Gergely Tamás
Stockholmi abszurd
Metrón maradt lábam (II. rész)


1. Nem Jézus

Hogy ki vagyok?, teszem fel a kérdést, ha se deréktól lefele, se felfele nem én lennék, talán csak pusztán lélekként létezem.
Eszembe jut, hogy a mennybemenetel napja van. Jézus* reinkarnálódott volna bennem?, próbálom a váratlan gondolatot, s éppen újra felszállóban?
Igenám, de hol itt a menny? Nézek fel, tiszta gránit ez az ország,** gránitra épült, itt még a mennybemenetel is problematikus.
Úgyhogy arról leteszek, jó, Jézus nem vagyok…

*A kereszténység megalapítója; keresztre feszítése után feltámadott.
** Svédország.

15. Vángli*

Mikor a lét-nemlét határán vánglizom, jut eszembe Mahler**. Ott, ott, a kilencedik szimfónia negyedik tételében valaki felkiált. Mielőtt a dobok jönnének be.
Nincs betervezve, mégis egy határozott emberi hang hallatszik. Egy kiáltás. Kissé szordínóban, illetve ha az egészet vesszük, akkor az. Egy hang a tömegben. Elvész, és mégsem.
Az én voltam!
Én kiáltottam, s ha kiáltok, akkor vagyok!
Vagyis Jézus nem, s a testemről ezután derül ki, hogy van, vagy sem, én viszont létezem!

*Vángli. Érvénytelen dobás a kugliban, a golyó a pálya szélét éri.
**Osztrák zeneszerző, XIX. század.

16. Bu-Bu

A filozófust bennem egy konkrét kérdés rántja vissza a földre. Illetve a metró peronjára, a mindennapokba, abszurd helyzetembe: „Hova lett a lábam?”…
Hozzám szólnak, kérdés: „Ez itt a Hősök tere? Merre a kijárat?”
Kínos. Már a hallásom is abszurd: „Ősök tere? Maga viccel, én itt csak jöttment vagyok, még lábam sincsen, nemhogy őseim lennének…”
Na jó, megszánom az illetőt, nem ő a hibás elcserélt jelenemért, mondok:
„Ez itt egy szocdem* ország, nincsenek hősök.Keresse azokat máshol. Bu-bu**, de mindenképpen Kelet-Európában, a legjobb lesz Skopjében***…!”

*Szociáldemokrata
**”Hősünk” nyelve hegyén a Budapest szó áll, s most éppen asszociál, tulajdonképpen ott is van egy Hősök tere megálló, ám õ mindezt svédül mondja.
***Skopje Észak-Macedónia fővárosa, keserűségében vágja ki a nevet.


17. A lépcsőn

Már se filozófia, se egyéb gondolat, csak a hegymászás kínja, mert mozgó lépcső ma nincsen, nem működik. Úgy érzem, fel már sose érek, előttem egy hegy, hátulról taposnak…
„Taposómalomba kerültem!”
Apadó erőmből egy lapos gondolat:
„Egy százéves”, mármint hogy egy százéves lábát kaptam, nem akar az engem felvinni a felszínre.
„Hiányzik… – szakadozottan tör rám a felismerés, – Hiányzik belőle a rugó”, mármint a kölcsön lábból az izom, „mért nem maradt ez otthon, »tizenhét«!”


18. Alcsút, Felcsút, Barca

Fogadkozni kezdek, hallgatná meg az, hallgatná meg Szent Péter:
„Standiont építek – nyögöm ki a lépcső közepén –, stadiont Alcsútra*.”
De látom, ennyi nem elég… Megtoldom egy kisvasúttal. Az sem. „Óriásvasútat építtetek az EU pénzén, legyen az elég!”
„Halastavat, ha kell a Kékestetőre**, csak a felszínre juttass fel, a napvilágra!”
Figyelek, a százéves lába rogyik össze. Kivágom hát:
„Hidat a Barcára***, van legalább tíz méter, elég abszurd?!”

*A jelenlegi magyar miniszterelnök büszkesége a felcsúti stadion, arra történik utalás.
**Magyarország legmagasabb pontja.
***Patak Brassó közelében.


19. Manó vár a tetőn

És fent… Mi segített fel, nem tudom, egyszercsak meglátom a manó fejét.
Vajon jó manó vagy rosszindulatú?
Rám vár?
Megmondja, hol a lában? Visszaadja, csak megérinti a jelenlegit, és „ürüm-bürüm, rossz szellem, hagyd el az én emberem”, s az idegen test cipőstül, cipőfűzőstül eltűnik.
És nemcsak a fejét, hanem a testét is észreveszem, ül, mint egy repülő szőnyegen, és varázspalásttal betakarózva, azaz… a mosdatlan szag árulja el, teszi, hogy átvedlik…, hiszen ez a tulcsai* koldus – mondom –, nem manó…
Nyújtja papondekli csuprát, hogy a pénzt abba tegyem.
„Neked hiányzik valami, nekem meg fölös van, dünnyögöm a bajszom alatt, neked adom inkább idegen pár lábamat!”

*Tulcea, Duna-parti város Kelet-Romániában, több tucat (több száz?) tulcsai koldus jelent meg Stockholm utcáin.


20. Bevennének norvégnak

De haladok tovább, illetve éppen átlépem, mivel?, a kölcsön lábakkal a küszöböt, amikor éljenzést hallok, zászlólengetést látok. És káromkodnak: „sutton”, azaz „szuttonde”. Akkor kapcsolok, ezek norvégok.
Ezek itt a nemzeti ünnepüket gyakorolják, május 17-ét, magyarázom magamnak, „szuttonde majt” dehogyis káromkodnak.
„Nemzet…” – töprengek.
Valakikhez tartozni, közösséghez, zászlót lengetni, már nyújtják is, nekem is adnának, bevennének – így, idegen lábakkal is – norvégnak. Hiszen én még a testem sem tudom összetartani, annyira individuális lettem. Atomizálódtam. Honnan annyi nemzet bennem…
Mit tehetnék…Kikerülöm őket, s megyek tovább. Szívem a zászlóm, lebegtessem meg gondolatban?


21. Gránátalmafa

De a Gustav Mahler gerjesztette bódulatból nehéz felébredni, úgyhogy egy gránátalmafát látok a tetőre kiérve. Gránátalmafa, mint a mesében*… Az utak eltérnek. Érezzem Árgyélusnak magam?, kérdem, remélve, hogy minden helyrejön…
S hát nem volt hiba a mese erejébe vetni a bizalmam, a gránátalmafának nézett szellőztetőtorony valóban útválasztó. Idegen lábam, amit annak véltem, balra veszi az útját, s én a saját, régi lábamon indulok jobbra.
„Heuréka!**”
Magyarázat: túl sokan szálltunk ki a metróból, egymás lábát tapostuk, annyian. S amit én a magaménak láttam, az előttem járó nőé volt. Annak telt lába, lazán hordott cipőstül egyre távolodik. Én meg arra gondolok: ha már visszakaptam az enyém, talán meg is csíphetem a combom.
„Jujj!”

*Tündérszép Ilona és Árgyélus.
**Jelentése: megtaláltam.