Ványai Fehér József
Go to Bulgária!

You can't always get what you want! – ordította értelmezhetetlen angolsággal Böszörmény a Trabant hátsó ülésén, miközben tenyerével a combján verte hozzá a ritmust. Magas, vékony, csontos alakját alig tudta begyömöszölni az előrehajtott ülés mögött, úgy érezte magát, mint egy colostok, amin erőszakot tettek. Félhosszú, zsíros haja arcába lógott, rosszul kinyomott pattanásai úgy ültek orrtövén, mintha piros bogarak napoznának ott. Vigasztalhatatlanul csalódott és nehezen gyógyíthatóan másnapos volt, mert szíve szerelmét az előző hétvégi diszkó után a klubterem biliárdasztalán dugta meg Fukszi, a falu bikája, amit sehogyan sem tudott megemészteni Böszi, ezért – egyébiránt már nem először – az italhoz fordult vigaszért.

Böszörmény a barátaival, vagy inkább haverjaival Bulgária felé tartott tartósabban felejteni ezen a forró augusztusi estén, mert közülük valamelyik marha kitalálta, hogy éjszaka utazzanak, hiszen akkor kisebb a forgalom. Borza Libor vezetett, övé volt a Trabant, egyedül ő rendelkezett jogsival, s amúgy sem szívesen adta ki keze közül az érzékeny gépezetet. Vele kapcsolatban csak az adott némi aggodalomra okot, hogy félt a sebességtől, ezért nem tűnt a legbiztonságosabbnak az ő járgányában utazni ezer kilométeren át. „De ki törődik most ilyen aprósággal, amikor kiderült, hogy kurva minden nő?” – ette magát Böszi, kezében kőbányai dobozos sörrel.

Borza Libor alföldi papucsot, farmert és kockás inget hordott, arcát Széchenyi István módjára szakáll keretezte, ahogy azt a vidéki agrárfőiskolán látta, s egy idő után magáévá tette a divatot.

Böszörmény bevágta a durcit, nem volt maradéktalanul elégedett a négyek bandájának felállásával, mert az anyósülésen Bögyörő, a tanács üdvöskéje feszített, akit Böszi túlságosan nem állhatott. Bögyörőt Borza protezsálta a társaságba, hogy kilegyen a létszám, hiszen kevesebbe kerül az út, ha a benzinpénzt több felé oszthatják. Bögyörőt az anyja helyeztette el a tanácsnál, aki a nőtanács oszlopos tagja volt, nem mellesleg a főagronómus felesége, s a tanácselnök szeretője. („Hiába, tud élni ez a vén bárcás”– állapította meg magában Böszi). Bögyörő mindenáron politikai főiskolára akart jelentkezni, s egyszer elfoglalni egy jelentősebb posztot, főnökként bármelyik kulturális intézmény élén.

„Kicsit nyálas a gyerek, nem csípom nagyon az ilyet, de oké, hadd jöjjön, eggyel többen vagyunk vele. Kevesebbe kerül a benzin, több jut piára. Remélem, az út végén ez a nyálgép nem fog jelenteni rólunk Hegedűs Valikának, a községi kisz-titkárnak. Jó nagydarab fickó, legalább felfogja az ütéseket, ha a »szőröstalpúak« elvernének minket” – fortyogott belül Böszörmény.

Böszi mellett, hátul Kisjános Józsi, becenevén Szottyos szobafestő feszített. Őt azért szervezte be Böszörmény, mert már így is nagyon magasnak találta a banda IQ-ját. Szottyossal általános iskolába járt együtt, s ahogy végeztek, fokozatosan professzionális ivócimborákká képezték ki magukat. Ha Böszi éppen nem volt nagyon szerelmes, akkor Kisjánossal temérdek mennyiségű csapolt sört pusztított el a Vadkacsa kerthelyiségében. Ilyen alkalmakkor Szottyos mélyen ülő szeme úgy fénylett, mint a csapdába esett szentjánosbogár éjjel.

