Verebes Ernő
Hátradőlve

Jó tíz méterrel a talajszint fölött,
Arccal a híd szája felé fordulva ücsörögni
A síneket hordozó töltés magaslatán,
Figyelni a végtelenbe tartó
Párhuzamosok versenyfutását,
Látni a messzeségben a célba érő találkozást,
Mely nem más, mint a Bánátból közeledő, kora reggeli tehervonat.
Lassú eső permetez.
Arra gondolni, hogy a szabadság természeti jelenség.
Nem úgy, mint a folyó melletti töltés,
Hanem úgy, mint a Nappal növekedő fény.

Majd lassan hátradőlve, szívdobogva kivárni,
Amíg a szerelvény áthalad felettünk.
Ahogy megfeszülő testünket töri, nyomorítja a talpfák közé szórt zúzalékkő.
Egyetlen ember jár arra, és nem hisz a szemének.
Ijedtében megáll, arca, mint a szopásra váró csecsemőé.

Aztán, ahogy a vonat késve, csikorogva lefékez, feltápászkodni,
S koromtól, portól mocskosan megindulni a várakozó megatonnák felé,
Hogy a súlyhoz hozzáadjunk még valamit.
Ujjával tétován arrafelé mutat.
Ebbe meg mi ütött? – újabb pályamunkások hangja hallatszik.
Benn van már a két feles, Tamás?
Pedig átment rajta – motyogja, aki elsőnek érkezett.
Az emberek leülnek, konzervet, kenyeret vesznek elő.
Az eső is eláll. Volt már ilyen.