Sisakos Fanni
Titok

A tárgyak tudják:
én sejtem, hogy élnek.
Már kisgyerekként
sírtam sorsukon.
Édes csokipapír,
piros szalag,
az árok csúnya
sarába ragadva.
Haza mindig egy
jó marék szeméttel
érkeztem, a felnőttek
rám rivalltak.
Táskáim máig
talált kincseimmel
béleltek,
rám mosolyog
csorba fésű,
betonút mellett
felejtett kabátgomb.
Zsebemben ez még
bőségesen elfér,
habár az út túlsó
felén figyelsz,
azt állítod, hogy
eszelős vagyok.
Dacom az épp megtalált
gyűrött celofánról,
a Napnak köszönve,
feléd ragyog.
És félelmem leplezve
rád kiáltok.