A négyek bandája a gyulai határátkelőhöz közeledett, s a fiúk egyre idegesebbek lettek. Nem csempésztek semmit, kevés forintot és levát vittek, azt is csak az engedélyezett keret erejéig. Csak azért izgultak, mert „a vámon így szokás”. No, szó se róla, a szemtelenkedő ficsúrokról még a zoknit és a gatyát is leszedették a keményebb tisztek, de nekik most nem állt szándékukban pofátlankodni. Gyógyulni, sebeiket nyalogatni indultak a meleg tengerhez, felejteni, s ha úgy adódik, elkapni egy-két endékás bigét, de mindenekelőtt inni, inni, inni. Böszit a tanárképző nyelvtan szigorlatán vágta ki Szeremley Róza, az elvetélt primadonna és aktív irodalmi kurva, s azóta hősünk – jobb időkre várva – otthon baszta a rezet. „Nem szeretem ezt az esszézgető stílust!” – mutatott ajtót emberünknek a nagyasszony, aki a meghatározosoknál szóról szóra azt követelte vissza, amit órán leadott. Kétségtelen, Böszörmény megfelelő felkészültség híján csak kerülgette a lényeget, hebegett és habogott – aztán csak szállt, mint a győzelmi zászló.

A vámnál lefékeztek a felfestett vonalnál, percekig feléjük sem nézett senki. Aztán egy kunos képű egyenruhás sétált oda ráérősen, szétvetett lábakkal megállt a papír Jaguár mellett, mire engedelmesen kiszálltak mind a négyen, pedig nem kérte őket erre senki.

– Mit visznek? – döngött basszusbaritonján a vámos, akinek kreolos arcbőrén sötétbarna bajusz díszelgett, melynek két vége az álla feléig csüngött le.

– Semmit, nyaralni megyünk a Fekete-tengerhez – válaszolta készségesen Bögyörő, aki megpróbálta a legbarátságosabb hangot megütni, ami csak kitelik tőle.

– Nono – dünnyögte harcsabajusza alatt a fegyveres testület tagja. – Olyan nincs, hogy semmi, mindig van valami. Aki keres, az talál. És én általában találni szoktam…

A vámos, miközben jól célzott és alaposan begyakorolt mondataival operált, fél szemmel figyelte az arcokon a hatást. Mi tagadás, Borza és Bögyörő arcizma kissé rángani kezdett, de a másik kettő megpróbált fapofát vágni, mint akik tudják, ilyenkor mi a szokás, hogyan kell viselkedni két szocialista ország határán átkeléskor.

A krumplivirágos érezte, hogy szavakkal már nem képes fokozni a hatást, ezért taktikát váltott, az eddigiekhez képest hirtelen mozdulattal lekapta tányérsapkáját, majd ugyancsak gyorsan kivette belőle a sapkamerevítőt. Így az, mivel ovális alakja kiegyenesedett, majdnem méteresre növekedett.

A HÖR ezek után mint kardot használta az eszközt, s gyakorlottan benyomkodta azt a Trabicseksz testüregeibe. A hátsó lámpák mellett és mögött csakúgy, mint az elsőknél, az acélrugót koppanásig tolta az autó kis barlangjaiban, s közben leste a hatást. A fiúk testbeszéde nem árult el semmivel sem többet, mint amit eddig, ezért a hatóság embere új fogást talált ki.

– Nyissák ki a csomagtartót! – adta ki a parancsot, amit Borza katonásan teljesített. Bogrács és kormos lábasok, krumpli és hagyma, féloldal szalonna, szárazkolbász került elő, egyik sem számított tilalmasnak ebben a mennyiségben.

– Na, menjenek, ne is lássam magukat! – intett könyékig szőrös kezével a tányérsapkás.

Ehhez képest az útlevélkezelés tényleg csak formaságnak bizonyult a magyar oldalon, de nem így a románon. Csau híve még a kazettát is kivette a MK 25-ös kismagnóból, s egy másikon belehallgatott, nem tiltott zene van-e rajta. A P. Mobil kalózfelvételei szóltak azon Vikidál hangjával – visszakapták.

