Smit Edit
Csontritkulás

Kemény csontot szántam jól átgondolt megváltásomnak.
Az évek alattomos csöndben szivacsossá oldották az anyagot.
Éreztem én, hogy az ingoványon egyre nehezebben járok,
de mindig az időjárásra fogtam, ha mélyebbre süppedt a lábam.
Magamban hittem a leginkább. Sosem csaltam meg a vágyaimat.
De arra nem számítottam, hogy földrengések vágnak éket
az országok közé, és sátáni szövetségek köttetnek fölöttük,
belőlem pedig elfogy a terveim életben tartásához a levegő.

Olajsötét mocsár borította el a lomhán egyhangú vidéket.
A határokon átcsurgó víz egyetlen nagy szúnyogteleppé nőtt.
A tekintetem a lábammal együtt merült a felszín alá.
Bűz fojtogatta a torkom, akár füst a távoli reményt,
és jégvirág égett arcomra, amint a napra emeltem a szemem.
Elhasználódtak a terveim: el azok szilárdnak hitt gerince,
és benne az én folyton holnapot váró tüzem.
Hinni akartam, hogy a hegyek közel érnek a tengerekhez,
hogy az álmaink beolvadnak a nappalba, és igazak lesznek.
A kies partszél sötétté sorvadt, félszegen húzódott hátra,
hiába caffogtam feléje a sűrűn gomolygó semmibe.
Kapaszkodnom csak egy ragacsos ködhálóba lehetett,
ami szétfeslett az első gondolatra, és látni engedte a földrengéseket
az országok közé ékelődve, amik fölött sátáni szövetségek köttetnek,
és szivacsos gerincemből elszívják léggyökereikkel a még élő sejteket.