögetni az egymásba fonódó szavak szövetét, mint ő, de mára már átlátok a cikornyák hálóján, és csak az ösztönösen őszinte mondanivaló ragad magával.

– Köszönöm szépen, jól vagyok! Valahogy nem igazán tudok ráhangolódni az ilyen négyzetre emelt, tőled származó szófingásra! – mondtam, közben fülemig ért a szám.

De Janáky nem hagyta abba. Úgy mondta a szövegét, mintha színészek lennénk egy bemutató előtti utolsó próbán, könnyedén és jóízűen, olyan hévvel, hogy nem tudtam, nem is akartam megszakítani a monológjában.

– Ha hiányzik belőlünk a gerinctelenség, akkor kíméletlenül belefáradunk a napi keserűségbe, eltűnnek a reményeink, és egyre kevesebbet és kevesebbet tartunk önmagunkról, a „SZENTRŐL”, ha egyáltalán felfedeztük önmagunkban szent, felkent mivoltunkat, teremtő erőnket, akaratunkat. Szóval, ha nem vagy elég nyalizós fajta, akkor előbb-utóbb szennyfoltos, régimódi ruhákban fogod róni úri városunk kopottnak tűnő utcáit.

Ekkor Janáky, egykor volt barátom, a kissé kancsal nézésével alaposan végigmért. Pillantása le-fel, majd alulról felfelé pásztázott, s ezt követően még egyszer megölelt. Én meg úgy álltam mellette, mint, aki elfelejtette a szövegét.

– Meghíztál! Sosem gondoltam volna, hogy ilyen behemót leszel. Nem voltál még hetven sem a suliban, most meg úgy saccolom, 120-130 kilós lehetsz!

– 146 kiló a súlyom! Bár most fogytam le! Tavaly még 193 kilót nyomtam!

– Agyonnyomod az asszonyt az ágyban, ha még működik egyáltalán a mókusfarok!

– Nincs asszony!

– Szóval kilapítottad! Az ilyen hírek mindig benne szoktak lenni a médiában! Micsoda remek hír lehetett: Halálra szerette a feleségét! Enyelgés közben belefulladt a férje hájába! – röhögött jóízűen Janáky. Én viszont annál fanyarabbul mosolyogtam!

Lajos barátom ekkor beljebb invitált a kávézóba és egy háromüléses kanapé felé terelt.

– No, ebbe kényelmesen beletelepedhetsz, mert hosszan szeretnék veled beszélni az ügyről!

– Milyen ügyről?

– Először rendelünk valamit! Iszunk valamit! És… sós és édes sütiket is felszolgálnak. Szóval mit hozassak a pincérnővel?

– Egy konyakot, és valamilyen lötty kávét. Kevés kávé, sok víz, cukor és tej nélkül! És nekem továbbra is valami édes sütit, te viszont sósszájú voltál anno!

– Az maradtam!

Miközben a barátom a pincérnővel flörtölt, eszembe jutottak Lajos zűrös nőügyei. Annak idején egyszerre több lánnyal járt. Egy alkalommal nekem kellett kimentenem egy kínos helyzetből, de megtettem. Most is valami ilyesmire gondoltam a futólag megpendített ügy kapcsán. Arra a régi, zűrös ügyre gondoltam, amit végül sohasem használtam ki. Akkoriban még éretlen voltam. Lajoshoz viszonyítva nagyon. Sokáig voltam túlzottan naiv. Az egyetemi képesítésem megszerzését követően, csak lassanként bölcsültem mind ravaszabbá. Tapasztalati és szellemi tudásom összefonása sok munkával járt, de így a tudás minden zege-zuga, a vallási ismeretek, a tudomány, a művészet egy dögös, használható filozófiává forrtak össze bennem.

Aztán, amikor használnom kellett volna ezt a tudásom, lebénultam, mert nem kívántam sohasem bármit is felfedni a lelki életemből, hiszen túlzottan félénk voltam világéletemben. De az élet mást akar velünk, mint amit mi szeretnénk. Az első lelki keresztre feszítésem azon az éjszakán történt, amikor céltalanul bolyongtam az úri városban, Bodrogmihály belvárosi utcáin. Úgy mozogtam akkor a valóság és a képzelgéseim között, mint valami abszurd drámában, mint amikor kisgyerekként megszöktem egyszer otthonról, hogy voltaképpen nem is tudtam, mit is csinálok. Azon az éjszakán ébredtem rá arra, hogy mit vesztettem el: a feleségem, és vele a meghitt, bensőséges kitárulkozás lehetőségét. Elmenekültem valaki elől, aki szeretett. A fájdalmaim, az önsajnálat felé rohantam inkább.

– Jó kis csaj ez a puncinő… azaz pincérnő! Ha rászánnék pár alkalmat, azt csinálhatnék vele az ágyban, amit csak szeretnék!