Az éjszakai Románia, amelynek általuk érintett részeit következesen csak Partiumnak, Bánságnak hívták, semmi biztatót sem ígért – igaz, túlzottan rosszat sem. Nem féltek különösebben, bár némi feszültség azért közéjük telepedett. A kétütemű motor monoton zúgással és jó étvággyal falta a benzint. Arad mellett úgy siklottak el, hogy észre sem vették, az elsötétített halott elefántként szuszog a fekete sivatagban. Az egyre magasabb hegyek éppen csak megmutatták vonulataikat a sűrű homályban, sejteni lehetett, hogy a táj valahol itt van, és még sincs itt. Látták, hogy hosszú sor áll a kopottas, gyérül kivilágított benzinkúton, az elgémberedett kezekben benzines kanna, amit először nem tudtak mire vélni.

– Ja, itt jegyre megy minden, az üzemanyag is – fitogtatta jólértesültségét Bögyörő, aki mindent jobban tudott. – Páros napokon a kommunisták állhatnak sort, páratlanokon a semlegesek, az ellenzéknek pedig lófasz a seggébe. A nagy kondukátor jól kitalálta ezt, így zsarolja őket.

A megidézett vezér hirtelen hatalmas plakáton jelent meg előttük, mire tényleg összerezzentek kicsit. A portré mellett a román trikolór, a piros-sárga-kék, alatta számukra értelmezhetetlen, de valószínűsíthetően a pártot éltető felirat.

Kisjános az elfogyasztott sörtől kábultan, két karjából játékosan géppuskát formázott, s úgy csinált, mintha a képzelt fegyvert az emberekre fogná.

– Ratatata, legszívesebben beléjük engednék egy sorozatot! – fröcsögött a nyála.

– Te hülye, legalább a fele magyar, pláne ezen a vidéken! – szólt hátra Borza a volán mögül.

– Aki Romániában él, az román! – bunkóskodott tovább Kisjános, mire Borza ráhagyta, mert látta rajta, hogy kezdi átjárni a pia, s ilyenkor egyre agresszívebb.

Ha lassan is, de eldöcögtek Temesvárig, amelynek árnyai bizonytalanul bontakoztak ki a vakhomályban. Zseblámpa fénye körözött előttük, mire Borza beletaposott a fékbe. Böszörmény fogta az orrát, mert lefejelte az ülés fejtámasztóját, de fájdalmát megélni már nem állt módjában. Vagy fél tucat egyenruhás állt az út mellett, tőlük mintegy tíz méterre, akiknek kontúrjait a mögöttük pislákoló fényforrás emelte ki. Bögyörő első benyomásra úgy vélte, hogy akad köztük katona, szekus, rendőr, csendőr, de talán halász, vadász, madarász, vadakat terelő juhász is.

Hosszú perecekig senki sem mozdult, a két társaság látszólag értetlenül nézett egymással farkasszemet, a zseblámpás is hátrahúzódott. A fiúkon egyre inkább eluralkodott a pánik, ami akkor mélyült el igazán, amikor a hold fénye hidegen megcsillant amazok géppisztolyain. Két fekete egyenruhás úgy feszített a háttérben, mint szobrok a talapzaton, mellüket átlósan szelte ketté az acélfegyver.

– Gyerekek, mi a faszt csináljunk?! – szűrte a szavakat fogai közt Böszi.

– Semmit, te állat, turisták vagyunk, nem bánthatnak, nem tettünk semmi rosszat! – elemezte a „kialakult helyzetet” Bögyörő.

– Maradj csöndben, mert kiváglak, mint macskát szarni! – vágott vissza Böszörmény, mert úgy érezte, mégiscsak ő a főnök.

Többé szólni sem szóltak egymáshoz, fogvacogva várták, hogy valami történjen.

Eltelhetett vagy tíz perc, vagy tizenöt, számukra órának tűnt, mire az egyik fakabát komótosan elindult feléjük, s lecövekelt a sofőroldali ablaknál. Borza érezte, hogy a pénisze másfél centisre húzódik össze, megmozdulni sem mert.

