Jódal Kálmán
Tampon támpont

A villanyrendőr és a zebra másik oldala közti holtsáv. Ha a túlsó partra jutsz, megmenekülsz. Ha nem, elnyel valami iszonyat. Valami leírhatatlan, elképzelhetetlen és borzasztó. A szemafor tompán mordul egyet, és összehúzza tűzpiros macskaszemét. Azt mondja telepatikusan, ugorj! Bele a holtsávba. Lelépek a járdaszegélyről, de nem történik semmi. Csak annyit veszek észre, kosszarvaim nőnek. Aztán újabb járdaszegély materializálódik az előző után. Amin álldogálok. Tanácstalanul és reménytelenül. A félelem, jó barát, ezúttal sandán lapít. Csak az iszonyatra tudok gondolni, érzem, amint végigcikázik a bőrömön, egy másodperc törtrésze után elborít és magába ömleszt. Mintha ez számítana. Kitapogatom a szarvaimat, aztán egy szívószállal felszippantom az arcom. Habkönnyű, mint a megnevezhetetlen, arcnélküli, somolygó, lebegő borzadály. És így tovább.