Benes László: Faktum III/VII.
Való világ

„Vegye kézbe a fegyvereit, és lépjen a porondra!” – visszhangzott valahonnan fentről, a magasból a jellegtelen, fémes csengésű, ám erélyes hang a sötétségben meghatározhatatlan nagyságú térben, a kivilágított körre utalva, melynek közepén egy ókori római gladiátor, pontosabban egy murillo állt teljes fegyverzetben, mint ahogyan az a nagy könyvben áll: fején az egész arcát eltakaró, rácsos sisak, bal lábán fém lábszárvédő, kezében rövid kard és nagy, téglalap alakú pajzs.
Mindez hirtelen történt, minden átmenet nélkül. Abban a pillanatban, ahogy beszippantotta a tengeralattjáró, Viktor máris ezen a helyszínen találta magát. Meg volt róla győződve, hogy belefulladt a folyóba, és most a másvilágon van. Ám álmélkodásra nem volt idő, a monoton, parancsoló hang egyre csak ugyanazt a mondatot ismételgette: „Vegye kézbe a fegyvereit, és lépjen a porondra!”
A megvilágított kör szélén egy kard volt a padlóba szúrva, mellette vasbunkó hevert. Mi mást tehetett: megmarkolta a fegyvereket és belépett a fényözönbe.
A murillo kardjával pajzsára csapva harsogta:
– Ave, Caesar morituri te salutant!
És már támadásba is lendült. Hatalmas pajzsával Viktor felé csapott, miközben az félreugorva a támadás elől, vasdorongjával hatalmas ütést mért ellenfele sisakjára. A murillo megszédült. Elernyedt kezéből kihullott a pajzs. Ezt kihasználva Viktor kétszer is a bajvívó bordái közé döfött, közvetlenül a mellkasa alá, mire az térdre rogyott, kiejtve kezéből a kardját, kezeit széttárva kegyelemért esedezett.
„Murillo! Életedről és halálodról a nézők döntenek!” – így a Hang.
Harsány zene csendült fel, rengeteg fúvóssal. Leginkább valami halotti indulóra emlékeztette Viktort. Majd ismét csönd lett.
„A nézők nyolcvan százalékban halálra szavaztak!” – jelentette be a Hang.
Ebben a pillanatban a murillo gladiátor eltűnt, szertefoszlott, semmivé lett.
„Ez csupán egy virtuális bajvívó volt. Tehát ön tulajdonképpen senkivel sem harcolt! Ha úgy tetszik: álvilágot teremtő készülék irányított mindent. Most pedig kövesse a kivilágított útvonalat!” – utasította a Hang.
Alig félméternyi szélességű fénysáv jelent meg a padlón, közvetlenül Viktor lába előtt, amely egy nagyjából nyolcvan centi magas téglalap alakú fémoszlopig vezetett. Amikor az oszlophoz ért újabb meghökkentő utasítást kapott:
„Dugja be bal karját a lyukba, és addig tartsa benn, amíg a zöld lámpa ki nem gyullad!”
Valóban ott volt előtte a kivilágított nyílás, amelybe némi habozás után könyékig beledugta alsókarját, majd amikor a zöld fényjelzésre kihúzta azt onnan, már egy acél karperec volt csuklójára erősítve.
„Globális helymeghatározó, nyomkövető, távolsági lehallgatóval” – magyarázta a Hang. – ”Szinte teljesen felesleges óvintézkedés. Innen megszökni: lehetetlen! Ám ha valami csoda folytán ez mégis sikerülne, senki nem hinné el meséjét az itt történtekről.”
Habár szédületes gyorsasággal váltották egymást a hihetetlennél hihetetlenebb események, Viktor közben lázasan gondolkodott, reménykedett valami csodában, történetesen abban, hogy egyszer csak felébred és megszűnik ez a rémálom. Ehelyett azonban folytatódott a legrémesebb hagymázas álmot is meghazudtoló eseménysor: most éppen egy rácsos ajtó nyílt ki előtte.
„Lépjen be! Ez lesz az otthona.”
