Jódal Kálmán
A szomjúhozó démon

Mikor beállították az új neonvilágítást a közvetlen környékemen, rájöttem, hogy nem érdemes élni. Ekkor a mellkasomból kipréselte magát egy démon. Dévajul rám kacsintott, aztán elinalt a környező beton-üveg-műanyag kompozíciók irányába. Konstruktívnak kell lenni, konstruktívnak kell lenni, ismételgettem. Halljátok, gyilkosok? Totál coolnak és konstruktívnak. Megfordultam, elindultam a semmi felé, nem olyan nagy ügy. Ekkor egy kés a torkomnak szegeződött, s a fülembe suttogta egy mágneskártya-hang: ilyen olcsón azért nem léphetsz le, fizetned kell. Nyomorult szomjúhozással, kéjsóvár reménytelenséggel, posztindusztriális jajgatásokkal, sóhajokkal. Csak álltam moccanatlanul, és az jutott eszembe, istenem, micsoda közhelyes érzésszéria-koktél. Jobbat érdemlek. Fölvettem a napszemüvegemet, és kinéztem az ablakon. Aztán belevágtam az öklömmel, és a csöpögő vért nyaldosva azt suttogtam, még vagyok, még vagyok.