– Te marha, húzd le az ablakot és add ki az útleveleket! – sziszegte Bögyörő.

– Gondolod, hogy ezért áll itt, erre kiváncsi?

– Mi másra, csak nem akar agyonlőni?

Borza úgy tett, ahogy amaz tanácsolta, bár egész testében remegett.

A pisztolytáskás nem siette el az elfogadó mozdulatot, végül kesztyűs kezét mégis kinyújtotta a dokumentumokért. Aztán hátralépett a többiekhez, a fiúk csak azt látták bentről, hogy a kör alakú zseblámpafény felvillan és kialszik lapozáskor. Mögötte a borostás arc úgy festett, mintha Drakula báró támadt volna fel, s utána belépett a securitateba.

Kisvártatva csizmák döngése hallatszott a Trabicseksz körül: az egyik biztonságis körbejárta a gépet. A kísérteties hangra Kisjános hátán hideg futkosott, s gyomortáji émelygése erős hányingerré fokozódott, amit alig bírt leküzdeni. A fiúk végképp elvesztették időérzéküket, fogalmuk sem volt, mióta vesztegelnek a senki földjén, a pokol kapujában, a gyehenna tüzénél. A belső teret forróság öntötte el, pedig odakint lehűlt a kísérteties éjszaka levegője. Bögyörő tarkóján ártatlan izzadságcsöpp indult vándorútra. Nem mozdult semmi, ezek négyen fogvacogva ültek a kétüteműben, amazok mereven, rezzenetlen fejjel bámulták őket.

Végül az antantszíjas, aki elvette tőlük a paszportokat, mint egy hátba szúrt kettősügynök, elvánszorgott a sofőrüléshez, s hanyag mozdulattal, mintha fertőzőek lennének a papírok, megszabadult terhétől.

Elindulni, persze, nem mertek, Borza ujjaihoz odaégett a slusszkulcs. Vártak valamire, engedélyre, fejbólintásra vagy intésre, de a szekusok már rájuk sem hederítettek, mintha ott sem lennének, nem is ismernék ezeket a felelőtlenül utazgató magyarokat.

– Indíts már, te balfasz! – suttogott agresszíven, hangját eltorzítva Böszörmény. – Óvatosan, nem szeretném, ha belénk engednének egy sorozatot!

– Meghajtalak, mint Singer a varrógépet! – csatlakozott a boss-hoz Szottyos.

A járgány, szinte bocsánatot kérve, elcsordogált a helyszínről, s csodák csodája, a géppityu sem ugatott fel.

Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz, hatvannál alig nagyobb sebességgel araszoltak, észre sem vették, amikor elhagyták Temesvárt. Mindannyian egyet gondoltak, ugyanazt érezték, de kimondani egyik sem mondta ki. Jobb, ha most nem bántják egymást, mert vagy nagyon, anyázásig összevesznek, vagy elhülyéskedik az egészet – ezúttal egyik sem adta magát. Végül Bögyörő mégis belevágott a csönd pókhálójába.

– Gyerekek, azért ez nem volt semmi. Ha agyonlőnek és elásnak bennünket, a kutya sem vette volna észre. Négy magyar eltűnt Csau Romániájában – na és? Kinek hiányoznak? Se feleség, se gyerek, biztos jól berúgtak és belefulladtak a Gyilkos-tóba.

– Azért ne dramatizáld ennyire a szitut, öreg! – játszotta újra a vagányt Böszi. – Az nem úgy van, hogy négy magyar egyszerűen felszívódik az éjszakában. Kárpátok generalisszimusza ide vagy oda, azért létezik nagykövetség és határőrség, ahol regisztráltak, egyebek.

Ebben maradtak, bár megnyugodni nem nyugodtak meg. A történet, mint horrorisztikus mese, máris kitörölhetetlenül rögződött memóriájukban és lelkükben.