A szűk helyiségben egy hatalmas monitoron kívül nemigen volt más. A berendezési tárgyak, akár valami modulok, a falba voltak rejtve, és onnan lehetett azokat gombnyomásra elővarázsolni.
Megnyomta a fekhelyet jelző gombot, és azonnal le is heveredett a falból kipattanó ágyra. A fejében összevisszaság uralkodott, vadabbnál vadabb gondolatokkal volt teli. Majd nem is sokára izmai elernyedtek, a szörnyű gondolatok elillantak. Elaludt.
Arra eszmélt, hogy valami szűk, félhomályos folyosón botorkál, amelyet csupán a hold világított meg. Kanyargó lépcsősoron leereszkedve egy elágazásnál találta magát, amelynek egyik sarkán nyitott ajtón át egy szobába pillanthatott be. Már a küszöbön törmelékkupac magaslott, valószínűleg azért nem lehetett becsukni az ajtót. Minden az elhagyatottságról tanúskodott. Ám a helyiségben lévő ágy lepedője összegyűrve, mintha éppen az imént keltek volna ki belőle. Maga a szoba leginkább egy ügyeletes orvos éjjeli pihenőhelyére hasonlított, az épület pedig egy elhagyatott kórházra. Ám a helyiségben lévő üvegajtós orvosi szekrény polcain nem gyógyszeres tégelyek és fiolák, hanem üres és poros italos palackok sorakoztak. Jutott belőlük garmadával az olajfoltos linóleum padlóra is.
Azután a kép megváltozott: már künn volt a szabadban. Előtte a sárgás fényű utcai lámpától és a holdsugártól megvilágított parki út, kétoldalt magas dróthálóval, amely teniszpályát sejtetett. Ám nem a hideg holdfénytől megvilágított szűk út volt a legfélelmetesebb, hanem a kísérteties csönd, ami megtelepedett a sötét zugokban, ráült az egész környékre. Ahol a drótkerítés véget ért, és utolsó oszlopai valamiféle kaput alkottak, egyszeriben két árnyalak – a testesebb kezében baseball-ütő – zárta el a kijáratot.
Viktort ekkor valamilyen eddig még soha nem tapasztalt félelem fogta el, ami nemhogy menekülésre késztette volna, hanem – furcsa módon – inkább a sötét alakok felé űzte. Nem az elszántság, hanem a rettegés hajtotta arra, hogy eltávolítsa útjából e fenyegető akadályt. Ökleit feltartva, szinte őrjöngve rontott a menekülése útját elállókra. A félelem megkétszerezte erejét! A vékonyabbat nekiszaladásból úgy megfejelte, hogy az egyből térdre rogyott. A baseballütős óriást viszont ágyékon rúgta, ám olyan erővel, hogy az azonnal a földre hemperedett, ő meg a mellére térdepelve teljes erőből ütlegelni kezdte az arcát.
Ám mindhiába püfölte teljes erejéből, az – látszólag semmilyen fájdalmat nem érezve egyre csak gúnyosan mosolygott rá, majd egyszerűen kisiklott a kezei közül, és a tőlük nem messze tátongó, fedetlen, ásott kút szájához kúszott, és a mélybe vetette magát.
Amikor Viktor a kút pereméig óvakodott, és letekintett a mélybe, onnan ellenfele – most már óriásira növekedett, holdtányérként világító szörnyarca tekintett rá vissza.
Kattanást hallott a háta mögött. A másik útonálló közeledett feléje egy rugós késsel. Hirtelen megfordulva rúgást mért támadója mellkasára, ám annak még sikerült kése éles pengéjét belemártania Viktor combjába.
Ekkor baloldalt egy kivilágított emeletes szállodaépület rajzolódott ki. A késelő a szálló nyitott ajtaja felé igyekezett, ám furcsa módon, útközben elhullatta jobb kezét, majd nemsokára bal lába is levált testéről. Bicegve, szökellve azért nagy nehezen elérte a bejáratot, amelyen át először végtagjait dobta a helyiségbe, majd maga is bement oda.
„Ezek semmilyen fájdalmat sem éreznek!” – futott át Viktor agyán a felismerés. Ám ez volt az utolsó gondolata. Minden elsötétült előtte.

Következik: Lázadás >