– Kimondottan csinos, és mondjuk, rajtad még nem látszik, hogy az apja lehetnél!

– Pont valami ilyesmin nevetgéltünk, miközben te már megint a gondolataidba mélyedtél. Téged pont az apámnak nézett, erre én meg elmeséltem neki, hogy kilapítottad az anyámat entyem-pentyemezés közben!

– Semmit sem változtál!

– Csak a világ lett bitangabb!

– Rukkolj elő, mi az az ügy, amiről beszélni akarsz?

– Nagyon piszkos dolog! Még mindig nem döntöttem el magamban, hogy elmondjam-e neked. Először látni akartalak! Belenézni a szemedbe és, meglelni benne a régi szendeséget!

– És mit látsz?

– Már nem tűnsz olyan hülyének, mint egykor!

– Egy menő politikustól ritkán lehet hallani ennyire őszinte beszédet. Szóval mennyire súlyos?

– Pár napon belül egy megtört ember lehet belőlem. Már az öngyilkosság is eszembe jutott!

– Ha, ha, ha… Ennél ügyesebben szoktál színészkedni! Nőügy?

– Nem.

– Pénz? Sikkasztás?

– Egy nem teljesen legális ingatlanügyről van szó.

– És ebben, tanárként, hogyan tudnék a segítségedre lenni?

– Mondtam, hogy még nem döntöttem el, hogy elmondom-e neked!

Elhallgattunk. A pincérnő akkor hozta ki tálcán a rendelést. Elgondolkodva kortyolgattam a kávém. Tényleg lötty volt, de én így szeretem. Kávéízű mosogatóvíz. Ezzel csúfolnak a kollégák és a diákjaim a hátam mögött. Zavaros semmi, mint amilyen az életem. Most viszont fölkavarodott kissé.

– Nos? – mondtam hangosan.

Valahogy nem tudtam visszafogni a kíváncsiságom. Szerettem volna tudni, hogy a régi haverom milyen ocsmány keresztet hordozz, hogy mi lehet szörnyűbb a mindennapok szürkeségénél, ami engem emésztett folytonosan, pontosabban szólva, ami csúf dagadékká hizlalt engem.

– Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek!

– Nem ígérgetek neked semmit!

– Rohadék vagy!

– Gondolom, más választásod nincsen! Nézd, több, mint húsz éve nem láttuk, nem hallottuk egymást. Politikai karriert futottál be, mindenféle fontos funkcióban voltál és vagy. Az államtitkár-helyettesi pozíciódról visszacsúsztál ugyan nagyvárosi polgármesterré, de rád figyel mindenki. Most meg napok óta hívogatsz, és mindenféle baromsággal, a régi szép időkkel tömöd a fejem. Nem tudom, mit akarhatsz tőlem, egy középszerű alaktól, aki középiskolai tanárként tengeti az életét, miközben közönybe fullad?

– Szükségem van a segítségedre!

– Ezt már az első perctől tudom.

– Egyrészt másban nem bízok meg, másrészt csak te tudsz segíteni, egyedül csak te…! Szóval… vállalod?

– Még azt sem tudom, mit?

– Fényképeket kellene lopnod és letörölnöd egy számítógépről!

– Nézz rám! Úgy nézek ki, mint valami titkos ügynök?

– Ebben semmi akció nincs. Csak nyugi! Viszont, abba a bizonyos házba neked szabad bejárásod van!

– Milyen házba?

– A paplakba.

– A paplakba?

– Igen, a paplakba. Te szentfazék!

– És mi köze van a papunknak hozzád?

– Lefeküdtem vele!

– Tessék?

– Jól hallottad!

– De… te nős vagy és gyerekeitek vannak! Sőt… nem is tudom, hány nőügyedről hallottam!

– Ez mind igaz!

– Biszex vagy?

– Nem! Csak a nőket szeretem! Viszont a politikában nincsenek elvek, csak célok és feladatok! Mondtam, már, hogy egy bizonyos ingatlanügyről van szó, és miután a papotokat a pártbéli csajainknak nem sikerült megpuhítaniuk, így magam avatkoztam bele az ügybe, igencsak sikeresen.

– Rossz belegondolni. Gusztustalan!

– Ugyanolyan elviselhetetlen az életem, mint a te példás, de poros és nyűgős kispolgáriságod!

– Igazad van! Semmivel sem vagyok különb! Az, hogy tömény unalomban tengetem a napjaim ugyanolyan bűn, mint a te szexuális szertelenséged!