Feszült várakozással bumliztak el Vidinig, ahol komppal akartak átkelni a Dunán. Ezt előre eltervezték otthon, Montenegró zöldjétől jóval északkeletre jártatva ujjukat, nagy nehezen beazonosították a pontot. Igen ám, de a valóság mindig más, vagy, ahogy Bögyörő kifejezte magát:

– Hazug minden elmélet, de zöld az élet aranyfája.

– Mi a pöcs, te így akarod oldani a feszkót? – józanodott Kisjános, alias Szottyos. – Tudjuk, hogy párttitkár szeretnél lenni, s összeolvasol minden hülyeséget, de megkérlek, most ne fárassz ilyenekkel!

Nehezen virradt, egyre álmosabbak lettek, s a töksötétben egyáltalán nem voltak biztosak abban, hogy jó helyen parkolnak, ez Vidin, az átkelő.

– Az megvan, hogy Kossuth apánk is itt kelt át a Dunán, amikor a törökökhöz menekült? – villogtatta tudását Böszörmény, mert erre még emlékezett a történelem érettségiről, másrészt nem akart elmaradni Bögyörőtől.

– Ő volt az, aki a pénztárat is magával vitte? – csatlakozott az eszesekhez Kisjános.

– Az Kun Béla volt, te kis Grétsy László! – torkolta le Böszi.

– Vagy mindkettő – fitogtatta bölcsességét Borza.

Az átkelés horrorja után mintha nem is történt volna velük semmi lényeges az egyhetes bulgáriai nyaraláson. A KGST és a Varsói Szerződés tagállamain belül bárhova vetette a sors az embert, ugyanaz a felpántlikázott nyomor és átpolitizált magánélet fogadta, csak a helyi hatalom kiszolgálóinak egyenruhái változtak némiképp.

Szófiáig még eltévedtek egyszer, talán az isteni beavatkozás akarta így, mert lagalább kicsit megismerték a kecskepásztoros, hegyilevegős, pottyantott granulátomos bolgár valóságot – Todor Zsivkov nélkül. Egy magaslaton kényszerből leparkolva azt hitték, kifogyott a benzin, pedig csak a Trabi állt olyan ferdén, hogy a nafta nem ért el a nyílásig.

A fővárosban beültek egy étterembe, de a pincérek fél óráig tudomást sem vettek róluk, azt sem mondták, bű vagy bá. Maradék önérzetüket összeszedve felálltak és távoztak.

A Balkán-hegység hosszú lejtőin üresbe tették a járgányt, úgy szelték az utat, mint valami keleti James Dean vagy Jack Kerouac. Aztán rájöttek, hogy mindez nagy hülyeség, mert ezzel úgy tönkrevághatják a masinát, hogy mehetnek tovább vonattal. Hiába nyomták tökig a gázpedált, a helyi menő csávók 16 litert fogyasztó Moszkvicsai és Volgái úgy hagyták ott őket, mint Krisztus urunk az oláhokat.

A Zlatna Ribka kemping kánikulai dögmeleget árasztott magából, a legyek úgy rajzottak rájuk, mint a húsvéti sonkára.

– Gáváris pá ruszki? – vetette be Borza orosz érettségiig szerzett nyelvtudását a recepciósnál, mire tétova fejbólintás volt a válasz. Nagyjából meg is éltek ebből a nyelvtudásból, többre nem volt szükségük.

– Úgy rúglak picsán, hogy kiég a beled! – játszotta a kemény csávót Szottyos a portásnak, visszaélve azzal, hogy itt kevesen értik a magyart.

Akár Várna, akár Burgasz körül táboroztak, ugyanazon egyhangúsággal teltek a napok. Felverték a sátrat, kibontották és bográcsvízben megmelegítették a konzerveket, néha paprikást főztek, aztán elindultak a nudista strandra. Este a kemping kocsmájában söröztek elálmosodásig, utána elbotorkáltak a sátorig. Aludni, persze, nem bírtak: egyrészt a meleg miatt, másrészt azért, mert a lakókocsis bolgár férj minden éjjel ordítozott és kergetőzött az asszonnyal, mert az állítólag túl kihívóan viselkedett a külföldiekkel.

