Wilhelm József
Kevéske borravaló

Már negyedik napja nincs rá alkalmad,
hogy… szólni tudj
hozzám,
viaskodásként élsz meg, amibe beleuntál,
a fejlehajtásaiddal tudtomra is adod,
a vánszorgók archetípusa lehetnék,
megszokott látomás,
s csak azért… mert elárultam a mindennapjaid,
mert észrevetted
végre…
a megtisztulásom, az átváltozásom következményeit:
és most iszonyatosan félsz!

Kényelmetlen csecsebecse lettem,
valami mellékzönge,
aki nem illik bele abba a romantikus giccsbe,
amit egykor megálmodtál velünk kapcsolatban,
az állítod,
elhasználom
az életed,
és erre – szerinted – mi lenne a helyes válasz?

Te a látomásaidat sűrítetted
félreérthetetlenséggé,
ezt következtetted ki abból, ami a fejedben összeállt,
így nem ÉN élek már veled, hanem
egy elképzelt valaki, akit rólam mintáztál.

Az eddig kiszámítható életünkből gyököt vontál,
feleslegesen,
kint, az ablakunk előtt,
szelíd alkonysugarak festik
az autózajos estét valami megmagyarázhatatlan egyveleggé,
mi pedig
a matematikai műveleted következményeiben
keresgélünk
egy állítólagos
közös nevező nehezen található lehetőségei után,
a kavarodásban futkosunk,
mint aki a legszebb rémálmában játssza a főszerepet,
mert azért én is megjátszom
ugyanúgy, mint te,
hogyha már nincs egy csöppnyi fénye se,
legalább
súlyos, sötét árnya legyen
a látszatnak,
kevéske borravalóként: egymás számára!