Inkább hallgatnom kellett volna. A tudatos élet, a precíz cselekvés megvalósításához csenddel kell körülvenni magunkat. Ez a stratégia művészetének egyik fontos alapelve! Némaságba kell borítani az elménket. A valós élet a vasakaratra épül. Már megtapasztaltam, hogy ha nyugalmat teremtek magamban, ha elrendezem a gondolataim, akkor bármire képes vagyok. Amikor valaki erős és tárgyilagos, megerősödik az akarata, a helyes ítélőképessége, és képes megkülönböztetni a valós szükségleteket a haszontalanságoktól, a mindennapi megszokásoktól, amelyek végzetes melléfogások felé vezetik az embert.

– Benne vagyok! – mondtam.

– Biztos?

– Biztos! Az úttörő becsületszavamra mondom!

– Sosem voltál úttörő!

– Ühüm! De betörősdit sem játszottam eddig.

– Mit kérsz érte cserébe?

– Semmit!

– Semmit?

Janáky arca egy pillanatra annyira gátlások nélkülivé vált, hogy teljesen megváltoztak a vonásai. Megszokott jámborsága, nyájas segítőkészsége eltűnt. Arcára kiült az aggodalom. Elvörösödött. Megütközött a belőlem áradó közöny láttán. Tehetetlennek érezte magát. Szabályosan forró lett a levegő. Aztán kínosan nevetgélni kezdett, de az arca komoly maradt.

– Két bomba nő és egy feledhetetlen éjszaka. Úgy látom, régen volt már dolgod nővel!

– Rendben! Három nő, két éjszaka! Ugyanis öt éve nem csináltam, amióta elhagyott az asszony!

– Jó! Benne vagyok! Három plusz kettő! Még mindig szerény vagy! Sajnálom, hogy elváltál! Tudom, hogy elhagyott az asszonyod.

– Miattad! – mondtam megkönnyebbülve, mintha valami évek óta nyomasztó bűnös vétket gyóntam volna meg.

– Tudtad? – kérdezte Janáky.

Az arca egyre vörösebb lett. Lehunyta a szemét, és várt. Merev testtartása elárulta, hogy védekező állásba helyezkedik. Egy mozdulatot tett, mint aki ki akar rohanni az utcára, de végül ülve marad.

– Már nem haragszom rád. Sőt, jót tettél velem! Egyedül azt sajnálom, hogy ritkán láthatom a fiaim.

És ekkor váratlanul rám tört a röhögésroham. Sehogy sem tudtam lecsillapítani a harsány hahotázásom. Olyanná vált a hangulat, mintha a moziban egy harmadrangú filmet néznék valami idiótákról. Hosszú pillanatok teltek el így, a pincérnő bosszúsan méregetett, amitől halvány bűntudat éledt föl bennem. Janáky nem tudta mire vélni a viselkedésem.

– Kvittek vagyunk! Blöfföltem, és te bevallottad!– mondtam nagyokat lihegve.

Janáky elmosolyodott.

– Én meg már azt hittem, hogy komolyan bevetted a papos ügyet. Szívből szerettem volna röhögni rajtad, mint régen! Most meg elárultam magam a feleséged kapcsán. Ez rossz jel!

– Eddig is biztos voltam benne, hogy te voltál, aki miatt… de hallani szerettem volna az igazságot, vagy a te, vagy az ő szájából! Huszonnyolc évvel az érettségi után megváltozik az ember. Van, aki bölcsebbé is lesz, és nem csak öregebb. No, akkor térjünk rá a valódi ügyre!

– Rendben. Szóval arról van szó, hogy tudom, benne vagy abban az öttagú bizottságban, amely a versenyfeladatokat készíti fizikából. A lányomnak jól jönnének a versenyen elért plusz pontok az egyetemi iratkozáshoz. Tehetséges, de én biztosra akarok menni! Egy polgármester lányának mindenféleképpen illik jól teljesíteni. Szóval erről van szó!

– Egy nagy rakás szar vagy! Belerondítottál az életembe, de ez már elmúlt. A fiaim érdekében én is sok mindent meglépnék, mert jó apa akarok lenni. Tudom, hogy néha baromi rossz lépéseket teszek, csakhogy erre mindig későn jövök rá! Nem helyes az, amit a lányodért akarsz tenni! Majd beajánlom a barátomhoz, aki alaposan felkészíti pár óra leforgása alatt…

– Nem jó ötlet, mert szerelmes és el van szállva…

– Értem! Tehát tényleg nincs más választásod!

– Szóval… elvállalod, vagy nem?

– Még nem mondtam nemet! Két nap gondolkodási időt kérek! Ha vállalom, ha nem, a tettem következményeit neked kell viselned. Nézd, a beszélgetésünket felvettem, és amennyiben még egyszer belerondítasz rendes polgári családok életébe – a könnyű nőkkel való viszonyaid nem érdekelnek –, akkor nyilvánosságra hozom ezt a felvételt! Ebben biztos lehetsz!

Majd jelentkezem…