De az endékás bigék sehogyan sem akartak megérkezni. Akadtak ugyan német csajok a parton, és szőkésbarna cseh nőcik is hatalmas cicikkel, de mind társasággal, és hát úriember nem startol más nőjére, ha nem muszáj. Némi gyógyírt a nudizmus jelentett, ahol az objektumtól való távolságot fantáziával pótolták. Bár alaposan leégtek már a második napon, a meztelen női testek látványától nem fosztották volna meg magukat semmi pénzért. Ha mozdult a farok a homokban, irány a tenger, frizbizés és medúzavadászat, csigakeresés.

Egyszer Kisjános elaludt a napon, s mikor felébredt, tőle két és fél méterre egy szétvetett lábú nő feküdt félig nyitott szeméremajkakkal, kétséget kizáróan mélységében megmutatva azt, amivel a természet megajándékozta. Józsiból előjött a szégyenlős falusi gyerek, s kínzó lesülése ellenére hátat fordított e kendőzetlen, brutális nyíltságnak.

Harmadik napon aztán megérkezett Pestről Tüsike és Editke, a két tanárképzős csaj. Soha életükben nem találkoztak velük korábban, de azok az első pillanattól kezdve úgy viselkedtek, mintha ezer év óta ismernék egymást, ahogy ez fiatalok között szokás. Tüsike és Editke autóstoppal jött idáig, már a portáról észrevették a facér srácokat, s úgy alakították a dolgot, hogy a sátrukat már ezek verték fel.

Az esték és éjszakák ezek után még vadabb ivászatokkal teltek, amelyeket hol rövidebb, hol hosszabb szexuális együttlétek szakítottak meg a bögrékkel, akik nem csináltak titkot belőle, hogy tulajdonképpen ezért jöttek: barátkozni, ismerkedni, szexelni. Igazából mintha nem is a srácok cserélgették volna egymás között őket, hanem megfordítva. A csajszik benne voltak minden balhéban, sőt, a legtöbb szituációban sokkal vagányabban és vadabban viselkedtek, mint a falusi ficsúrok. A piát is jobban bírták, ami jelezte, hogy milyen életstílust folytathatnak otthon.

Úgy váltak el, ahogy összefújta őket a szél: egyik pillanatról a másikra, még címet sem cseréltek. A két amazon stoppal indult Jugoszlávia felé, vagyis eszük ágában sem állott még hazafelé venni az irányt, úton töltötték a nyarat. A négyek pénze egy hét után nagyon elapadt, hiába, sokba került a kubai fehér rum (ezt nyakalta a gyengébbik nem) és a tengernyi sör. A benzinre félretett pénzükön kívül egyetlen fillérjük sem maradt, ezért jobbnak látták, ha csomagolnak. Elfáradtak, kiégtek, sőt csodák csodájára némi nosztalgikus honvágyat éreztek Magyarország iránt.

Útban haza Erdély felé kerültek, egyrészt hogy megússzák a temesvári szekusokat, másfelől legalább kocsiból szemügyre vegyék az elcsatolt részeket. Az éjszakai Bukarestben két órát keringtek az elnöki palota körül, mert eltévedtek. Egy rosszul kivilágított téren pillanatra megálltak a pirosnál, amit kihasználva egy kéz benyúlt a kocsiba, s tulajdonosa nagy összegű lejt ígért a rajtuk feszülő pólókért. Nem mentek bele az üzletbe.

Marosvásárhely strandján mégis üzletelni kényszerültek, mert már betevő falatra sem maradt semmijük. A kicsomagolt Amo szappanokat árulták némi felárral, amin kenyeret és zsírt gondoltak venni.

– Itt kettő ötven az aAmo, fiatalurak, nem több és nem kevesebb – mondta a pedagógus külsejű hölgy, mögötte professzoros férfi állt kísérőként.

Elszégyellték magukat és odaadták annyiért.