Benes László: Faktum VII/VII.
Kapcsolatbontás

Amikor a tengeralattjáró a fényesen kivilágított csarnok széles csatornájában a víz felszínére jutott, Viktor szemei már majdnem leragadtak a fáradtságtól; alig tudott elvánszorogni börtöncellájáig.
Koromsötétségre ébredt. Csupán a hatalmas képernyő közepén világított a KAPCSOLAT BONTÁSA felirat. Csakhamar rá kellett jönnie, miszerint semmi sem működik a zárkában: az ágy nem ugrott vissza a helyére, az ételtároló ajtaját sem sikerült kinyitnia, víz még a vécékagyló leöblítéséhez sem volt…
Ez az állapot minden eddigi élménytől/érzéstől félelmetesebbnek bizonyult. Ahogy múltak az órák, a napok, a teljes reményvesztettség érzése uralkodott el rajta. Először pánikba, majd teljes letargiába esett. Elvesztette az időérzékét. A teljes kiszáradás fenyegette. Tehetetlenül bámult a sötétbe, és epedve várta, hogy hátha megszólal a Hang. Ehelyett csupán a kísérteties, süket csönd vette körül.
Végül aztán ráheveredett a fekhelyére, és többé nem mozdult onnan.

*

Távoli neszezésre eszmélt fel. Úgy tűnt neki, mintha időnként lépéseket hallana, mintha valaki óvatosan, tétován közeledne és közben meg-megállna. Azzal a meggyőződéssel fordult a fal felé, hogy valószínűleg hallucináció az egész. Ám akkor már ide-oda cikázó fénynyalábok is beleszántottak a sűrű sötétségbe. Közben a lépések zaja is egyre erősödött, szinte dübörögve visszhangzott a hatalmas csarnokban. Akkorra az is tudatosodott benne, hogy többen közelednek börtönkamrája felé.
És hamarosan oda is értek a cella rácsos ajtaja elé…
Ahogyan Viktor a halvány fényben megállapíthatta, két hatalmas agykoponyájú – azt nem tudta eldönteni, miszerint intelligens robotok, vagy földönkívüliek-e az illetők –, állig felfegyverzett testőr között egy aggastyán állt. Csuparánc arcáról, bepirosodott szemhéjszéleiről ugyan nehezen lehetett meghatározni a korát, ám százhúsz éven biztosan felül volt. A különben fürge mozgású és élénk tekintetű vénség néhány, még meg nem őszült hullámos tincséből arra is lehetett következtetni, miszerint haja valaha lángvörös lehetett.
Amikor az egyik testőr lámpája erős fénycsóváját Viktorra irányította, a matuzsálem csodálkozva tekintett rá:
– Ön kicsoda?!
– A Megvilágosodottak valóságshowjának szereplője, leendő Véreb.
– Hahaha! – tört ki fuldokló nevetésbe az aggatyán. – Azért vagyok itt, mert felszámoljuk ezt az egész földalatti kócerájt, na és lám, kire találok? Az égvilágon mindent magamnak kell leellenőriznem, már senkiben sem bízhatom?!
A kezében lévő, öngyújtó nagyságú, leginkább távirányítóra emlékeztető szerkentyűt a rácsos ajtóra irányította, mire az azonnal ki is nyílt. Majd a sötétség felé fordította, és akkor nagyjából egy méter átmérőjű műanyag cső szája jelent meg.
– Na, tűnjön el innen, bohóc, de gyorsan! – mondta az aggastyán, még mindig nevetve.
A vízlevezető csatorna alulról meg volt világítva, és felülről is beszivárgott némi – legalábbis Viktor úgy látta – napfény. Ez igen nagy segítségére volt a sima felületű csőben történő felmászásban. Igyekezett is, ahogyan csak tudott! Egykettőre felért a másik végére, ahol egy vasbetonból kialakított, öntöttvas rácsfedéllel ellátott víznyelő aknába ért.
A szűk aknában csak négykézlábra ereszkedve fért el, így – minden erejét összeszedve – a hátával veselkedett neki a rácsnak, ami végül engedett, és kirepülve a helyéről, csörömpölve gurult végig a víznyelő aknát szegélyező kövezeten.
Most már felállhatott a betonlyukban. Ámulva tapasztalta, hogy szülővárosa központi parkjában van, csupán néhányszáz méternyire attól a helytől, ahonnan szűk két héttel azelőtt eltűnt.